Február 26, Ahmadábád

Buszozás az autópályán. Hindi feliratok, bougainvillea-virágok.

Kis riksás keresgélés után sikerül megtalálnom a Gudzsarát Vidjászabhát az Ásram Roadon egy College udvarán. Délelőtt tízkor már ott is vagyok, hogy minél jobban kihasználhassam az időt. Az udvaron a diákok nézik, hogy mit keres itt ez az idegen a nagy csomagjával. Kiderül, hogy a Vidjászabhá csak tizenegykor nyit. A könyvtáros beenged a könyvtárba, ahol gudzsaráti novellákat olvasok a magammal hozott könyvből. Tizenegykor átmegyek a Vidjászabhába, de akkor is csak egy söprögető embert találok ott. Amint az más helyeken szokás, az igazgatóval akarok beszélni, hogy engedélyt kérjek a kéziratok megnézésére és lefényképezésére. Egy alkalmazott azt mondja, hogy az igazgató majd tizenkettő után jön be, egy másik pedig azt, hogy csak hétfőn, mert szabadságon van. Majdnem el is megyek, de aztán megkérem az egyik alkalmazottat, hogy hadd üljek le a könyvtárban tizenkettőig, hátha mégis az elsőnek volt igaza. Tizenkettőkor odajön hozzám az az alkalmazott, aki szerint a jövő héten jön az igazgató, és megkérdi, hogy pontosan mit akarok. Mikor elmondom, hogy néhány kéziratos könyvet szeretnék megnézni, kéri a katalógusszámokat. A keresett hét Álam-könyvből hármat fel is lel a katalógusban, sőt még egy negyediket is talál, ami viszont nem szerepelt az én listámon. A kihozott könyvekből látom, hogy Álam versei régen egészen másképp forogtak közkézen, mint az a nyolcvan éve publikált kötetből kiderül. Nem tematikusan voltak elrendezve, hanem talán a perzsa dívánok hatására ábécérendben. Ez új felfedezés, de könnyen megérthető, hiszen Álamot muszlim származású hindi költőnek tartják. A kézirattáros minden további nélkül megengedi, hogy lefényképezzem a kért köteteket. Ha egyszer végeztem korábbi kutatásaimmal, majd szeretnék a tizenhetedik századi Álam költészetén is dolgozni. Ehhez gyűjtöm most a kézirat-másolatokat. Egy óra alatt végezek is a fényképezéssel, és ebédre már oda is érek újabb szállásomra a górakhpuri származású Sukla családhoz.

Este házigazdám Sukladzsí elvisz a gazdag Szvámínárájana vallási közösséghez tartozó Aksardhám ásram víz és fény showjára. A halál birodalmába alászálló Nácsikétasz modernizált upanisadi történetét látjuk benne. A bemutató színjátszás, szökőkutak vizére kivetétett filmbetétek, színes fény és vízsugarak levegőbe szökellő lángnyelvek és erős hangeffektusok keverékéből áll. A rajzfilmfigura ogre-szerű ördögök hoznak bele egy kis tréfát is. A több száz néző nagy része gyerek, de Szunildzsí elmondja, hogy üzletfeleit is elhozza néha a benmutatóra. Az előadás elején külön köszöntik a közönség soraiban az indiai krikett-világbajnokságon résztvevő mozambiki válogatottat. Egyes látványos effektusokat tapsvihar és felhördűlés fogad. A történet erősen modernizál. Az upanisadok egyik legnagyobb tanítómestere, Uddálaka Áruni például ideges, értetlen jógi lesz.

Igazából Sukladzsí apjával, Rámdévdzsí szeretnék dolgozni, mert ő azon kevesek egyike, aki még segíthet a középhindi szövegek megértésében. Szinte a teljes első nap elment a kötelező aksardhámi kirándulással. Útközben Rámdévdzsí újra meg újra a szervezett vallásosság ellen beszél. A fia szótlanul vezet. Odaérve Rámdévdzsí el is mondja, hogy neki nem fog tetszeni a program, és csak időpocsékolás lesz. Hazafele aztán igyekszem más irányba terelni a beszélgetést.

Rámdévdzsí városa, a Górakhnáth jógíról elnevezett Górakhpur bár Uttar Pradésben van, mégis a nagyobbrészt Bihárban beszélt bhódzspuri nyelvjárást használják benne. Rámdévdzsí is inkább a bihári politika iránt érdeklődik. Elmondja, hogy a bihári vadnyugati anarchiát megfékező és most újraválastott főminiszter Nítís Kumár nem zsarolható. Csak egy mérnök fia van. Lóhijádzsí köréhez tartozik, mint a nemrég elhunyt Kisan Patnájak, a kalkuttai Asókdzsí, és maga Sukladzsí is. Néha Asókdzsít is felhívja telefonon.

