Monday 14 March 2011

Indiai napló 5

Február 24, Vadódará

Egyre gyakrabban nézem Indiát olyan szemmel, hogy családostul vajon eljöhetnék-e ide. Lehetne-e a gyerekek egészségéhez megfelelő körülményeket biztosítani? Találna-e Mónika és a gyerekek értékes tevékenységet, és emellett nekem is hasznos volna-e szakmailag? Még Allahábádban találkoztam egy angol-indiai házaspárral, Johnnal és Tanvíval, akik két éves gyerekükkel, Szamírral Indiában töltenek egy fél évet. John hindit, Tanví urdút tanulni járt hozzám Angliában. Aztán Johnnal az apás játszóházban is összefutottam. Most elmondja, hogy mivel munkahelyén nem adtak neki fél év fizetetlen szabadságot, felmondott. Informatikusként remélhetőleg könnyen talál majd új állást.

A család Allahábádban Tanví szüleinél lakik egy hatalmas kertes házban. Dajka, sofőr és kertész, es talán meg más szolga is dolgozik náluk, és a most már hindiül beszélő Szamír a szolgák kedvence. Ennek ellenére mégsem érzik sikeresnek az indiai félévet, mert Szamírt nem sikerült bölcsödébe adniuk. Indiában az oktatás rendkívül teljesítményorientált. Még a drágább óvodákban és bölcsödékben is angolt, ábécét és memoritert tanítanak egészen kis gyermekeknek. Ha elkalandozik a figyelmük, a segédek a tanárok felé fordítják a fejüket. Kis helyre vannak összezsúfolva, és alig játszanak. Az óvónők nagy része szakképzetlen. Tanvíék még a milliós nagyvárosban sem találtak megfelelő bölcsödét, és úgy döntöttek, hogy nem adják óvodába a gyereket. Ezzel viszont nekik sincs együtt kihasználható szabad délelőttjük. A bölcsödehiány mögött talán az áll, hogy Indiában az előkelő családok inkább alkalmaznak dajkát, áját, és nincs szükségük bölcsödére.

Közös barátunknak, Asvinnak Szamírral egyidős kislánya van Delhiben: Iláhí. Hozzájuk is több szolga jár, de nekik nincs kertes házuk. Iláhí mégis szerencsésebb, mert jó bölcsödét találtak neki a közeli Arvind Ásramban. Itt egész nap játszanak és énekelnek. Mindkét család Angliából költözött ide, és a gyerekükkel az anya nyelvén, hindiül beszélnek.

Allahábádban indulásom előtt meglátogatom az egyik vezető indiai angol költőt, Arvind Krisna Malhotrát, aki az Allahábádi Egyetem tanára. Nagyon rossz véleménye van az egyetemről, amely szerinte főiskola színvonalú, mert egy rossza adminisztrációs döntés miatt nincs benne mesteri és doktori képzés. Indiában az oktatás nyelve angol, de az egyetemre bekerülő diákok itt nem tudnak jól angolul, és ugyanúgy, mint Sántinikétanban, az angol oktatás kiegészül a helyi nyelvű magyarázatokkal. Ráadásul brit és amerikai angol irodalmat kell tanítaniuk, amihez a diákoknak alig van köze. Pedig a posztkoloniális irodalom sokkal inkább róluk szól. Egyetemi hátterének minden vidékisége ellenére Arvind majdnem az Oxfordi Egyetem költészettanára lett.

Vadódará

Vadódarából egyik nap házigazdáim kirándulni visznek a nyolcvanöt kilométerre levő Narmadá-erőműhöz. A Narmadá India egyik legszentebb folyója, melyet sok zarándok torkolattól torkolatig ugyanúgy körüljár, mint a templomokat és más szent helyeket szokták. Az utóbbi évtizedekben azonban a gátról híresült el a folyó, ugyanis számos falut elárasztottak vízzel. Emberjogi harcosok hívták fel rá a figyelmet, hogy az elárasztott falvak többségében nagyon szegény lakóit külvárosi bádogviskókban helyezték el, és megfosztották őket hagyományos megélhetésüktől. Tervek vannak róla, hogy még tíz méterrel megemelik a víz szintjét, de a gát-ügyben érintett két állam nem tudott megállapodni az elárasztandó falvak lakóinak elhelyezéséről. A falvak jó része Madhja Pradésben van, a gát viszont Gudzsarátban. Minden vita és rossz hír ellenére az indiaiak ma már kirándulni járnak a krokodiloktól nyüzsgő, gát körüli tavakhoz. Én is szeretnék krokodilt fényképezni, de elmondják, hogy ebben az évszakban nem nagyon jönnek ki a partra. Ennek ellenére többször is végigpásztázom a krokodilszínű partot. Végül a krokodilveszélyre figyelmeztető táblát fényképezem le.

