Bangladés

Dháká, febr. 4-6

Alig több, mint két óra a repülőút India és Bangladés fővárosa között. Egy rangsorolás a 9-16-milliós Dhákát a világ 132 nagyvárosa közül a 132. helyre helyezi. Nincsenek kényelmi elvárásaim. A repülőtéren viszonylag könnyen kapok vízumot. Bankkártyát nem fogadnak el, de véletlenül épp elég indiai rúpia van a zsebemben. A repülőtéren a szállodám alkalmazottja vár. Ő csak engem fogadni és kísérni jött ide. Ő hívja ide az előre lefoglalt taxisofőrt. Odakint óriási a tömeg. Az utakon még inkább. Ennek ellenére négysávosnál szélesebb út nincs. Az egymást követő dugók miatt az egyébként fél órás repülőtéri utazás három órát vesz igénybe. A rendszámtáblák bengáliul vannak, a  buszpok és a riksák színesebbek, mint Indiában. A kozmopolita Kalkuttához képest itt világos a bengáli nyelv dominanciája. A sofőr közben mulattatásomra indiai filmzenét tesz be. Utána mobiltelefonján politikai híradásokat mutat az átnevelőtáborokba kényszerített ujgurokról Kínában, és az atombombáról. Emlegeti az üldözött burmai róhingjákat is.

Ausztráliai-bengáli házigazdám, Samia a helyi magánegyetemen tanít. Másnap ő kísér el az 1921-ben alapított Dhákái Egyetemre, hogy hindi kéziratok után kutassak. A bejutás nem olyan egyszerű. Az egyetem Amerikában doktoráló nyelvésze láttamozza, pecsételi és küldi tovább a levelemet a könyvtárigazgatónak. Az igazgató szobájában majd egy órát társalgunk a kéziratkutatás helyzetéről. Végül megmutatják a kéziratgyűjteményt és a katalógust is. Sajnos semmi számomra hasznosat nem találok benne.

Délután átmegyünk a Bengáli Akadémiára, aminek fiatal alelnökével régóta barátságban vagyok. Ő járt Erdélyben is a Bengáli Nyári Műhelyen. Ezekben a hetekben hatalmas fővárosi könyvvásárt szerveznek. Ő is azzal van elfoglalja. Szeretné, ha felszólalnék a könyvvásáron az írók között, mint bengáli művek magyar fordítója. Néhány telefonhívással mindent elintézni látszik. A végén azonban emlékeztetik, hogy a könyvvásáron csak bangladési írók szólalhatnak fel. Ehelyett átvisz az akadémia kéziratgyűjteményébe, ahol szintén belenézek a katalógusba, de ott sem találok semmi számomra fontos szöveget. Beülök egy a Szikandar Abu Zafar (1919-75) nevű költőről szóló előadásra. Amennyire az előadásból kiveszem, ő végigélte, és verseivel követte a bangladési függetlenségi mozgalmat. Az előadók néha verseket idéznek. A bengálinak gyönyörű szavaló hangvétele van. Nem a természetességre törekednek, hanem a hangzásra figyelnek. Végül az akadémia elnökénél kötünk ki, ahol az urdú irodalom történetéről való kutatásaimat ismertetem. A könyvvásáron tömeg, de viszonylag kevés ember kezében látok vásárolt könyveket. Én sem merek semmit sem venni, mert már így is nehéz a csomagom.

Én egy Dhánmandí, „Rizspiac” nevű városrészben lakom. Ezt a városrészt az ötvenesévekben alakították ki egyfajta értelmiségi központként, ahol a tanárok kedvezményesen kaptak telket. A pakisztáni kormány ahelyett, hogy lekötelezte volna az értelmiségieket, darázsfészket teremtett. Itt vert a leginkább gyökeret a független Bangladés elképzelése. Manapság azonban már egyetlen kertes házat sem látni errefelé. A tanárok leszármazottjai ugyanis az égbeszökő telekárak miatt építési befektetőknek adták el a telküket, akik aztán sokemeletes házakat húztak fel rajtuk.

Szinte mindenütt tömeg van. Az utcán koncentrált szegénység. A földön alvó vagy talán haldokló emberek, kicsavart végtagú gyerekek. Féllábú, félkezű koldusok az útkereszteződésekben. Eddig még sem nagy parkot, sem reprezentatív tágas városi teret nem láttam. A parkra leginkább hasonló rész egy holtág melletti sétány.

A szállodában, és a Bengáli Akadémián is azt esszük, ami épp elérhető. A pincér elmondja, hogy mi van, és abból választunk. Mindkét helyen viszonylag kicsi a választék, de ezzel semmi gondom nincs.