Mikor három éve itt voltam, két-három napon át folyamatosan értelmeztük a szövegeket, de most lassan megy a szövegolvasás, mert állandóan közbejön valami, vagy mi magunk kalandozunk el. Egy Bádzsíd-művön azért sikerül fél nap alatt átrágni magunkat. Bár a régi irodalom nyelvhasználatához páratlanul jó érzéke van, Rámdévdzsí nem különösebben szereti a vallásos költészetet.

Rámdévdzsí Grámdévatá című novellája a falusi bráhmanák, és a pancsájat nevű vezetőtestület képmutatásáról Asókdzsíék Csaturang (?) című politikai folyóiratában jelent meg először 1974-ben. A következő évben a híresebb irodalmi lap Szaraszvatí is elkérte másodközlésre. A szükségállapot bevezetése után néhány héttel jelent meg, és addigra már cenzúrázva volt, kihúzott fekete sorokkal. Később Rámdévdzsí hozzáfűzött még két történetet, és regénnyé alakította át. A vidéki társadalom apró hatalmi harcainak megrajzolása és karakterek nyelvjárási beszéde a hindi vidéki regény műfajához köti. A bhódzspuri nyelvjárást én is nehezen értem, de a novellából így is megérzem a falusi világot átjáró feszültségeket. Rámdévdzsi később az egész regényt átírta bhódzspuriul, és 1995-ben tizenegy folytatásban, majd külön kötetben is megjelentette. A regény manapság a bhódzspuri irodalom egyik legismertebb regénye, és tananyag néhány egyetem bhódzspuri irodalmi kurzusán.

India 3

Február 20, Vadódará

Vadódarának írom a várost, bár eddig Baródának neveztem. Mivel az új indiai városneveket elfogadták az indiaiak, ezért a jövő felé nézek, és azokat, amelyek magyarul nem igazán elterjedtek, én is az új formájában használom. Annál is inkább teszem ezt, mertt az indiaiak döntését tiszteletben tartom. Az új név elfogadása nemcsak politikai döntés erdeménye. Vannak olyan elnevezések, amit az indiaiak visszautasítottak, mint például a kalkuttai kommunista utcanevek, és gyakorlatban még most is a gyarmati angol neveket használják.

17-én csütörökön előadást tartottam az allahábádi múzeumban Tagore magyar fogadtatásáról nálam jórészt idősebb, tudós közönségnek. Nagyon jó visszajelzések érkeztek akérdésekkel, és látszott, hogy tetszett nekik, hogy nem egyszerűen dícsértem Tagorét, hanem új dolgokat mondtam.

Dúbédzsí is eljött az előadásomra. Fiatalon ő is rézt vett egy kézirat-kurzuson. Olyan arisztokratikusan viselkedik, hogy álruhás maharadzsának gondolnánk.Pánt eszik.Tudja melyik a jó. Nincs pénze.

Delhibe azért most jöttem, mertegy delhi diák-barátom meghívott az esküvőjére. E-mailben szólt, hogy készüljek 18-ra, de hivataos meghívót csak pár napja küldött. Ebbenmeglepetésemre az állt, hogy az esküvő Dzsajpurban lesz. Ezt nekem senki nem mondta korábban. Az utamat már nem lehet megváltoztatni. Így hát elszalasztom az esküvőt. Nem sikerül Delhiben találkoznom Vádzspéjídzsível sem, hogy tanácsot kérjek a könyveim kiadásához. Hiába dolgozom jó egyetemen,a kiadók az üzletet nézik, és alapos támogatás nélkül nem hajlandók kiadni a nemsokára elkészülő szövegkiadásaimat. Reméltem, hogy Vádzspéjídzsí segít majd.

