Át Pakisztánba

Amritszar Satábdi Expresz, március 1.

Át Pakisztánba a magyar címe az egyik leghíresebb angol nyelvű regénynek az India és Pakisztán kettéosztását övező vérengzésekről: Khushwant Singh: Train to Pakistan. Most én vonatozom azegyik legnevesebb napi expresszvonaton a pakisztáni határ fele.

Indiában többen is figyelmeztettek, hogy jól gondoljam meg ezt az utat. Napok óta óriási a feszültség a két ország között. Két hete az indiai kasmírban egy öngyilkos merénylő felrobbantott vagy negyven katonát, és a robbantásért egy pakisztáni székhelyű terrorszervezet vállalta a felelősséget. Pár napja két indiai MIG-21 vadászgép behatolt Pakisztánba, és állítólag lebombázott egy terroristaképző központot. Pakisztán szerint azonban az indiaiakat pakisztáni F-16-os vadászgépek visszafordulásra kényszerítették, és azok egy alig lakott területen dobták le a bombáikat. Indiában tömegek ünnepelték a légicsapást. Tegnapelőtt pakisztáni és indiai gépek kölcsönösen behatoltak egymás területére, és közülük legalább egyet Pakisztán lelőtt. A katapultált pilótát aztán el is fogták, és mivel képe minden híradásban megjelent, Indiában hős lett belőle. Az indiai hírek azonban arról is szólnak, hogy nyolc indiai vadászgép visszafordulásra kényszerített huszonnégy pakisztáni gépet, és hogy egy pakisztáni vadászgép pakisztáni területen zuhant le. Mindkét harcoló fél természetesen a maga győzelmét ünnepli. Mindenesetre csak az egyetlen lelőtt indiai gép biztos. Ezt ugyanis mindkét fél elfogadja. A katapultált pilóta ejtőernyőjén ott volt az indiai zászló, és a helyiek már várták lent. A helyiek elmondása szerint, amikor megkérdezte, hogy milyen országban van, azt mondták neki, hogy Indiában. Erre elkezdte hangosan éltetni Indiát, ami dühbe hozta a helyieket. Köveket szórtak rá, ő pedig figyelmeztető lövéseket adott le a pisztolyával, és elfutott, de végül elfogták. Ekkor egyes nála lévő papírokat megpróbált lenyelni, de azokat elvették tőle. A nemzetközi híradásokba aztán előbb a bekötött szemű, megdobált, véres pilóta képe került be. Nemsokára azonban már megmosdottan teázás közben volt látható a bajuszműves indiai.

A politikailag középen mozgó, egykori oxfordi diák, majd krikettsztár pakisztáni miniszterelnöknek, Imran Khánnak különösen óvatosan kell kezelnie a helyzetet. Valóban vannak terrorista kiképzőközpontok országa területén, melyek hallgatólagosan a hadsereg védelme alatt állnak. Ha túl erős lépést tesz a Pakisztánban nagyon erős katonaság ellen, akkor puccsveszélynek teheti ki magát. Ő igyekezett a feszültséget kisebbnek bemutatni, mint ami, így a nép nem fordul a hadsereg fele ellencsapásért. Azt hiszem, hogy ő inkább a közlemények manipulálására játszik, mint valódi konfliktusra, ami a hadsereg malmára hajtaná a vizet. A feszültség különösen jól jön a muszlimellenes indiai kormánypártnak a közelgő választások előtt. Indiában ezért az felnagyítják. A feszültségről beszélnek az emberek, beleértve taxisaimat is, és az újságok ünneplő tömegekről adnak hírt. A Néhrú Egyetem bejáratánál azonban tegnap egy hatalmas, a légierőt és a miniszterelnököt éltető poszter fogadott. Az ijesztő inkább az, hogy még egy értelmes hindu tanár is azt próbálta magyarázni, hogy a pakisztánok muszlimok, és őket csak háborúval lehet legyőzni. Aztán emlékeztettem rá, hogy agresszív rezsimeket is le lehet győzni békés eszközökkel, mint történt az a Szovjetunió kifullasztásakor. Mikor a muszlim történészprofesszor Nadzsaf Hajdarnál ebédeltem, elsőosztályos kislánya elmondta, hogy osztálytársai éljen Indiát kiabáltak, de ketten éljen Pakisztánt. Apja nagyon határozottan a lelkére kötötte, hogy ő soha ne éltesse Pakisztánt. Egyébként az élet normálisan megy tovább Delhiben.

Mivel az indiai pilóta visszaadása valóban az enyhülés irányába mutat, és mert a hétköznapi emberekre nem terjed ki a konfliktus, ezért nem félek a pakisztáni úttól.

A bengáli iskolák vége?

Feb. 24.

Egy tizedikes bengáli vizsgára készülő gyerekkel beszélgetek. Mikor mondja, hogy irodalmat tanul, megkérdezem, hogy mit tud Michael-ről. Bengálban ugyanis a leghíresebb írókat és költőket a „keresztnevükön” tartják számon. Senki sem mondja, hogy Tagore, hanem azt mondják, hogy Rabíndranáth. Hasonlóképpen, a legjelentősebb tizenkilencedik századi költőt, a keresztény hitre áttért Michael Madhuszúdan Dattot, mindenki csak Michaelként ismeri. Költészetében a nyugat eredményeivel igyekezett gazdagítani a bengáli irodalmat. Ő írt például először szonettet bengáliul.A fiúnak azonban kemény dió a kérdésem, és visszakérdez: Michael Jackson? Kiderül, hogy Michael Madhuszúdan Dattot nem is ismeri. Mikor a bengáli iskolák helyzetéről beszélgetek, szinte mindenki megerősít, hogy a tizedikesek közül sokan nem tudnak rendesen írni olvasni. Emögött az iskolarendszer gyengesége áll. A falusi iskolákba a tanárok gyakran nem is járnak be. Gyakori, hogy együtt, egy teremben kell tanítsák az első négy osztályt. Gyakoriak a 120 fős osztályok, ahol a tanár hangosbeszélőn keresztül tanít. Ilyen körülmények között az egyes gyermekek nem kapnak sok figyelmet, és sok is a sok a kimaradó diák. Fodrászom például elmondja, hogy mikor felesége meghalt, hetedikes lányát kivette az iskolából, mert valakinek otthon főznie kell a családra. Egy kimaradt fiú arról beszél, hogy elment a kedve, mert sohasem kapott jó jegyet. Az elmaradt tanítás azonban nemcsak az iskolákban probléma. Hasonló az egyetemi oktatás is. Mikor Tárak meglátogat, itt tanuló diákjaitól megtudom, hogy az aznapi négy órából csak egy-egy óra volt megtartva a különböző bölcsész-szakokon. Nem csoda, hogy egy másodéves franciaszakos hallgató nem tudott arra kérdésre válaszolni, hogy hol laksz. Ő elmondja, hogy kezdettől fogva nem tudja követni az egyetemi órákat. Az általános és középiskola mellé hatalmas korrepetálóipar fejlődött ki, és aki meg tudja fizetni, délutánonként a gyereke mellé felfogad egy tanárt vagy egy diákot. Az általános iskolai tanárok és a szülők közben egymásra mutogatnak. A tanár szerint a gyereknek otthon a szülővel kellene tanulnia, a szülő szerint az iskolában.

Megtudom azt is, hogy korábban voltak jó bengáli tannyelvű iskolák. A nyolcvanas évekig csak elvétve akadt Bengálban angol tannyelvű magániskola. Ott a külföldiekkel is kapcsolatban álló üzletemberek taníttatták a gyerekeiket. Mikor egyre több lett a magániskola, a kommunista bengáli kormány a nyolcvanas években kötelezővé tette a bengáli tannyelvű 1-4 osztályt minden iskolában.