Házigazdámékkal szemben a járdaszigeten éjszakára ki tábor alakul ki a közeli építkezésen dolgozó, családjaikkal ideköltözött segédmunkásokból. Sokáig nem tudom, hogy ki ez a sok rosszul öltözött hajléktalan. Házigazdámék is kényelmetlennek érezhetik, mert maguktól mondják el, hogy nem hajléktalanok. Esténként kis tüzek mellett itt főznek, dolgukat a járdasziget bozótosában végzik. Egy család egy magasfeszültségű villanypóznára kötött függőágyban ringat egy csecsemőt.

A Vadódarái Egyetemen is tartok előadást. Ezóttal nem Tagoréról, hanem hindi irodalomtörténeti kutatásaimról. Mivel vizsgaidőszak van, kevés diák jön el, de a tanárok közül sokan vannak ott. Arról beszélek, hogy nem létezik a mintegy nyolcvan éve tanított, és megkérdőjelezetlen irodalomtörténeti korszakolás által óhindi kornak nevezett korszak, mivel az oda besorolt művek mind későbbiek, és egyrészt az indiai függetlenségi mozgalom nemzeti szellemű történetírása, másrészt a testvérnyelv urdúval való rivalizálás tolta ki az államnyelv történetét majd félezer évvel korábbra. Mindenekelőtt arról kell meggyőznöm a hallgatóságot, hogy az India-szerte tanított korszakolás egy bizonyos kor terméke, és egyáltalán nem általános érvényű. Van, aki hitetlenkedik, de a bemutatott érvek aztán meggyőzik.

Átsétálunk az egyetemi kupola alatt. Megtudom, hogy ez Ázsia második legnagyobb kupolája. A tanárokkal beszélgetek. Lesújtó az egyetemi színvonal. Elmondják, hogy a mesteri kurzuson a hindi szakos diákoktól egy évben négy regény elolvasását követelik meg. Kétköteteset, vagy éppen nehezebb nyelven írottat már nem tehetnek fel az olvasmánylistára. Nálunk a középiskolában több az irodalmi kötelező olvasmány.

Több száz diák tanul hindi szakon, és az egyetem többi hallgatójának is kötelező tárgy egy ideig a hindi. A tanárok a sok vizsgáztatástól és tanítástól le vannak terhelve. Az egyik adjunktus mintegy védekezve jegyzi meg, hogy nincs idejük kutatni.

Az utolsó napon Dzsajéssel megnézzem a Laksmívilász palotát, a város mahárádzsáinak lakhelyét, mely megépültekor India legnagyobb lakóházának számított. Most is benne lakik a család, de az alsó szint látogatható. A kiállítás az uralkodók kultúrapártolását hangsúlyozza. A vadódarái mahárádzsák voltak az első indiai uralkodók, akik bevezették az általános tankötelezettséget a huszadik század elején. Ők indították útjára a helyi zenei fesztivált, és állították fel az egyetemet. A jelenlegi mahárádzsa klasszikus énekes, és indiai turbánokból és fejviseletekből doktorál. Ezen jót szórakozom. Mi szüksége van erre a mahárádzsának? — Persze az egykori uralkodók családjai tele vannak különcségekkel. Az viszont szomorú, hogy a nagyobb uralkodócsaládok mind pereskednek maguk között. Általában a testvérek vitatják az örökséget. Ezt onnét tudom, mert egyes kéziratgyűjtemények pontosan ilyen örökségek részeit képezik, és a pereskedések miatt hozzáférhetetlenek.

Házigazdámékkal átellenben, a sikátor túloldalán iskola van. A szobámba reggel behallatszik a gyerekek recitálása. A védikus Gájatrí-mantrát imádkozzák. Aztán délután, a tanítás végén iskolabusz helyett riksák viszik haza őket. Egy-egy riksába vagy tíz-tizenöt gyereket bezsúfolnak.

Ezen az utamon éjszakánként elég sok gondot okoznak a szúnyogok. Sajnos a legtöbb helyen nincs már ott a régen megszokott baldachinszerű szúnyogháló az ágy felett. Az ablakokat szúnyoghálózzák inkább, de valahogy mindig beszökik néhány. Olyan erős a csípésük, hogy felébred rá az ember, és egy idő után már a zümmögés is annyira éberré tesz, hogy nem tudok elaludni. Mikor közel jön a szúnyog, a hang után próbálom lecsapni, és egy idő után sikerül is. A továbbiakat elkerülendő úgy betakaródzom éjjelre, hogy csak az orromnál hagyok kis rést a levegőnek.

Február 27, Dzsajpur

Reggel misén voltam. Az öt indiai vasárnapom mindegyike máshol ért: Kalkutta, Sántinikétan, Allahábád, Kalkutta, Vadódará és Ahmadábád. Voltam hindi-bengáli, szantál, hindi és gudzsaráti misén. Az angol nyelvűeket a szintetizátoros nemzetközi melódiáikkal sikerült elkerülnöm. Bár tudok gudzsarátiul, egy idő után elfáradok, és nem tudom követni a prédikációt. Annyit azonban megértek, hogy a „dzsarúrí”, szükséges és a „dzsóijé”, kell közötti különbségről beszél a pap, és a végén még egy gudzsaráti verset is idéz. Látom, hogy a prédikáció megfogja a híveket. A meditatív énekeket szívesen követem és éneklem a gudzsaráti énekeskönyvből, a Kírtanszágarból különösen, miután egy jól megtermett, erőshangú egyházfi ül mellém a padra.