A nyolcavanéves Junúsz Dzsaffrí Delhi egyik legjobb perzsatudósa. Házigazdáim meghívják egy délelőtti teára az én kedvemért, ugyanis ők annak idején még Oxfordban nálam kezdtek urdúul tanulni. Kicsit rosszul hall, és időnként furcsán artikulál, ezért eleinte nehézkes a beszélgetés, de aztán lassasn belejövünk.
Indiában a perzsa nyelv olyan szerepet játszott, mint nálunk a latin. A tizenharmadik és tizennyolcadik század között az Észak-Indiában politika, és az irodalom egyik legfontosabb nyelve volt. A magára valamit is adó muszlim nemesemberek és a hindú kájasztha irnokok nemcsak a nyelvet, hanem annak irodalmátis nagyon jól ismerték, és hatalmas indo-perzsa irodalmat hagytak az utókorra. Sajnos manapság már alig tud valaki perzsául Indiában. A művelődés nyelve az angol lett, a muszlimok pedig az arab világ felemelkedésének hatására már nemperzsául, hanem arabultaulnak a madraszákban, hiszen így nemcsak a vallás szent nyelvét sajátítják el, hanem könnyebben jutnak munkalehetőséghez az Öböl-államokban, ahol a gazdag arabok alatt egyre inkább az indiaiak végzik a közszolgáltatásokat.
Dzsaffri professzor, aki a manapság leghíresebb ind útikönyv- és népszerű történelemíró William Dalrymplet, és számos más tudóst segtett szakértelmével, elmondja, hogy nem akart a tengerben egy csepp lenni, ezért választotta azt, amit csinál. Hagyopmányosan perzsául tudó családból származik, de apja már nem tudta a nyelvet, és ezért nagyapjától tanulta otthon egy hagyományos nyelvtankönyv segítségével. Azt vallja, hogy önmagában a perzsát tudni nem érdem, hiszen azt sokan beszélik, de az indiai perzsát nem értik meg Iránban, és ezért az ő munkája egyedülálló. Sokszor járt Iránban, és rendkívül sok szöveget adott ki. Elsősorban a Delhiben működő Iráni Kulturális Központon kersztül. Elsősorban a Tádzs Mahalt építtető Sáhdzsahán korának perzsa költészete érdekli, mert szerinte az volt az indo-perzsa költészet csúcspontja. Elmesél egy viccet a híres költő névadásáról. Eszerint apja illóolaj-kereskedő volt, anyja bhangin.Apja azt mondta, hívjuk Khusbúnak, „Illatosnak”, anyja azt, hogy Badbúnak, „Büdösnek”. Végül kompromisszum született, hogy Kambúnak, azaz „Kisillatúnak” hívják. Azt hamar látom, hogy óriási rálátás van nemcsak az indiai perzsa irodalomra, hanem annak nyugati kutatóira is.Ugyanakkor teljesen közvetlen ember, aki még ilyen öregen is metróval jár-kel Delhiben.

Baródában a vasútállomásról templomba megyek, és épp egy gudzsaráti misére érek oda. A pap a lányok elhanyagolása ellen prédikál. Statisztikátat idéz, hogy Pandzsábban és Harijánában az abortuszok miatt mennyire eltorult a fiú-lány arány, és hogy egy vizsgált körzetben mintegy négyszázezer fiúgyermekre kötöttek biztosítást, lánygyermekre azonban csak tizenhárom ezret. Este Daksáék egészen más irányból hozzák fel ezt a témát.

Egészen véletlenül, eljutunk egy nagy ipari kiállításra. Csak a Kijárat, Bejárat és Vécé feliratok vannak kint gudzsarátiul is, egyébként minden angol.

Gudzsarat

Patna: Szaraszvati a riksan es tanari reklamok

Indiai napló 2

Február 16, Allahábád

Allahábádba elsősorban azért jöttem, hogy középhindi szövegproblémákat beszéljek meg Dr. Kisórílállal készülő Thákur, Bádzsind és Álam szövegkiadásaimhoz. Alapos konzultáció nélkül ezeket a munkákat nem tudom közlésre bocsátani. A probléma az, hogy a kéziratos könyvek, melyek ezeknek a költőknek a műveit tartalmazzák, a sok archaizmus és helyesírási bizonytalanság mellett számos hibát és irnoki manipulációt tartalmaznak. A legtöbb problémás esetben nekem is van elképzelésem, és ezeket akarom ellenőrizni. Előfordul azonban, hogy a szöveg annyira romlott, hogy egyedül nem is vagyok képes értelmet kihozni belőle.
A február elsején nyolcvanat betöltött Dr Kisórílál számos szövegkiadása melett szótárat is készített a középhindiben előforduló nehéz szavakból. A nyugdíjas górakhpuri professzor Rámdév Suklán kívül ma már senki sem ismeri hozzá hasonló mélységben a nyelvet.
Ő még találkozott a századelő és a századközép nagy irodalomtörténészeivel, akiknek a műveit én csak könyvekből ismerem. Találkozott két Misrabandhuval, és közelről ismerte az allahábádi Mátápraszád Guptát és a benáreszi Visvanáthpraszád Misrát. Büszkén beszél róla, hogy olyan verseket is tudott értelmezni, amelyeknél az előző generáció nagyjai megakadtak. Beszél egykori osztálytársairól és diákjairól, akik tanszékvezetőként mentek nyugdíjba, pedig az osztályban nagyon is gyengék voltak. Őket „politikusoknak” nevezi.
Kisórílál lakása az egyik legfurcsább, amit Indiban láttam. A forgalmas Nainí bazárban van. Körülbelül másfél méter széles, hátra hosszan benyúló három emelet. A két felső emeletet a könyvtár foglalja el. Az utcára néző fogadószobában egy ide-oda lejtő dívány és egy rozoga szék van. Lent a földön vödrökben tárolt ivó- és mosogatóvíz, ételhordó és gyógyszerek. Idönként itt is megjelenik egy egér. A lakásban nincs íróasztal. Dr. Kisórílál indiai szokás szerint a térdére helyezett irattartó segítségével írogat.
Mikor megérkezek, megfázás gyötri, de másnapra segít neki az oscillococinum és a cé-vitamin.