Persze nemcsak az iskolák az oka a bengáli írás-olvasás sikertelenségének. Az erősen szanszkritizált, rendkívül elegáns bengálinak az egyik legnehezebb az írásrendszere. Ha olvasva tanulja valaki, mint én is, akkor könnyű, mint a francia, mert csak a betűk és betűkapcsolatok kiejtési szabályait kell megtanulni. Írni azonban sokkal nehezebb, mert hangrendszere a szanszkrithoz képest nagyban redukálódott. Egy-egy hangra így hagyományosan sok különböző betű használatos. Nincs például különbség hosszú és a rövid magánhangzók kiejtése vagy a kétféle szanszkrit „s” és a „sz” kiejtése között, és így három különböző betű is jelöli a „s”-hangot. A diákoknak egyenként kell megtanulniuk sok szanszkrit eredetű szó helyesírását. Többször is akarták megreformálni az írásrendszert és közel hozni a kiejtéshez, de a hosszú í és ú húsz évvel ezelőtti részleges eltörlésén túl nem sokra jutottak. Ráadásul az egyszerűsítés további bonyodalmakat okozott: minden magáhangzót rövidnek ejtenek ugyan, de a szanszkrit szavak helyesírásában megmaradtak az etimológikus hosszú hangok.

A kalkuttai vonaton találkozok régi barátommal, az újságárus Ganésával. Gyerekkora óta ismerem. Most harminc fele járhat, de már szinte ráncosodik. Ő ismer meg, mikor kérdezem a nevét. Hatalmas mosolyra fakad, és szinte a nyakamba ugrik. Kopaszra nyírt fejéről látom, hogy gyászol. Zavart mosollyal mondja, hogy apja egy hete felkötötte magát egy lámpára. Zavartan mesél, de hadaró beszédét a zakatoló vonton nem igazán értem. Talán azt mondja, hogy az apját sokat ütötték. Ahogy robogunk kifele Bólpurból, megmutatja a távolban a házát. Veszek tőle egy bengáli napilapot, és útjára engedem.

Az újságban a kasmíri feszültségekről olvasok. India további tízezer katonát küld Kasmírba. A miniszterelnök Módí azt mondja, hogy nem a Kasmíriak ellen, hanem a kasmíriakért harcol. Közben itt mindenki Pakisztánt vádolja a kasmíri terrorizmus pártolásával. Az ellenzék vezetője Ráhul Gándhí azt mondja Módíról, hogy Módi egy dolgot nem érzett soha: szeretetet.

Ugyanebből az újságból tudom meg, hogy a bengáli kormány felavatta az első államilag fenntartott angolnyelvű középiskolát, és hogy eddig már száz angolnyelvű általános iskolát nyitottak. Az oktatási miniszter elmondja, hogy az előző, kommunista kormány elhanyagolta az angol oktatását, és ők most ezt hozzák helyre. Azt mondja, hogy így a szegény származású okos gyerekeknek is jut majd angol iskola. Egy másik mondatából azonban kitűnik, hogy nem mindenki lesz benne szegény származású. Nekem nem világos, hogy az okos gyerekeknek miért kell angol iskolába járniuk. Ahaná és Szadzsal barátaimtól tudom, hogy az ő gyerekkorukban voltak nagyszerű bengáli tannyelvű iskolák is. Bennük az angoloktatás olyan jó volt, hogy Szadzsal egyben angol verseskötetet is meg tudott jelentetni. Másrészt a mi generációnk esetében az angol tannyelvű iskolákban is jó volt a bengáli oktatás. A festőnő Rasmí angolukl tanult, de ugyanolyan jól tudja kommentálni a legbonyolultabb bengáli verseket is, mint a doktoráló bengáli diák, akivel néhány éve végigolvastam néhány Tagore verset.

Ahaná egy főiskolán tanít bengáli irodalmat, ahova neki két óra az út oda is vissza is. Elmondja, hogy a diákok alulmotiváltak, mivel azért választják a bengáli szakot, mert félnek, hogy máshova nem jutnának be. Ráadásul a főiskola nem a diákok elsődleges választása. Jórészt a környező falvakból kerültek ide a diákok. A falusi oktatás rendkívül gyenge. Van egy olyan sejtésem, hogy a kormány a a bengáli nyelvű iskolák alacsony színvonalán kíván javítani azáltal, hogy angolra váltatja őket. A gond azonban az, hogy a jó bengáli iskolákat változtatják át angol nyelvűre, és ma már innét nem nagy valószínűséggel jön majd ki bengáli irodalmat szerető értelmes diák. A helyi tanárokat paranccsal irányítják át angol nyelvű tanításra. Nem tudom, hogy ez mennyire hatásos, hiszen egy egész életében bengáliul tanító tanár nem biztos, hogy könnyen tud a tárgyáról angolul beszélni, még akkor is, ha annak idején elvileg angolul végezte az egyetemet.

Ahaná szerint a bengáliak mindig az árral haladnak, mikor kellett buddhisták voltak, aztán nyom nélkül hinduk, majd muzulmánok lettek. Tíz évvel ezelőtt mindenki a kommunistákra szavazott, ma már mindenki a Trinamul „gyökérből felnövő” Kongresszus Pártra. Az egyszerű, írástudatlan  embereknek elmagyarázták az aktivisták, hogy a sarló és kalapács helyett a virágokra kell szavaznia. A párt most már mélyen beágyazta magát, és minden utcasarkon a pártvezető Mamatá Banerdzsí képe látható, akit mindenki csak dídínek, azaz nővérünknek hív. Hatalmas poszterek hirdetik Bengál fejlődését. Ahaná elmondja, hogy „nővérünk” kedvenc színei a kék és a fehér, és ezért az iskolákat és a közintézményeket most olyan színűre festik.

Ahaná ki is küld hozzám egy kalkuttai újságírót az egyik legnagyobb terjesztésű kalkuttai napilaptól az Ánandabázár patrikától, hogy beszéljek neki arról, hogy én hogyan látom a nyelvi helyzetet. Elmondom neki, hogy mennyire féltem az indiai helyi nyelveket, mivel az angol iránti elfogultság miatt egyre jobban elhanyagolják őket. Pedig igazán az anyanyelvében van otthon az ember. Martin is készít velem egy interjút a vezető kalkuttai angolnyelvű lapba.

Igyekszem még jobban belelátni a helyzetbe, és adatot gyűjteni az angol mellett és ellen is. Az angol mellett emel szót egy delhiben tanító bengáli történész ismerősöm. Nemrég egy tanszéki értekezleten vetődött fel a kérdés, hogy elfogadjanak-e hindi nyelvű szemináriumi dolgozatot. Ő nagyon ellene van, mivel nem tud olyan jól hindiül, hogy azt osztályozni tudja. Persze volna erre is megoldás. Az ilyen dolgozatot egy hindiül jól tudó kollégának át lehetne adni. Ráadásul történelemről van szó, és egy hindi tanítási nyelvű iskolából érkezett diák természetesen jobb dolgozatot tud írni hindiül, mint angolul.

Egy kísérleti szantál iskolát igazgató szobrász barátom, Szanjászí elmondja, hogy anyanyelvükön a kisgyerekek szabadabbak, és gyorsabban tanulnak. Sokkal sikeresebbek, ha fokozatosan vezetik őket be az államilag elfogadott bengáli nyelvű oktatásba.

A Hindi Palotában és a Bengáli Tanszéken

Feb. 15-6

Két előadást is tartok a „Hindi Palotában”. Itt mintha semmi sem változott volna az elmúlt húsz év alatt. Bár vezetőtanárom már 2000-ben rég nyugdíjba ment, a jelenleg tanító tizenegy tanár legtöbbjét ismerem. Az utóbbi években különösen jó kapcsolatom alakult ki az óhindit kutató, halkszavú Rámésvar Misrával, aki a sántinikétani tudós Ksitimóhan Szén és Tagore szerepét vizsgálta meg Kabír modernkori megismerésében. Tagore ugyanis Szén kiadásából vett száz verset fordított le angolra, és az Indián túli világ ez alapján ismerte meg először Kabírt. Szén és Tagore a hindu egyistenhívő reformiskolához, a Brahmo Szamádzshoz tartoztak. A Brahmo Szamádzsot a tizenkilencedik század első felében alapította Rámmóhan Ráj Kalkuttában. Ráj jól ismerte az iszlámot és a kereszténységet, és egyistenhívő tanításában elsősorban az ősrégi upanisadok tanítását igyekezett alapul venni. Az upanisadok és a jelenkor között azonban óriási az időbeli távolság, és a brahmók a közbeeső hindu hagyományban is megkeresték az egyistenhívőket. Ráj Kabírt nem ismerte ugyan, de a Kabírhoz hasonló nézeteket valló Dádú Dajál költészetét igen. A század végétől azonban a brahmók többször is kiadták Kabír verseit.

