Bangladés és a pártok

A repülőtérről indulva, már az első kereszteződésben két hatalmas portré fogad, a miniszterelnök Sékh Haszináé (Shaikh Hasina) és apjáé, Sékh Mudzsibur Rahmáné (1920-1975), akit Bangladés alapítójaként tisztelnek. Ő volt az ország első elnöke, később pedig miniszterlenöke, akit a Bangabandhu „Bengál barátja” címmel illetnek. Bangladés, helyi kiejtésben Bánglá Dés „Bengálország”, 1971-ben lett független ország. Nevével ellentétben azonban ez nem a teljes Bengália, hanem csak annak muzulmán többségű keleti fele. Bengália a Delhi Szultanátus, Mogul Birodalom, majd Brit India része volt, hosszabb-rövidebb függetlenségi időszakokkal. A britek 1947-es kivonulása után a Kelet-Bengália a muszlim Pakisztán keleti része lett. Bár lakossága nagyobb volt, mint Pakisztán többi részéé együttvéve, mégis csak provinciaként kezelték. A pakisztáni urdú államnyelv forszírozása pedig a hatalmas kultúrával bíró bengáliak önérzetét sértette. 1952-ben február 21-én a pakisztáni rendőrség belelőtt bengáli nyelv jogaiért küzdő diákokba. A halottakat azóta nemzeti hősként tisztelik. A pakisztáni kormányzattal való feszültségek végül 1971-ben a függetlenségi háborúhoz vezettek, melyben indiai (és egy kis szovjet) segítséggel megszületett „Bengálország”. Az első bengáli kormány szocialista volt, és az állam hivatalos neve ma is Bangladési Népköztársaság.

Mudzsibur Rahmánnak csak két gyermeke maradt életben, és lánya, Sékh Haszíná örökölte a halászcsónak jelű párt vezetését. Az országban sokáig  két párt rendszerű váltógazdálkodás volt. Számiá szerint, mikor az ellenzéki, iszlámista Nemzeti Párt kerül hatalmonra, kidobja az alkotmányból, hogy Bangladés szekuláris köztársaság, és átnevezi a repülőteret. Mikor a jelenleg is kormányzó szocialista Avámí Liga visszajön, akkor visszaállítja az alkotmányt és a repülőtér nevét. Legutóbb azonban a repülőteret egy muszlim szentről nevezte el a Nemzeti Párt, és azóta nem lehet ahhoz a névhez hozzányúlni. A kétpártrendszer azonban megszűnőben. Az Avámí Liga mélyen mára már olyan mélyen beágyazta magát. Az ellenzéki vezető Khálédá Ziá pedig egyedül ül egy hatalmas központi börtönben, amelynek fala mellett én is elmegyek.

Egyeszer egy arabból lefordított könyvet kapok Sékh Haszínáról. Az egyiptomi szerző az Ízisz-Ozirisz mítosszal állítja párhuzamba az életét, mivel huszonháromszor próbálták már megölni, de mindig sikertelenül. Az arabul írt könyv amellett száll síkra, hogy Bangladés nem iszlámellenes, mint azt az arab országokban terjesztette Pakisztán propagandája.

Ausztráliából hazaköltözött házigazdám azt mondja, hogy a diktatúraízű demokráciával nem szeret együtt élni. Az egyetemen nem szabad tiltakozni az állam ellen, és ő sem emelheti fel a szavát, mikor tűntető fiatalokat ver a rendőrség.

A bengáli akadémia falán az 1952-es nyelvi tüntetésben elesett diákok képe a bhásá-sahíd „nyelv-mártír” felirattal. Ez egy egyedi bengáli összetett szó, mely tükrözi Bangladés kettős örökségét. A bhásá szanszkrit szó, nyelvet jelent, és az indiai szubkontinenshez való kötöttségre utal. A mártírt jelentő sahíd perzsa szó, és a mártírokat rendkívüli tiszteletben tartó iszlám örökségére utal. Bangladés kezdeményezésére az ENSZ február 21-ét az anyanyelv napjának nyilvánította. Még Angliában, én is kaptam egy meghívást a londoni bangladési követségről, hogy beszéljek az anyanyelv napján.

Az anyanyelv jelentőségét azonban az állam hangsúlyozza. Az emberek nem mindig követik. Az oktatás hatvanöt százaléka azonban már magánkézben van, és az elsősorban angolul történik.