Egyik nap átjött Nainíbe Dúbédzsí Karéruából. Kisórílál és a hetven felé járó Dúbédzsí jó barátok. Segítenek egymásban élve tartani a régi irodalom szeretetét. Mivel fogyóban a pénzem, ezért mielőtt én is elindulnék az egyetemi vendégházból Nainibe, elmegyek a közeli bankautomatához, de kiirja,hogy nem tud adni. Aztán továbbgyaloglok egy másikhoz. Az nem is működik. Már látom, hogy el fogok késni, de a pénzre szükségem van. Bemegyek a városközpontba, ott talán több automata van. Az emerek iránymutatása szerint ide-oda gyaloglok. Itt-ott találok egy-egy eldugott pénzautómatát, de mindegyik zárva. Néhányuk előtt őr áll kétlövetű puskával. Egy őr elmondja, hogy kifogyott a pénz minden allahábádi autómatából, és most töltik fel őket, várjak egy fél órát. Félek, hogy a fél órából fél nap is lehet, és tovább keresgélek. Végül a kilencedik automata ad pénzt.

A Jamuná túlpartján fekvő Nainíbe a tempó nevű háromkerekű iránytaxival járok. A tempó, amit egyesek „témpúnak, mások vikramának is hívnak, háromkerekű zöld-sárga pöfögő járgány. Bár európai számítás szerint hátul hat, elöl egy utasnak lenne csak benne hely, az indiaiak nem szívesen indulnak el addig, míg nem sikerül tizenegy-tizenkét embert beletömni. Hátul nyolcat, elöl hármat. Megvan a leülés technikája is. Az utasok egyike kissé előbbre, a mellette levő kettő pedig hátrébb ül. Emellett utazik még a tempón kalaúz is, akinek a pénzbegyűjtés mellett az utasszerzés és az útvonal kikiáltása a feladata. A kalauzok időnként szinte megragadják a tiltakozó járókelőt, és betuszkolják a tempóba. Néha nagy ricsajt csapva szinte hajbakapnak a vetélytárs tempó kalauzával egy-egy utas felett. Amíg a kalauz az utasokat hajkurássza, a már bent ülők kiabálva és a tempó oldalát verve próbálják indulásra bírni a sofőrt.
Az egyik tempót tízennégy évesnek tűnő gyereksofőr vezeti. Elmondja, hogy családjának nagy része az Arab Öbölben dolgozik,és néhány hónap múlva ő is oda készül. Miként a taxikat általában Indiában, a tempókat is bérlik a sofőrök, és amíg bizonyos mennyiségű összeg nem gyűlt össze nem hagyhatják abba a napi munkát.
Bár, mint a buszoknak, a tempónak is van megállója, bárhol leintheti őket az utas. Lassú a városi forgalom, könnyen megállnak. Allahábádban viszonylag kevés az autó. A közlekedést a biciklik, motorok és tempók határozzák meg. A vasúti soropónál mint a járművek mindig egyre jobban előremerészkednek, és végül mint két ellenséges hadsereg néznek farkaszzemet egymással. Mikor elment a vonat nagynehezen elcsorognak egymás mellett.
Mivel hindiül beszélek az utasok kérdezgetnek. Mivel nincs kedvem mindig ugyanazokat elmondani magamról, ezért egy-két mondat után visszakérdezek, hogy ők kicsodák és mit csinálnak. Az egyik úton egy Goában dolgozó szakáccsal beszélgetek. Elmondja, hogy mivel Goába sok európai jár, ezért ismeri az ő szokásaikat is. Megjegyzi, hogy az európiak kevés olajjal szeretik az ételt. Én a dolgot a másik oldalról látom. Az indiai szakácsok sokszor a túlzott olajhasználattal terszik szinte élvezhetetlenül nehézzé az ételeket. Valójában a középosztálybeli indiai étkezés a maga túlzott olaj-, fűszer- és cukorfogyasztásával nagyon egészségtelen.

Mostanában tart a sok indiai ünnep egyike, a Mághméla. Szerdán zárva is a bazár emiatt. Kedden elmegyek a Hindi Irodalmi Egyesületbe, a Hindi Száhitja Szammélanba, mert szeretném lefényképezni Álam néhány itt őrzött kéziratos könyvét. Bár a hivatalok nyitva vannak, a könyvtár sötét, és a két könyvtárosnő a bejárati asztalnál tereferél. Mondják, hogy jöjjek hétfőn, mert most a Mághmélá miatt hétfőig szabadság van. A kéziratrészleg felelőse ezért be sem jött.