A Palota előcsarnokát a magasban freskók díszítik az óhindi irodalom legkimagaslóbb alakjaival: a legfontosabb, a bejárattal szemközti panelen Kabír és a hozzá hasonlóan a leírhatatlan Istent imádó költők láthatók hallgatóságuk társaságában, Egy másikon a Ráma-imádó Tulszídászt látogatja meg Akbar császár, a harmadikon pedig a Krisnát imádó vak Szúrdász, és az ő iskolája látható. A freskókat a negyvenes években itt tanító kitűnő Kabír-tudós, Hazárípraszád Dvivédí ösztönzésére készítette a Képzőművészeti Tanszék egy tanára és diákjai. Ritka Indiában ennyire szép modern ábrázolását látni a régi hindi irodalomnak.

A „Hindi Palota” változatlanságának nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Nagyszerű megtalálni a régi világot, de mindez egyre jobban kizárja a tudományból az itt dolgozókat. Egyes órák a fák alatt, a kertben vannak, de például az előadásaimhoz nincs projektor, és wifi is csak egy teremben van.

A hindivel ellentétben a Bengáli Tanszék teljesen megváltozott. Egy modern épületbe költözött a többi nyelvvel együtt. Húsz évvel ezelőtti tanáraimból senki sincs már ott. Viszont nekik van már vetítőjük. A fiatal tanári karból Manabéndrát már korábbról ismerem, és most a jelenlegi tanszékvezetővel, Abhrával is összebarátkozom. Fel sem merül a kérdés, hogy ne bengáliul tartsam az előadást. Nyökögök ugyan, de a vetítés kisegít. Az egyetlen hísz évvel ezelőtti különlegesség, ami megmaradt. hogy levett cipővel megyünk be a tanterembe, és a diákok még manapság is a földön ülnek.

Ajésá Khátun

Tárakhoz hasonlóan sokan vannak, akik az iskoláztatásban látják a szegények felemelését. Feb. 15-én este vacsorára voltam hivatalos az elegáns Park Guest House-ba. Martin elmondja, hogy nem szereti a nagyobb társaságokat, mert ott nem lehet minőségi beszélgetést folytatni. Én szeretnék néhány régi ismerősömmel találkozni, ezért elmegyek. Először egy tengerész mellé kerülök, aki minden kérdésemre kitérő választ ad, és egy idő után ki is fogyok a kérdésekből. Mikor a tengerész elmegy, egy erős szemüveges hölgy ül le mellém. Nevéből látom, hogy muszlim. Elmondja, hogy nem tud jól angolul, és nagyon örül, hogy bengáliul beszélek vele. Megtudom tőle, hogy „eladósorú”, azaz 14-15 éves falusi muszlim lányoknak tart fenn iskolát, és szembeszáll a családjukkal, ami minél előbb ki akarja őket házasítani. Munkája során már több, mint hússzor megverték, és ezért rossz most a szeme is. Ő is igyekszik egyetemre küldeni a diákjait. Azoknak a lányoknak egyetemi ösztöndíjat ad, akik elvállalják, hogy tanítják a környék óvodáskorú gyerekekeit. Kiderül azonban, hogy nemcsak muszlim lányoknak segít, hanem szantál-anyanyelvű iskolákat is indított. Megtanult szantáliul, és maga írt hozzá bengáli írással tankönyveket. Érdekes módon a szantáliak által egyre szélesebb körben elfogadott alcsiki írást nem tanulta meg. Mára már mintegy ötven faliuban vannak jelen, és mintegy háromezer gyerek ment át a keze között. Jótékonysági szervezete a Mohammad Bazar Backward Classes Development Society (http://www.mbbcds.in/), azaz Társaság Mohammadbázár Alacsony Kasztjainak Felemelésére. A kuratórium nagyrészt társadalmi munkásokból, tanárokból és földművesekből áll. Amerikai, ír és indiai szervezetek finanszírozzák. Az állami pénzeket nem szereti, mert nagyon lekötik adminisztrációval, és nagy körülöttük a korrupció. Azt mondja, hogy az ilyen pénzek harminc-negyven százalékát visszakérik a korrupt hivatalnokok.

Amikor indulnék haza, becipzározom, és felveszem a hátizsákomat. A pulóveremet hoztam csak benne, amit felvettem ugyan, de nem volt rá szükségem, és visszatettem. A zsák mégis nehéz. Megtapogatom, és érzem, hogy valami mozog benne. Félve nyitom ki, nehogy kígyó legyen. Ahogy leemelem a pulóveremet, egy riadt fekete kiscica néz rám: zsákbamacska.

Egyszemélyes főiskola a teaültetvényeken

18 Feb.

Tárak ismét meglátogat vagy másfél tucatnyi fiatallal a Himalája teültetvényeiről. Elmondja, hogy az ültetvények világa zárt világ, ahonnét nehéz kikerülni. A lányok és az asszonyok általában tealeveleket szednek, a férfiak az üzemekben dolgozzák fel azokat. Napi keresetük nem sokkal több, mint másfélszáz rúpia, azaz mintegy nyolcszáz forint, ami épp hogy csak a megélhetésre elég. Házat a teaültetvény ad nekik, és mivel saját házra sohasem fog telni, mindvégig ide vannak kötve. Az ültetvényeken mintegy tíz százalék az adminisztratív személyzet, és ugyanennyi a szakszervezetis. Az adminsiztratív személyzet különösen jól él. A szakszervezetek tehetetlenek.

A most hozzám látogató diáktársaság más mint a három évvel ezelőtti. Nekik már nem Sántinikétan az első utazás. Bár van köztük két általános iskolás is, a legtöbben egyetemisták a helyi Indirá Gándhí Nyilvános Egyetemen. Itt hétvégente van tanítás, de sokszor nem éri meg elmenni a városba miatta. Tárak tanítja a fiatalokat délelőttönként. Minden nap két másfél órás órát ad. Az elsőt tizenkettedikeseknek, hogy felkészítse őket az egyetemre, a másodikat vizsgára készülő egyetemistáknak. Azt mondja, hogy ezek alatt az évek alatt nagyjából megismerte az egyetemi tantervet, és tudja, hogy miből kell a diákokat felkészíteni. Utána a jelenlevők ebédet kapnak. Vagy kéttucatnyi embernek készül Táraknál ebéd. Azt mondja, ezt havi tízezer rúpiából oldja meg. Ez Angliában három-négy éttermi vacsora árának felel meg. Az év egyik nagy kihívása a végzős középiskolások egyetemre küldése. Bár igyekszik ösztöndíjas helyekre küldeni a fiatalokat, a felvételikhez nagy pénzek kellenek. Mivel a diákok a hátrányos helyzetű kasztokhoz tartoznak, ezért a számukra fenntartott egyetemi helyekre viszonylag könnyen bejutnak. Fontos azonban olyan egyetemet találni nekik, ahol színvonalas a tanítás is, mint például a Tata intézetek Gauhátíban, Mumbaiban és Mangalúruban. Jelenleg Tárak mintegy százhúsz diákot segít, és nagyon büszke rá, hogy van végzett diákja, aki havonta hetvenezer rúpiát, azaz három-négyszázezer forintot keres. Ez a tudat a többi diáknak is óriási ösztönzést ad.

Délután Tárak általában terepre jár ki. Ha emberkereskedelemről számolnak neki be, akkor igyekszik a rendőrséggel azt megakadályozni. Mindig akad alkalmi tennivaló. Elmondja, hogy egyszer egy egyhetes csecsemőt vivő tizenöt-tizenhat éves lánnyal találkozott az úton. Megtudta tőle, hogy évekig Delhiben dolgoztatták, de mikor terhes lett, elbocsátották. Hazajött a szüleihez, de ők nem fogadták be. Most éppen úton van, hogy talán valamelyik nagybátyja befogadja. Mivel napok óta alig evett valamit, végül Táraknál kötött ki egy normális étkezésre.