Daksá negyedórával előbb ért a repülőtérre Ahmadábádban, és a bejárat előtt a lépcsőn üldögélve várt. A közös kutatómunka néha feszültségekkel jár, néha lelassul, mégis a jó oldala, hogy valaki megtanít benne valamit. Ráadásul, a sok egyedüli utazás után most utitársam is van.

Mennyire rutinná vált a repülés! Egy órányi repülőút után már esti sötétben szállunk le a Szángánérben, Dzsajpur repülőterén. Egy késői legenda szerint Szángánérben élt az általunk kutatott költő, Bádzsíd is.

Dzsajpurban régi szállodámba, a buszpályaudvar mögötti Kánticsandra Palotába jövünk. A repülőtéren előkelő fehér taxiba ültünk be, mert nem volt más választásunk. Mikor megérkezünk, a taxis is elcsodálkozik, hogy hová kerültünk. Ő szívesen elvitt volna drágább szállodába, és valószínűleg ott valami baksist is kapott volna a két külföldi vendégért. Mikor mondom neki, hogy két-háromszáz rúpia itt egy szoba, akkor kifut a száján, hogy szerinte ez nem szálloda, hanem dharmasálá, azaz zarándokszállás. A szállodában viszont az előkelő taxin csodálkozhattak el, mert még úgy is, hogy én az alku előtt nem bújtam elő, és nem láthatták, hogy fehér ember is vendég lesz, viszonylag drágán, négyszáz rúpiáért akarnak kiadni egy-egy szobát. Daksá végül lealkudja a kettőt együtt hatszázötvenre. Mikor megjelenek, hallom hogy egy másik érkező vendégnek kétszáz rúpiáért ajánlanak szobát. De a gyanakvásunk mégis túlzott. Később véletlenül belepillantok a hatalmas nyilvántartó-könyvbe, és látom, hopgy kétszáz és hatszár rúpia között adnak ki szobákat.

A szálloda a dzsajpuri maharadzsa miniszterének, Kánticsandrának volt a lakhelye, és tipikus tizenkilencedik századi egyemeletes palota, amelyet a villamosságon és a nyugati vécéken kívül alig modernizáltak. Hatalmas belső udvar, fél méter széles falak, hagyományos áttört köves, csúcsíves szellőzőablakok az ajtó és a nagyablak felett.

A buszpályaudvar környékén ügynökök próbálják a maguk szállodájába vagy éttermébe becsalogatni a turistákat. Dzsajpur Delhi és Ágrá után India talán leglátogatottabb turistavárosa, és sok indiai hatalmas pénzeket remél a külföldiektől.


Delhi, március 2

Törölték az Austrian Airlines bécsi járatát. Pedig hajnalban Márti várt volna a repülőtéren. Az ilyesmit az ember elsőre el sem akarja hinni. Ott áll a repülőtéren a csomagokkal mindenkitől elbúcsúzva. Újra meg újra a kijelzőre nézek, aztán megkeresem a légitársaság pultját. Mikor világos, hogy ezúttal nem jutok el bécsbe, üzenetet küldök Mártinak. Hatalmas tömeg. Először szép sorban, de fél óra várakozás után szépen lassan teljes lesz a káosz. A pultnál vagy tíz pandzsábi fiatal veszekedik egy öltönyös reptéri alkalmazottal. Mintha követelnék, hogy beszélhessenek valami főnökkel. Éjfél már rég elmúlt, fáj a szemem, nehéz írnom. Elkapott a fáradtság, és legszívesebben itt helyben elaludnék, amint fejét a talicskára támasztva próbálja egy turista előttem.

Egészében véve sikeres volt az utam. nem tudtam ugyan minden tervezett dolgot megcsinálom, de sokat gyakorolhattam az idegenben alig használt nyelveket, a bengálit és a gudzsarátit. Fordításra előkészítettem számos Tagore-verset, kiadásra pedig még több bradzs-szöveget. Emellett lefényképeztem néhány értékes kéziratot. A legfontosabb közülük a rádzsasztháni murijá írású Szvargáróhan. A munka mögött pedig ott vannak a találkozások, a barátságok. Rúhi és asvin kedvessége és vendéglátása, Kata küzdelmei, Daksá kitartása, Szadzsal és Ahaná kultúrája, Rámdévdzsí és Kisóríláldzsí irodalomszeretet, Asókdzsí és önzetlensége, és mindeneken túl Kowshik bácsi mosolya.

Végül a qatari légitársdaság járatára tesznek fel. Átszálláskor még az arab félszigetet is megjárom. Első osztályon utazom, és két óra késéssel meg is érkezek Szeredába.