A Mághmélá egybeesik egy muszlim ünneppel, a Bárá vafáttal, Mohamed születésnapjával. Ezt Nainíben a muszlimok hatalmas felvonulással ünneplik. Nainí minden kerülete hangszórós kocsival, négykerekű gyümölcsárus-kocsikra helyezett, felvirágozott mecsetmakettekkel, tázijákkal, sok-sok zöld zászlóval, és lovasokkal vonul fel. A bazár lakói megjegyzik , hogy nagyobb, mint a korábbiak. Érezni ebben az elfolytott ellenszenvet. A hinduk erődemonstrációnak érzik a nagy felvonulást.

Allahábád tele van nagy, lepusztult polgárházakkal, havélikkel és gyarmati tisztviselőházakkal, „bungallókkal”. A havéli belső udvaros palotaszerűség a sűrűn lakott belvárosban, és a városi előkelőségek és gazdag kereskedők lakhelye volt. Ezzel szemben a bungalló, a „bengáli típusú ház”, a mi fogalmaink szerint nagy kertes családi ház. A bungalló szó, a banglá „bengáli” szó angol-magyarosított változata.

India napló 1

Január 28, Bécs

Most jelentették be, hogy tíz perc múlva beszállunk. Nekem pedig most jutott eszembe írni. Váróterem. Az emberek nem beszélgetnek. Várnak. Mellettem egy ötven-hatvan éves nyugati pár. Mindketten könyvet olvasnak. Jobbról egy indiai fiú, aki ujjával idegesen dobol a kis bőröndjén. Engem idegesít.

Január 29, Ásálajam

A repülőn a rossz oldalon ülök. Győr helyett Szlovákiát látom: Pozsonyt, és a kanyargó Kisdunát. Erdélyben csak találgatom, hogy talán Várad tűnik fel a távolban. Aztán a Kárpátok völgyei, a Duna-delta, majd sűrű felhőtakaró.
Indulás előtt úgy tűnt, hogy ilyen jól szervezett indiai utam még nem volt. Két apróbb szakasz kivételével megvolt minden jegyem és szállásom: Delhi, Kalkutta, Sántinikétan, Kalkutta, Patna, Allahábád, Delhi, Baróda, Ahmadábád, Dzsajpur, Delhi. Összegyűlt három sim-kártyám is az előző évekből. Az egyiket Sheldon Pollocktól örököltem. Aztán ahogy kiszállok a repülőből egyik sem működik. Nem tudom Ganesht felhívni, pedig ő elvileg kint vár a taxival, és nála vannak a vonatjegyeim. A kijáratnál csináltatok egy új sim-kártyát. Elmondják, hogy az új mobiltelefon-szabályozás értelmében legalább háromhavonta használni kell a sim-kártyát, különben elveszik. Kérik az indiai címemet. Vagy hét-nyolc helyen fogok lakni. Szólok, hogy Ganesh tudja első állomásomat, kérdezzék meg, hogy Delhiben melyik szállodába visz majd. Fel is hívják.
Vannak emberek, akik teljesen természetesnek veszik, hogy hinidül beszélek. Ilyenkor élvezem is a társalgást. Ha viszont a hindi kérdésemre sznobizmusból angolul válaszolnak, egy-két mondat után abbahagyom a beszélgetést. Ez történt a sim-vásárlásnál.
A repülőtéri ellenerőzés sokkal gyorsabb volt, mint korábban. Az útlevélvizsgálatnál vagy háromszor több sor van. A sim-vásárlás ellenére is hamar kijutok. Ganesh csak a bejárattól távol állhat meg, a közeli sávokba csak sárga és fekete-sárga taxik jöhetnek. Ebben a távolabbi, mindenki számára hozzáférhető sávban darus vontatókocsik jelzik, hogy itt sem lehet várakozni.
Ganesh elmondja, hogy a készülődésssel és a várakozásokkal ellentétben senki nem jött a Brit Nemzetközösségi Játékokra. Neki azokban a napokban nem is volt utasa. Most már általában nem turistákat fuvaroz, hanem olyan előre megbeszélt utasokat, mint amilyen én is vagyok.
A Múlcsand felüljárója alatt látok egy újságárus gyereket, aki nem futott be a villanyrendőrnél várakozó autók közé árulni, hanem csak ül a járdán. Kár, hogy divatlapok vannak nála. Visszafele ismét meglátom, és kérdi, hogy kérek-e Outlook-ot. Ez politikai magazin. Veszek tőle.
Kowshik néni tegnap elesett. Menye, Manísá kérte, hogy segítsek, ha odaérek Sántinikétanba. Ő a fia szemműtétje miatt most otthon kell maradjon. Kér, hogy szerezzek valaki normális albérlőt, mikor ott vagyok. A korábbiakkal sok bajuk volt. Majd megkérdezem Martint.
Asvin az Indiai Technológiai Intézetből átment az újonnan szervezett Dél-Ázsia Egyetemre tanítani, de már most keserűen beszél az új munkahelyéről. A fizetés jó, de sokan csakis emiatt jöttek ide minden hivatástudat nélkül. Sokukat átláthatatlan eljárással vették fel. Szerinte csak Bombayben és az Kalkuttai Statisztikai Intézetben történik meg, hogy felvételkor az ember érdemeit nézik. Ráadásul a diákság is gyenge. Huszonötből húsz diákja megbukott. Asvin már azon gondolkodik,hogy átmegy Kalkuttába, úgyis azt tartja a legléhetőbb nagyvárosnak Indiában.
Beszélgetés közben úgy elmegy az idő, hogy rohanni kell a repülőtérre. Csak háromnegyed órám van, és bárhol lehet dugó az esti forgalomban. De nem kellett volna izgulni: negyed órával a kapuzárás előtt ott vagyok.
Tudom, hogy sietnem kell majd az Ásálajamba, és ezért a repülőn eszek egy százötven rúpiás silány szendvicset. Sok embernek kevesebb a napi keresete.