Az általa tanított diákokat Tárak igyekszik társadalmi munkára fogni. Indiában alig van szemételtakarítás, és a települések környéke általában szeméttel teli. Három szeméttel elborított területből a diákok parkokat csináltak, amit a helyiek aztán értékeltek is. Diákjaival Tárak igyekszik a lézengő gyerekeket újraiskolázni több-kevesebb sikerrel. Sok gyerek sikerélmény hiányában kimarad az iskolából. A tanárok is gyakran hiányoznak, és az órák el-elmaradnak. További munka az öregek gondozása, amit a diákok ádzsádzsínak, azaz néni-bácsinak hívnak. Vasárnaponként elmennek nagyon beteg emberekhez, megfürdetik őket, és kitakarítják a házukat.

Kalkuttai vasárnap

február 10

Kalkuttában megállok egy utcai cipőtisztítónál. Elmondja, hogy Bihárból jött ide ötven évvel ezelőtt, és kéthavonta hazajár. Fia meghalt, de van vagy öt unokája, akiket a család taníttat, és ő is viszi nekik haza a pénzt. Azt akarja, hogy mindegyikük végezzen legalább tizenkét osztályt. Egyik unokája egyetemet végzett, és manapság korrepetálással keresi a kenyerét. Egy másik vasutas. Azt mondja, hogy az jut az embernek, amit Isten rendel neki. Úgy beszél Istenről, hogy először nem tudom megállapítani, hogy ő maga hindu-e vagy muzulmán. Aztán szóhasználata elárulja, hogy muszlim. Többen mondták, hogy milyen kicsi Indiában a társadalmi felemelkedés lehetősége. A cipőtisztító esete azonban azt mutatja, hogy ez lehetséges.

Váltok néhány szót két az útszélen várakozó riksahúzóval. Olyan tisztán mosolyognak, hogy le akarom őket fényképezni, de erre pénzt akarnak kérni, mert azt hiszik, hogy mint a turisták, a riksájukért akarom őket fényképezni. Nem jut eszembe mondani, hogy nem a riksájukat, hanem a mosolyukat akartam.

Elmegyek az Ásálajamba is, ahol ismét a „régi” Matthew Atya az igazgató. Szerinte a cipőtisztító esete inkább kivételes, mint rendszerszerű. Ráadásul az iskolák olyan alacsony színvonalúak, hogy gyakran még tizedikesek sem igazán tudnak írni. Panaszkodik, hogy a kasztrendszer megöli a mobilitást. A pária még a jó munkahelyen is pária marad kollégái körében.

Az Ásálajam most hatszáz helyett csak négyszáz gyereknek ad otthont. Az igazgató panaszkodik a megnövekedett bürokráciára és a korábbihoz képest részletes szabályozásra. Az eredetileg többé-kevésbé spontánul vezetett intézet egyre inkább nyugati típusú otthonokra hasonlít.

Míg a gyerekek dolgoznak, elbeszélgetek a már tizennyolc éve itt élő francia önkéntessel, Cristoph-fal check. Ő erddetileg asztalos, de annyira megszerette az Ásálajamot, hogy itt telepedett le, és nekik dolgozik. A 11-12 osztályt vagy egyetemet végző gyerekek otthonát vezeti. Szeretne minél több gyereket eljuttatni egyetemre. Az Ásálajam nagyban függ az európai szponzoroktól. Franciaországban az adományozók korábban le tudták vonatni az adójukból az ide küldendő pénzt. A gazdasági válság azonban visszavetette az adományozást. Ráadásul India is szigorúbb szabályozást vezetett be a külföldi adományokra vonatkozólag. Szerinte most is ugyanannyi gyereknek lenne szüksége az Ásálajamra, mint korábban, és most is kevés az igazán hasznos otthon Kalkuttában, de a megcsappant adományok miatt az Ásálajamnak is össze kellett húzódnia.

A gyerekek közül egy-kettő emlékszik rám tíz évvel ezelőttről. Én már alig. Van két Odiszából származó fiú, de az egyikük egy törzsi nyelvet beszél, a másik pedig már elfelejtette anyanyelvét. A jövő héten vizsgáznak a tizedikesek. Nagyon félnek a vizsgától, mert ettől függ hogy továbbtanulhatnak-e.

Minden kalkuttai utamon elmegyek Teréz Anya sírjához. Ahogy belépek a központi épületbe, az udvar egyik sarkában szembejön velem az emlék: teljesen váratlanul itt jelent meg előttem Teréz Anya és kérdezett a budapesti nővérekről. Nehéz elhinni, hogy nincs közöttünk, és nem jelenik meg ismét ugyanolyan váratlanul, és hogy most már ugyanúgy szentként tiszteljük, mint Szent Pétert vagy Szent Ferencet. A sírnál megoldhatónak tűnik a világ minden problémája.

A Mogul Dháká

Febr. 8-9

A formatervező Kháléd megmutatja, hogy olyan éttermet terveztek, ahol nem kell légkondicionálás a melegben sem, ugyanis a kert felől állandóan friss levegő árad be. Arról is beszél, hogy a tálak és csészék formatervezésében japán mintákat követ. A mai embernek jobb kisebb tállal és kevesebb étellel megelégednie, és így nem hízik el. Pénteken délelőtt ő visz el várost nézni. Dhánmandí elit városrész. Az óvárosban ehhez képest keskeny utcák, és erős szagok fogadnak. Először egy teljesen eldugott hindu templomban kötünk ki. A boltíves, festett üveggel díszített, bengáli stílusú templomépület kétszáz éves lehet. Érdekes módon emeletnyi magason van. Talán egy még régebbi templom romjaira épült. Ezt tűnik megerősíteni egy ott a falnak támasztott különleges Siva-szobor. A hagyományos ábrázolásokkal ellentétben a Siva nyakát ékesítő kígyó itt a tizenkét karú Siva kezében van. A templom központi istensége ma már nem Siva, hanem Ráma. A falon a Kálí-imádó bengáli misztikus, Rámakrisna, és két ismeretlen ember képe van. A templomot rendben tartó asszony elmondja, hogy a két számomra ismeretlen kép a fiáé, aki egyetemet végzett, de lemondott a világról, hogy szerzetes legyen, ám végül öngyilkos lett.

Igazi úticélunk azonban a Lálbágh Erőd, melyet a mogul helytartó herceg Ázam Sáh kezdett el építeni, de aztán félbehagyott. Aztán ötven évvel később a nagy építkező helytartó Sáisztá Khán fejeze be. Ez ugyanaz a Sáisztá Khán, akit Sivádzsí Mahárástrában legyőzött. Az erődben a külső falakon kívül nincs semmi erődszerű. Egy mecset, egy nyilvános fogadóterem, fürdő, és egy hatalmas síremlék van benne. A hatalmas terület többi része ma már park. A síremlék állítólag Sáisztá Khán egyik lányának a sírja. A mogul építészet egyik jellemzője, hogy vörös követ csak a nagymogul uralkodó és családja használhatott építkezésre. Bengálban nincs vörös kő. Iszlám Sáh téglával építkezett, és vörösre meszeltette az erődöt. Sáisztá Khán, aki nem tartozott a királyi családhoz, folytatta a vörösre meszelt téglaépületek sorát. Úgy tűnik, hogy Álamgír nagymogul elnézte neki.

Utolsó napomon délelőtt sétálunk egyet a tizenhetedik századi mogul emlékművek között Dhánmandí környékén. Meglátogatunk egy lezárt ídgáhot. Ezt a díszkapuval ellátott, hatalmas udvarral rendelkező mecsetet a muzulmánok a két íd ünnep imájára használják. Az ídgáh név annyit tesz, hogy „íd-udvar”. Több ezer ember elfér benne a közös imára. Ezt a szintén vörösre meszelt íd-udvart 1640-ben építette az akkor helytartó Súdzsá herceg. Súdzsát az indiai történelemből ismerem. Mikor 1656-ban kitört a trónvillongás, és a mogul hercegek egymást kezdték gyilkolni, Súdzsá a Bengállal szomszédos burmai Arakkanba menekült, ahol ismeretlen körülmények között őt is meggyilkolták. Az íd-udvaron kis krikettpályát látunk, de se látogató, se karbantartó nem jelenik meg.

A közelben van egy különleges, hétkupolás mecset. Ezt a bengáli motívumokat is magába foglaló mecsetet megint csak Sáisztá Khán emelte. A hagyományos modul mecseten három kupola van. Egy nagy középen, és mellette két kisebb. Ennek a mecsetnek minden kupolája egyforma. Megvan a három központi kupolája, és emellett a négy sarkán négy további kupola van. Sáisztá Khán ezt is vörösre meszeltette, ugyanúgy, mint a mecset közelében lévő kisebb síremléket, melyet Sáisztá Khán egy másik lányáénak tartanak, és manapság szerelemlakatok vannak rajta. Samia elmondja, hogy Dháká tele van régi női síremlékekkel. A Mogul Birodalomban a Núr Dzsahán részére emelt Tádzs Mahalon kívül azonban viszonylag ritka az ilyesmi. Az összes mogul műemlék sokemeletes házak között fekszik. Nem lehet őket úgy lefényképezni, hogy egyik vagy másik jellegtelen modern épület meg ne jelenjen a háttérben.

Bár Bangladés muszlim ország, ambivalens a viszonya a szintén muzulmán mogul múlthoz. Szobra és emlékműve csak az 1952-es nyelvmozgalomnak, az 1971-es szabadságharcnak van. Ami azelőtt történt, azt nem ünnepli az ország. Valószínűleg túl erős a párhuzam az elnyomásnak érzett pakisztáni uralommal. A Delhi Szultanátus (1206-1526) majd a Mogul Birodalom (1526-1857) uralma idején Bengália egy Nyugat-Indiából kormányzott hatalom egyik keleti tartománya volt. Közvetlenül a birodalmak előtt pedig buddhista és hindu, azaz nem-muszlim  dinasztiák uralták a független Bengáliát. A Szultanátus, és a Mogul birodalom meggyengülése idején azonban kétszer létezett hosszabb ideig muszlim uralom alatt álló független bengáli állam. Érdekes módon Bangladés ezekkel sem fejez ki közeli azonosságot.

Dháká

Alig több, mint két óra a repülőút India és Bangladés fővárosa között. Egy rangsorolás a 9-16-milliós Dhákát a világ 132 nagyvárosa közül a 131. helyre helyezi. Nincsenek kényelmi elvárásaim. A repülőtéren viszonylag könnyen kapok vízumot. Bankkártyát nem fogadnak el, de véletlenül épp elég indiai rúpia van a zsebemben. A repülőtéren a szállodám alkalmazottja vár. Ő csak engem fogadni és kísérni jött ide. Ő hívja ide az előre lefoglalt taxisofőrt. Odakint óriási a tömeg. Az utakon még inkább. Ennek ellenére négysávosnál szélesebb út nincs. Az egymást követő dugók miatt az egyébként fél órás repülőtéri utazás három órát vesz igénybe. A rendszámtáblák bengáliul vannak, a buszok és a riksák színesebbek, mint Indiában. A kozmopolita Kalkuttához képest itt világos a bengáli nyelv dominanciája. A sofőr közben mulattatásomra indiai filmzenét tesz be. Mikor megszólal az imára hívó müezzin, leállítja. Utána mobiltelefonján politikai híradásokat mutat az átnevelőtáborokba kényszerített ujgurokról Kínában, és az atombombáról. Emlegeti az üldözött burmai róhingjákat is.

Ausztráliai-bengáli házigazdám, Samia a helyi magánegyetemen tanít. Másnap ő kísér el az 1921-ben alapított Dhákái Egyetemre, hogy hindi kéziratok után kutassak. A bejutás nem olyan egyszerű. Az egyetem Amerikában doktoráló nyelvésze láttamozza, pecsételi és küldi tovább a levelemet a könyvtárigazgatónak. Az igazgató szobájában majd egy órát társalgunk a kéziratkutatás helyzetéről. Végül megmutatják a kéziratgyűjteményt és a katalógust is. Sajnos semmi számomra hasznosat nem találok benne.

Délután átmegyünk a Bengáli Akadémiára, aminek fiatal alelnökével régóta barátságban vagyok. Ő járt Erdélyben is a Bengáli Nyári Műhelyen. Ezekben a hetekben hatalmas fővárosi könyvvásárt szerveznek. Ő is azzal van elfoglalja. Szeretné, ha felszólalnék a könyvvásáron az írók között, mint bengáli művek magyar fordítója. Néhány telefonhívással mindent elintézni látszik. A végén azonban emlékeztetik, hogy a könyvvásáron csak bangladési írók szólalhatnak fel. Ehelyett átvisz az akadémia kéziratgyűjteményébe, ahol szintén belenézek a katalógusba, de ott sem találok semmi számomra fontos szöveget. Beülök egy a Szikandar Abu Zafar (1919-75) nevű költőről szóló előadásra. Amennyire az előadásból kiveszem, ő végigélte, és verseivel követte a bangladési függetlenségi mozgalmat. Az előadók néha verseket idéznek. A bengálinak gyönyörű szavaló hangvétele van. Nem a természetességre törekednek, hanem a hangzásra figyelnek. Végül az akadémia elnökénél kötünk ki, ahol az urdú irodalom történetéről való kutatásaimat ismertetem. A könyvvásáron tömeg, de viszonylag kevés ember kezében látok vásárolt könyveket. Én sem merek semmit sem venni, mert már így is nehéz a csomagom.

Én egy Dhánmandí, „Rizspiac” nevű városrészben lakom. Ezt a városrészt az ötvenesévekben alakították ki egyfajta értelmiségi központként, ahol a tanárok kedvezményesen kaptak telket. A pakisztáni kormány ahelyett, hogy lekötelezte volna az értelmiségieket, darázsfészket teremtett. Itt vert a leginkább gyökeret a független Bangladés elképzelése. Manapság azonban már egyetlen kertes házat sem látni errefelé. A tanárok leszármazottjai ugyanis az égbeszökő telekárak miatt építési befektetőknek adták el a telküket, akik aztán sokemeletes épületeket húztak fel rajtuk. Hihetetlenül hangzik, de Dháká központi kerületeiben a telekárak olyan magasak, mint Manhattanben, ezért most ott szinte mindenütt tíz-tizenöt emeletes házak vannak.

A város sok részén látok falra festett patkány- vagy csótányirtó reklámokat. Szerencsére az Ambrózia nevet viselő szállodámban néhány apróbb bogáron kívül semmi kellemetlen dolog nincs. Szobám kicsi ugyan, de tiszta. A szinte mindig jelen levő portás elmondja, hogy szállodájukba csak külföldiek jönnek.

Indiai kultúrában az embert társadalmi beágyazottságában fogadják el. Engem is szinte mindenki kérdez a családomról. A szálldaportás egy-két perc társalgás után már elő is húzza az otthon, falujában élő gyerekei képét. A lány-utazókat az indiaiak pillanatok alatt zavarba hozzák, mikor azt kezdik kérdezgetni tőlük, hogy miért nincsenek férjnél. Egyszer három fiatal, külföldön doktorált helyi tanárnővel vacsorázok, és ezt csodálkozva hallgatják. Ezek szerint nem nagyon állnak kapcsolatban a hagyományos kultúrát fenntartó helyiekkel. Másnap, óvárosi sétánkon aztán Számiá meg is tapasztalja ezt. Mikor szóba állunk egy nénivel, egyből azt kérdezi tőle, hogy két kísérője közül melyik a férje, és nagyon elcsodálkozik, hogy egyikünk sem. Látom Számia zavarát, és közbevágva én kezdem el kérdezni a nénit a családjáról.