Január 30, Ásálajam

Tegnap nem sokkal éjfél előtt érkeztem ide. Míg a delhi csúcsforgalomban húsz perc alatt kiértem a repülőtérre a széles utak miatt, Kalkuttában késő este is szinte egy órába telt eljutnom az Ásálajamba. Egyrészt azért, mert az Ásálajam a város másik végén van, másrészt pedig, mert az utak tele voltak járművel. Este kilenc után beengedik a nehéz teherautókat is. Ilyenkor áramlik be a másnapi zöldség a városba, magyarázta a taxisom. Így még haragudni sem tudtam a sok lassú, zöldséggel megrakott teherautóra. Ha megértjük a bennünket irritáló dolgokat, akkor a haragunk is könnyebben elpárolog.
Sofőröm, Vinaj csak néhány éve él Kalkuttában. Nem tudja, hogy merre van Howrahban, a Hugli túlpartján Kadamtalá városrész, a még pontosabb tájékozódási pontról, a Puspasrí moziról nem is beszélve. A híd után már én irányítom. Mint a legtöbb helyi taxis, ő is bihári. Azt mondja, hogy otthon olyan kicsi a földjük, hogy csak saját maguknak tudnak ezt-azt termelni rajta, de a megélhetésre nem elég. Öregedő apja, és öccse műveli manapság. A felesége a gyerekekkel szintén a faluban lakik. Őt magát a falubeliek hozták fel Kalkuttába, és valamivel több, mint egy évig tanulta a taxizást. A legnehezebb a város kiismerése. Ez úgy történik, hogy egy éven át valamelyik ismerőst kísérgeti éjszaka. Gondolom, hogy ezáltal a másik taxis is nagyobb biztonbságban érzi magát. Emellett nappal talán nagyobb társaságok utaznak, és szükség van az első ülésre is. Ez alatt az időszak alatt dolgozhat nappal a megélhetéséért a tanuló. Azután jön a vezetői tanfolyam és a vizsga. A vezetői tanfolyam előtt van ugyan néhány foglalkozás, de az kevés, ezért az ismerősök éjszaka elhagyatott utakon gyakoroltatják a jelöltet. Ha átment a vizsgán, napi négyszáz rúpiáért bérelhet taxit, és a jobb kihasználás érdekében 12-14 órát dolgozik. A benzint természetesen neki kell fizetnie. Ez napi hétszáz rúpia körül van, de így is meglehet a haszna, hiszen például az én egy órás utam háromszázötven rúpia volt. (Később egy másik taxis elmondja, hogy ő addig dolgozik, amíg össze nem jön a napi ezerhatszáz rúpia. Vinaj a reptéri előfizetett taxisok közé áll be újra meg újra. De ha leszólítják útközben, akkor elvállalja a fuvart. A legtöbb Kalkuttai taxis nem rádiótaxi, hanem kalkuttai gyártású, sárga Ambassador, ugyanúgy, mint az ötvenes években lehetett. Az úton több a taxi, mint a magánautó, hiszen szinte lehetetlen parkolóhelyet találni. Vinaj elmondja,hogy napközben nem sok időt veszít. A héten öt napot dolgozik, kettőt pihen. Hét földije bérel két szobát, és a szabadnapos főz a többieknek vacsorát. Három taxis jár két kocsival, és ő minden nap ugyanazt a kocsit kapja. Az övé tíz éves, és 15 éves koráig még járhat. Arra nincs pénze, hogy vegyen magának új kocsit négyszázezerért. Gyerekei a falusi iskolában tanulnak. Szerinte ma már egyre jobbak ott is az iskolák.
Az Ásálajamban még ébren találtam a két igazgatót. Elmondták, hogy másnap, vasárnap lesz Don Bosco előrehozott ünnepe, és emellett még aznap lesz a havi mélá, gyerekünnep is az utcán élő gyerekeknek. A DB ünnep így néz ki: négy órakor mise Bhattanagarban, utána körmenet. Azután pedig szokásos előadások. Megértettem, hogy az eredetileg tervezett gyerek-kirándultatást most nem lehet megszervezni.
Az időeltolódás miatt későn ébredtem, de nem is kellett sietnem, hiszen úgyis délután lesz a mise. Nyugodtan jöhettem volna az eredetileg tervezett, tíz óra után befutó Rádzsdhánival a drága repülőút helyett, ha előre tudom a programot. Elvertem ezzel egy okostelefon árát, de legalább több időm marad a gyerekkel beszélgetni.