Szinte mindenütt tömeg van. Az utcán koncentrált szegénység. A földön alvó vagy talán haldokló emberek, kicsavart végtagú gyerekek. Féllábú, félkezű, vak és ki tudja milyen koldusok az útszéleken és az útkereszteződésekben. A forgalmi dugókban szinte állandóak az árusok és a koldusok. Az emberek felhúzzák a kocsiablakokat. Indiával ellentétben az autóriksákat itt berácsozzák. Talán pont a kéretlen látogatók miatt. Egy járdaszéle két egymás mellé rakott, kicsavarodott végtagú kisgyereket látok. Kicsi az esélye, hogy egy családban két ilyen gyerek is szülessen. Gyanítom, hogy maffia futtatja őket. Másutt viszont nem tudom elképzelni a maffiát. Egyik este útikalauzom belerúg valamibe a járdán. Egy két apró gyerekkel ott alvó fiatalasszony kolduskosara volt. Bár óriási a szegénység, csak egyetlen egyszer adok koldusnak pénzt: egy özvegyasszonynak, akivel kicsit el is beszélgetünk. Számiával azt beszéljük, hogy sokkal jobb a szegényeket segítő intézményeknek adni a pénzt.

Eddig még sem nagy parkot, sem reprezentatív tágas városi teret nem láttam. A parkra leginkább hasonló rész egy holtág melletti sétány. keskeny járdák, utcán alvók és csatornatisztítók

A szállodában, és a Bengáli Akadémián is azt esszük, ami épp elérhető. A pincér elmondja, hogy mi van, és abból választunk. Mindkét helyen viszonylag kicsi a választék, de ezzel semmi gondom nincs.

Dhákái előadásomat a Szabad Művészetek Egyetemén több másfél méteres, és egy hatalmas két-három méteres poszter is hirdeti. Ekkora reklámot még sohasem kaptam. Előadásom egyik üzenete, hogy a szubkontinensen sokan alacsonyabb rendűnek tartják saját nyelvüket az angolnál. Európában még a kisebb nyelvek beszélőjének sem jut eszébe, hogy nyelvükön ne lehetne mindazt kifejezni, mint angolul, és világnyelvi státuszától eltekintve senki sem érzi az angolt anyanyelvénél felsőbbrendűnek. Ez itt egy elit magánegyetem, és a diákok mernek kérdéseket feltenni. Az egyik tanár kérdése tipikus, hindiellenes bengáli kérdés: „Mennyire mesterséges nyelv a hindi?” A kérdés arra vonatkozik, hogy a hindit sokan csak az urdú mesterségesen szanszkritizált változatának tartják. Elmondom, hogy minden kultúrnyelvben létezik nyelvművelés, mely segíti, hogy a nyelv lépést tartson a modern kultúrával. A hindi valóban szanszkritizált, de ez szükséges ahhoz, hogy a hindi a modern kultúra hordozója lehessen. A még erősebben szanszkritizált bengáliban senki sem érzi idegennek a szanszkrit szavakat.

Másnap egy szövegolvasóműhelyt tartunk. Az egyik posztkoloniális ideológiát valló előadó arról beszél, hogy Lálan Fakír (1772-1890) költészete is közvetlen kapcsolatban állt a gyarmatosító hatalommal, mivel használt néhány angol szót. Be is mutatja a vonatkozó verseket. A Bengáli Akadémia bául alelnöke közbevágva kérdez rá, hogy honnét vette az előadó a például szolgáló verset. Az általában ismert, és a legrégebbi kéziratokban fennmaradt versek ilyesmit nem ismernek. Az indiai szájhagyomány annyira kreatív, hogy úgy alakítja a verset, ahogy éppen szeretné. Ezen túl pedig gyakran tulajdonít régi költőknek új verseket. Az ötszáz évvel ezelőtt meghalt Kabír neve alatt például futnak vasúti utazásról szóló versek is. A posztkolóniális tudományok a filológiát fekete báránynak állították be, és az előadó a bául alelnök kérdését nem tartja témába vágónak.

Miniszterelnököt tanító nagymama

Febr. 6.

Reggel házigazdám elvisz a nyolcvanöt éves, volt szabadságharcos nagymamájához, Szandzsídá Khátunhoz. Házigazdám elmondja, hogy hét nagymamája van. A bengáli összetett családokban ugyanis a gyerek nem tesz különbséget a nagyanya és testvérei között. Szandzsídá Khátun azonban különleges. Ő is mint én, Sántinikétanban doktorált. Mivel részt vett a függetlenségi mozgalomban, felkerült a Pakisztán által meggyilkolandó értelmiségiek listájára. Az indiai követség figyelmeztette, és ő Indiába szökött. Száműzetésében Sántinikétanba ment, ahol Bengáli irodalomból doktorált.

A már felszabadult Bangladésbe visszatérve ő alapította meg a bengáli tanszéket a Dhakai Egyetemen, és ott még a későbbi miniszterelnök Sékh Haszínát is tanította. Mikor egyes értelmiségiek elégedetlenek a politikával, hozzá mennek panaszkodni, hogy szóljon tanítványának. Ő ezt sohasem teszi meg. Bár közeli kapcsolatot ápolt a Bangladés felszabadításáért küzdő, és most is kormányon levő szocialista párttal, egyszer komolyan szembeszállt vele. A hetvenes évek közepén Mudzsibur Rahman miniszterelnök szinte minden dolgozót egyetlen szakszervezetbe akart kényszeríteni, de ő nem lépett be. A kényszerszakszervezetesítés aztán oda vezetett, hogy a szabadsághős Mudzsibur Rahmant és szinte egész családját 1975-ben meggyilkolták.

Szandzsídá Khátunt többek között a modern bengáli költészet, és annak megzenésített formái érdeklik. Egymás után rakja elém az általa írt bengáli könyveket. Őt is, engem is érdekel a verstan. Ő azonban nemcsak a versformákról írt, hanem a versek hangzásáról is. Egyik könyvében a Tagore-dalok magánhangzóit elemzi statisztikailag. Felfigyelek rá, hogy az u-hangok aránya nagyon alacsony, míg az i-hangoké magas. Azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb az i-hangokat kiejteni, és az arány hozzájárul a versek barátságos hangzásához. Sántinikétanról beszélgetve sok közös ismerőst találunk. Olvasta a Bengáli tűzet is angol fordításban. Mivel az angol kiadásban megváltoztatták a neveket, nem tudta meg, hogy a könyvben szereplő, elnyugatiasodott bengáli költőt nem másról, mint a híres Amija Csakrabartiról formázta a szerző. Neki Csakrabarti volt a doktori opponense.

Bangladés és a pártok

A repülőtérről indulva, már az első kereszteződésben két hatalmas portré fogad, a miniszterelnök Sékh Haszináé (Shaikh Hasina) és apjáé, Sékh Mudzsibur Rahmáné (1920-1975), akit Bangladés alapítójaként tisztelnek. Ő volt az ország első elnöke, később pedig miniszterlenöke, akit a Bangabandhu „Bengál barátja” címmel illetnek. Bangladés, helyi kiejtésben Bánglá Dés „Bengálország”, 1971-ben lett független ország. Nevével ellentétben azonban ez nem a teljes Bengália, hanem csak annak muzulmán többségű keleti fele. Bengália a Delhi Szultanátus, Mogul Birodalom, majd Brit India része volt, hosszabb-rövidebb függetlenségi időszakokkal. A britek 1947-es kivonulása után a Kelet-Bengália a muszlim Pakisztán keleti része lett. Bár lakossága nagyobb volt, mint Pakisztán többi részéé együttvéve, mégis csak provinciaként kezelték. A pakisztáni urdú államnyelv forszírozása pedig a hatalmas kultúrával bíró bengáliak önérzetét sértette. 1952-ben február 21-én a pakisztáni rendőrség belelőtt bengáli nyelv jogaiért küzdő diákokba. A halottakat azóta nemzeti hősként tisztelik. A pakisztáni kormányzattal való feszültségek végül 1971-ben a függetlenségi háborúhoz vezettek, melyben indiai (és egy kis szovjet) segítséggel megszületett „Bengálország”. Az első bengáli kormány szocialista volt, és az állam hivatalos neve ma is Bangladési Népköztársaság.