Most már nem ismernek fel annyian, mint régebben. Sok az új gyerek, és 2003 után már mindig csak egy-két napot töltöttem a gyerekekkel, és azt sem minden évben. A legrégebbi gyerek a most 25 év körüli Prabhát, aki Delhiben tanult, és most az Ásálajam egyik vezetője. Delhiben jól fizető üzleti állása volt, de otthagyta, mikor felajánlották neki, hogy visszajöjjön az Ásálajamba. George atya szakmai szóval "mental satisfaction"-t, szellemi elégedettséget ígért neki, amit nyilvánvalóan el is ért, mert egész nap hatalmas mosollyal járkál ide-oda. Most ő bonyolítja le a gyerekkel a napi rutint, és szervezi a programokat. Emellett levelező tagozaton egy második mesterit is végez: pszichológiát tanul, mert fogyatékos gyerekekkel szeretne foglalkozni. A napi rutin lebonyolításában Dévrádzs és a tizennyolc éves Pintu segíti. Pintun ugyanazt a hatalmas mosolyt látni.
Az újak közül eggyel barátkozok különösen össze. Megkér, hogy írjam le a nevét angolul, hogy megmutathassa egy belga látogatónak. Nincs papír, de egy tollat tudunk szerezni, és a kezére írom. Sok az új gyerek, elfelejtem a neveket, de az övét megjegyzem: Dzsammu Séikh. Ez nagyon meghatja, és beszél a családjáról. Apja halála miatt őt elküldték otthonról dolgozni, és egy teaárusnak segédkezett Kalkuttában. A teaárus csak ételt adott neki, fizetést nem. Szeretne tanulni, de nehezen megy neki.
Egy másik fiú a bihári Rádzsgirből származik. Maga sem tudja, hogy ez India egyik legrégibb városa. Ez volt Buddha idejében a főváros: Rádzsagriha. Ő is teaárus, és csak a gyerekfesztiválra, a mélára jött. Ő szerencsésebb Dzsammunál, mert egy földije üzletében dolgozhat, és még fizetést is kap. Nyáron haza is küldött ötezer rúpiát az anyjának.
Egy harmadik, a kicsi "Déb" azért szökött el otthonról, és jött az Ásálajamba, mert filmsztár szeretne lenni, aki olyan jól táncol, mint a bengáli sztár, Déb.
Új dolog, hogy a gyerekfesztivál már nem kétnapos, hanem aki akar, az még egy hétig maradhat táborozni. Őket a kaljáni nevű faluban levő otthonba viszik. Ez átmenet afelé, hogy valaki az Ásálajam tagja legyen. A tábor végén aztán egyesek maradnak, mások elmennek.
Délután a mise egy külvárosi leányotthonban van. Szinte az egész Ásálajam odajön. A távolabbiakat látványosan tömött kisbusszal hozzák, de a legtöbben gyalog jönnek. Jól esik, hogy a különböző otthonokból idejött gyerekek között vannak, akik felismernek, mert valamelyik évben elvittem őket kirándulni. A mise kezdetén a bevonuláskor a három celebráns pap előtt lányok táncolnak hindi vallásos zenére. Sötétedés után jön a körmenet. Ez szintén újszerű. Régebben részt vettem egy feltámadási körmeneten, ami hasonló volt a mi körmeneteinkhez, csak éppen ment mellettünk a forgalom az utcán a maga normális zajával: szinte folyamatos dübörgés, berregés, dudálás. Nem voltak templomi zászlóink és nem igazán énekeltünk. Ének és zászlók itt sem lesznek, de helyette a körmenet elején dobosok vannak. Itt viszik Don Bosco szobrát is. Utána a királyi jelvénynek számító négy nagy színes ernyő jön. A gyerekek rudakra tűzött feliratokat visznek, melyek a gyermekek védelmére szólítanak fel bengáliul és angolul. A körmenet fényét időnként tűzijáték emeli. Többségében hinduk által lakott utcákon és sikátorokon megyünk keresztül. Néha leállítjuk a forgalmat, néha elférnek mellettünk a kocsik, sőt még egy busz is. Az emberek megállnak és néznek. Az egyik erkélyen egy kis társaság van, aki apró cimbalmokkal ünnepli és lekesíti a körmenetet. Mellesleg a körmenetben résztvevők többsége sem keresztény. Az egyik kezemet egy Muhammad nevű kis muszlim, a másikat egy hindu barátja fogja meg.
A menet egy másik otthonban ér véget, ahol a gyerekek rövid programokat mutatnak be. A legtöbben bolliwoodi koreográfiára készült táncot. Vinítá nővér mellé kerülök, aki egy leányotthonban, az Ásá Arunódajban és a hozzá tartozó iskolában dolgozik. Büszkén mutatja, hogy kik az ő lányai. Húga, Vinajá is nővér ugyanabban a rendben, de ő Kaljániban dolgozik a gyerekekkkel.
Egy langaléta 22 éves fiú emondja, hogy ő is szeretne technikai továbbkpzésre járni, mint két másik baratja, és jövőre meg is próbálja. Szóba kerül a politika, és kifigurázzák az ellenzék vezérét, Mamatá Banérdzsit.