Mudzsibur Rahmánnak csak két gyermeke maradt életben, és lánya, Sékh Haszíná örökölte a halászcsónak jelű párt vezetését. Az országban sokáig  két párt rendszerű váltógazdálkodás volt. Számiá szerint, mikor az ellenzéki, iszlámista Nemzeti Párt kerül hatalmonra, kidobja az alkotmányból, hogy Bangladés szekuláris köztársaság, és átnevezi a repülőteret. Mikor a jelenleg is kormányzó szocialista Avámí Liga visszajön, akkor visszaállítja az alkotmányt és a repülőtér nevét. Legutóbb azonban a repülőteret egy muszlim szentről nevezte el a Nemzeti Párt, és azóta nem lehet ahhoz a névhez hozzányúlni. A kétpártrendszer azonban megszűnőben. Az Avámí Liga mélyen mára már olyan mélyen beágyazta magát. Az ellenzéki vezető Khálédá Ziá pedig egyedül ül egy hatalmas központi börtönben, amelynek fala mellett én is elmegyek.

Egyeszer egy arabból lefordított könyvet kapok Sékh Haszínáról. Az egyiptomi szerző az Ízisz-Ozirisz mítosszal állítja párhuzamba az életét, mivel huszonháromszor próbálták már megölni, de mindig sikertelenül. Az arabul írt könyv amellett száll síkra, hogy Bangladés nem iszlámellenes, mint azt az arab országokban terjesztette Pakisztán propagandája.

Ausztráliából hazaköltözött házigazdám azt mondja, hogy a diktatúraízű demokráciával nem szeret együtt élni. Az egyetemen nem szabad tiltakozni az állam ellen, és ő sem emelheti fel a szavát, mikor tűntető fiatalokat ver a rendőrség.

A bengáli akadémia falán az 1952-es nyelvi tüntetésben elesett diákok képe a bhásá-sahíd „nyelv-mártír” felirattal. Ez egy egyedi bengáli összetett szó, mely tükrözi Bangladés kettős örökségét. A bhásá szanszkrit szó, nyelvet jelent, és az indiai szubkontinenshez való kötöttségre utal. A mártírt jelentő sahíd perzsa szó, és a mártírokat rendkívüli tiszteletben tartó iszlám örökségére utal. Bangladés kezdeményezésére az ENSZ február 21-ét az anyanyelv napjának nyilvánította. Még Angliában, én is kaptam egy meghívást a londoni bangladési követségről, hogy beszéljek az anyanyelv napján.

Az anyanyelv jelentőségét azonban az állam hangsúlyozza. Az emberek nem mindig követik. Az oktatás hatvanöt százaléka azonban már magánkézben van, és az elsősorban angolul történik.

A Csarjágíti és a báulok

Febr. 7.Ma egy szövegolvasási nap volt az egyetemen. Javasoltam Számiának, hogy hozzuk össze azokat a kutatókat, akik régi bengáli szövegeken dolgoznak. Az első előadó aztán én voltam. A következő a jelenleg digitális bölcsészettel foglalkozó Mámun or-Rasíd. Tőle egy egészen új felfedezésről hallottam. Nepálban több kéziratát is felfedezte a mintegy ezeréves buddhista előbengáli dalgyűjteménynek, a Csarjágítinek. Ez buddhista ezoterikus dalok gyűjteménye abból az időből, mikor még a bengáli nem vált külön közeli rokonnyelveitől. Eddig csak egyetlen, száz évvel ezelőtt megismert kéziratból ismerjük. Egyetemista koromban én is olvastam jónéhányat ezekből a dalokból Bethlenfalvy Géza tanárommal. Ő a dalokhoz írt tibeti kommentárt és a szanszkrit fordítást is behozta az órára. Most újra előkerülnek ugyanazok a szövegek. Az első dal megközelítő fordítása így szól:

A test egy hatalmas fa öt ággal.

A mozgó elmébe behatolt a halál.

Mérd fel a mozdulatlan örömöt.

Lui szól: a gurut kérdezd a tudásról.

Mit tesz, ha meditálsz?

Az örömök és fájdalmak közt biztos a halál.

Kerüld el, hogy vágyaid vagy tetteid lekössenek.

Fordulj az üresség felé!

Lui mondja, mélyemben megláttam:

Kilégzés-belégzés, mind ott van a testben.

A tantrikus mestereknek tulajdonított dalok a beteljesedést kereső lélekről szólnak kódolt nyelven, paradoxonokban. Mámun or-Rasíd azt mutatja be, hogy a daloknak nemcsak egy értelmezése lehetséges, és a különböző tudósok más-más értelmet tulajdonítottak egy-egy mára már használatból kiveszett szónak. Az általa felfedezett, papírra vagy pálmalevélre írt kéziratokban a dalok ugyanazok, mint a száz évvel ezelőtt közzétett könyvben, de egyes szavak mások benne. Mivel a dalok ugyanazok, arra lehet következtetni, hogy a dalgyűjtemény kanonikus tiszteletnek örvendett, és a későbbi hagyományozás sem hozzátenni, se elvenni belőle nem akart.

Ezt az előadást egy kisebb koncert követi, melyben a csarjá-dalokat modern bengáli fordításban adják elő Sílá Málik és Antar Szarkár és további bául énekesek. Az egyik dal refrénjét sokan együtt éneklik:

E lét-folyó ugyan hova visz gyors sodrásával?

Indiában a báulok távolságtartóak. Itt viszont rendkívül barátságosak, és hatalmas mosollyal beszélgetnek. Azon viccelnek, hogy Sílá Málik tízezres tömegnek énekel falvakon, és ötszáz dollár tiszteletdíjat kap. A csodálatos hangú Sílá elmondja, hogy végigénekli az egész éjszakát, és nem fárad el. Az igazán extatikus dalokat az éjszaka végére hagyja, és a közönség valóban extázisba jön.

Elbeszélgetek Szridzsaníval, a mindig mosolygó bául énekesnővel, aki lemondja, hogy minden nap imádkozik, dalokkal és egyéb gyakorlatokkal. Azt mondja, hogy két percig is tud kagylókürtöt fújni, és a gyerekkorától rendszeres légzésgyakorlatok által, az emberekbe is belelát valamennyire. Telefont nem használ, és tévét nem néz. Házasságáig egy falun élt, és gyermekkorában az udvaron kifeküdt nagyanyjával a csillagos ég alá, és a nagyanya mesélt. A fiatal Szájmon a Bengáli Akadémia alelnöke, és egyben beavatott bául, akit már most több bául is a gurujának tart. Bangladés őt küldte az UNESCO-ba, hogy segítse a bául hagyomány világörökségbe való felvételét. Elmondja, hogy beavatása előtt bául gyülekezetbe járt, és mikor kérte a beavatását, kapott egy kérdést, amire egy éve volt válaszolnia. A kérdés az volt, hogy mi az ember. Egy év múlva visszament, és csak annyit mondott, hogy nem tudja a választ. Erre egy másik kérdést kapott: „Mi volt, amikor nem volt ember?” Erre azt válaszolt, hogy Isten. Ezután azt kérdezték, hova lett Isten, mikor megszületett az ember?. Ő erre: „Az emberbe költözött.” Szájmon első kérdésre adott válasza emlékeztet Tagorééra. Ő halála előtt néhány nappal szerezte utolsó versét:

Az első virradat napja

a lét új megnyilatkozásakor

megkérdezett:

"Ki vagy?"

Nem jött válasz.

Évek múltak.

A nyugati óceán partjain

lenyugvó késői nap

a néma szürkületben

utoljára kérdezett:

"Ki vagy?"

Nem kapott választ

Szájmon az UNESCO-ban amellett érvelt, hogy nem a bául énekeket kell felvenni a világörökségbe, hanem a bául életmódot, hiszen az tartja élve az énekeket.

Bangladés

Dháká, febr. 4-6

Alig több, mint két óra a repülőút India és Bangladés fővárosa között. Egy rangsorolás a 9-16-milliós Dhákát a világ 132 nagyvárosa közül a 132. helyre helyezi. Nincsenek kényelmi elvárásaim. A repülőtéren viszonylag könnyen kapok vízumot. Bankkártyát nem fogadnak el, de véletlenül épp elég indiai rúpia van a zsebemben. A repülőtéren a szállodám alkalmazottja vár. Ő csak engem fogadni és kísérni jött ide. Ő hívja ide az előre lefoglalt taxisofőrt. Odakint óriási a tömeg. Az utakon még inkább. Ennek ellenére négysávosnál szélesebb út nincs. Az egymást követő dugók miatt az egyébként fél órás repülőtéri utazás három órát vesz igénybe. A rendszámtáblák bengáliul vannak, a  buszpok és a riksák színesebbek, mint Indiában. A kozmopolita Kalkuttához képest itt világos a bengáli nyelv dominanciája. A sofőr közben mulattatásomra indiai filmzenét tesz be. Utána mobiltelefonján politikai híradásokat mutat az átnevelőtáborokba kényszerített ujgurokról Kínában, és az atombombáról. Emlegeti az üldözött burmai róhingjákat is.

Ausztráliai-bengáli házigazdám, Samia a helyi magánegyetemen tanít. Másnap ő kísér el az 1921-ben alapított Dhákái Egyetemre, hogy hindi kéziratok után kutassak. A bejutás nem olyan egyszerű. Az egyetem Amerikában doktoráló nyelvésze láttamozza, pecsételi és küldi tovább a levelemet a könyvtárigazgatónak. Az igazgató szobájában majd egy órát társalgunk a kéziratkutatás helyzetéről. Végül megmutatják a kéziratgyűjteményt és a katalógust is. Sajnos semmi számomra hasznosat nem találok benne.

Délután átmegyünk a Bengáli Akadémiára, aminek fiatal alelnökével régóta barátságban vagyok. Ő járt Erdélyben is a Bengáli Nyári Műhelyen. Ezekben a hetekben hatalmas fővárosi könyvvásárt szerveznek. Ő is azzal van elfoglalja. Szeretné, ha felszólalnék a könyvvásáron az írók között, mint bengáli művek magyar fordítója. Néhány telefonhívással mindent elintézni látszik. A végén azonban emlékeztetik, hogy a könyvvásáron csak bangladési írók szólalhatnak fel. Ehelyett átvisz az akadémia kéziratgyűjteményébe, ahol szintén belenézek a katalógusba, de ott sem találok semmi számomra fontos szöveget. Beülök egy a Szikandar Abu Zafar (1919-75) nevű költőről szóló előadásra. Amennyire az előadásból kiveszem, ő végigélte, és verseivel követte a bangladési függetlenségi mozgalmat. Az előadók néha verseket idéznek. A bengálinak gyönyörű szavaló hangvétele van. Nem a természetességre törekednek, hanem a hangzásra figyelnek. Végül az akadémia elnökénél kötünk ki, ahol az urdú irodalom történetéről való kutatásaimat ismertetem. A könyvvásáron tömeg, de viszonylag kevés ember kezében látok vásárolt könyveket. Én sem merek semmit sem venni, mert már így is nehéz a csomagom.

Én egy Dhánmandí, „Rizspiac” nevű városrészben lakom. Ezt a városrészt az ötvenesévekben alakították ki egyfajta értelmiségi központként, ahol a tanárok kedvezményesen kaptak telket. A pakisztáni kormány ahelyett, hogy lekötelezte volna az értelmiségieket, darázsfészket teremtett. Itt vert a leginkább gyökeret a független Bangladés elképzelése. Manapság azonban már egyetlen kertes házat sem látni errefelé. A tanárok leszármazottjai ugyanis az égbeszökő telekárak miatt építési befektetőknek adták el a telküket, akik aztán sokemeletes házakat húztak fel rajtuk.

Szinte mindenütt tömeg van. Az utcán koncentrált szegénység. A földön alvó vagy talán haldokló emberek, kicsavart végtagú gyerekek. Féllábú, félkezű koldusok az útkereszteződésekben. Eddig még sem nagy parkot, sem reprezentatív tágas városi teret nem láttam. A parkra leginkább hasonló rész egy holtág melletti sétány.

A szállodában, és a Bengáli Akadémián is azt esszük, ami épp elérhető. A pincér elmondja, hogy mi van, és abból választunk. Mindkét helyen viszonylag kicsi a választék, de ezzel semmi gondom nincs.

Gándhí anyanyelve

Vadódará, február 2.

Házigazdám nővére, Anítá 58 évesen nyugdíjba ment. Szanszkrittanár volt, de bezárt az iskolája, és így korán elmehetett. A család elmondása szerint évente ötszáz gudzsaráti nyelvű iskola zár be. Helyüket angol nyelvű iskolák veszik át. Az állam is támogatja most már az angol nyelvű oktatást. Néhány tízezer iskola lehet Gudzsarátban, de ilyen ütemben egy évtizeden belül vége a negyvenmilliós gudzsaráti nyelven való oktatásnak.

Pedig a gudzsaráti nemcsak a jelenlegi miniszterelnöknek, hanem még Gándhínak is az anyanyelve. Nem sokan tudják, hogy magyarul is elérhető önéletrajzát Gándhí nem angolul, hanem gudzsarátiul írta. Ez a nyelv az indiai kultúra egyik leggazdagabb nyelve. Már a tizenkettedik századból maradtak fenn hosszabb szövegek ógudzsarátiul, és azóta folyamatos rajta az irodalom. A legelső verses történetek dzsaina elbeszélések különféle hősök kalandjairól, akik az életük végén megtérnek a dzsaina hitre, lemondanak a világról, és önsanyargatás által elérik a megvilágosodást. A kora-újkori gudzsaráti irodalom a Krisna-kultuszból merít, és gyönyörű dalszövegekkel dicséri a pásztoristent. A modern irodalom néhány novelláját már az ötvenes években lefordították angolból magyarra. Én is készítettem néhány fordítást az eredetiből, és néhány szöveg pedig ott van a gépemen, hogy amikor lesz időm, majd lefordítom.

A helyi nyelveket az indiaiak az elmaradottság hordozójának gondolják, míg az angol egyfelől a világra nyitottság és a nagy lehetőségek nyelve, másfelől pedig a társadalmi rangé. A legmagasabb szintű értelmiségi munkát és a tevékenységek egyre tágabb körét angolul végzik Indiában. Az angol ezekbe a felsőbb körökbe teszi lehetővé a bejutást. Emellett az indiai társadalom sokat ad arra, hogy ki tartozik felsőbb, és ki alacsonyabb rétegekbe. Az angollal az emberek a felsőbb rétegekhez tartozásukat tudják igazolni. Sokan zavarba jönnek, amikor, én a külföldi, akinek elvileg a legmagasabb rétegekhez illene tartoznia, megszólal hindiül vagy más helyi nyelven. Mindenképpen angolul akarnak társalogni, hogy társadalmi súlyukat megmutassák, és udvariassági gesztus helyett, szinte sértésnek veszik, hogy ezen az alacsonyrendű nyelven szólítom meg őket. Mintha azt feltételezném, hogy nem tudnak angolul.

Egy ünnepi hindi összejövetelen én is beszédet mondok, és felhívom a helyi nyelvek visszaszorulására a figyelmet. A leegyszerűsített példa, Írország, ahol 1750-ben még ír nyelven beszélt a többség, 1900-ban viszont már angolul. Manapság csak mintegy nyolcvanezer ember beszéli anyanyelvként ezt a nagymúltú nyelvet. Lehetne a csángókat is említeni, akik a kötelező román iskoláztatás hatására lettek egy-két generáció alatt román nyelvűek. Világos, hogy egy értelmiséginek manapság Indiában tudnia kell angolul. A gond ott van, hogy az angol nyelv megszerzése az anyanyelvi tudás meggyengülésével, és hosszú távon annak elvesztésével jár. Az indiaiak hevesen tagadják, hogy baj lenne, és felhívják rá a figyelmet, hogy a szociális médiában angol betűkkel milyen sokan használják az indiai nyelveket. Arról szeretnének inkább hallani, hogy egyre több egyetemen tanítják a hindit külföldön.