Február 1, Pearsonpalli, Sántinikétan

Egykori és mostani kedves szállásadóm, a kilencevenhárom éves Kowshik bácsi belső vérzéssel az intenzív osztályon van Durgápurban. Mikor menye, Manísá nyit ajtót, nagyon megijedek. Három napja még Delhiban találkoztam vele. Mivel Kowshik bácsi a Képzőművészeti Kar egykori vezetője, ezért egy volt tanítványa, Kiran megszervezte, hogy a kar diákjai közül néhányan minden nap menjenek Durgápurba, és adjanak O-negatív vért neki. A sántinikétani kórházban nem ismerték fel, hogy sűrgősségi esetről van szó, és ezért tegnap reggel Kiran mentővel átvitette Durgápurba. Holnap Manísával én is megyek meglátogatni.
Nagyszerű volt a régi kerti házikóm felé menni zseblámpafénynél a csomagokkal tizenkét év után. Most egy örökkévalóságnak tűnik, hogy egy hetet itt lehetek. Minden a régi benne: a kis asztal, a szék, az érdekes formájú ruhaállvány, amit el is felejtettem. Hosszan takarítom, mielőtt ismét birtokba veszem, és kiraktam könyveimet a polcokra. Azon kívül, hogy most kisebb az ágy és két ablakra szunyogháló került, különösebb változás nincs. Örömmel nyugtáztam, hogy megvan még az én kezem nyoma is: a kígyók ellen Magyarországon készíttetett két lefolyózáró lemez.
Az igazán nagy különbség, hogy most számítógépem és mobilterlefonom van, és nemcsak Indiából, hanem Erdélyből is kapok hívást.
1999 nyarán, mikor egy év távollét után itt töltöttem egy hónapot, nagyon erősen magukkal sodortak a Rasmihoz fűződő emlékek. Persze akkor magányosan jöttem ide. Most nem az emlékek rohantak meg, hanem az az érzés töltött el, hogy minden nagyon természetes. Igen, ilyennek kell lennie. Nagyszerű volt az itt töltött négy év, de nem szépült meg. A Rasmival töltött másfél éven kívül magányos voltam, és időnként hosszú hónapokig elmerültem a munkámba. Tudományosan haladtam, és a nehézségek miatt intenzívebb életet éltem, mint a kényelmes Európában.
Bár a kertésszel kitakaríttatták a házat, én mégis egy órán át töröltem a port, és szedtem az előző lakó által itthagyott szemetet. Villanykörtéket szereltem, és egyet leejetettem, mikor forrón hozzányúltam. A pókhálókat meghagytam: jó szolgálatot tesznek a szunyogok ellen. Találtam egy kicsi gekkót is, de elfutott. Ennyi természetes szunyogírtó mellett is szükségem lesz szunyoghálóra.

Tegnap reggel az Ásálajamból átköltöztem Asókdzsíhez. Ő sincs nagyon jól. Bár kevesebb cigarettát szív, nagyon csúnyán köhög. Gyerekkorában kezdett el cigarettázni egy Szaraszvatí-ünnepen. Az ünnepeken a szülők egyedül is elengedik a gyerekeket későig, és ő is ilyenkor kapott rá. Egy nagyátyja képe lebeghetett előtte, aki a harmincas években Oxfordban tanult, és utána vagy tíz évet Londonban töltött. Irodalmár volt, soha életében egy fillért nem keresett, és erősen cigarettázott. Azt, aki nem keres, nagyon lenézi a márvári kereskedő közöség, így nem is volt sok becsülete. Asókdzsí sem kereshetett újságíróként nagyon sokat, ezért ő sem lett a márváriak büszkesége. Említette, hogy apja és közte is volt feszültség, ami talán feloldódott. Ez a feszültség azért lepett meg, mert apja volt a század közepén Kalkutta egyik legnagyobb irodalompártolója, aki létrehozta a még ma is a kalkuttai hindi irodalmi élet központjának számító Bháratíj Bhásá Parisadot, az "Indiai Nyelvi Egyesületet".
Asókdzsí már nem sokat olvas. Az olvasószemüveggel is hamar elfárad. Vaidot nem szereti különösebben. Inkább csak a barátai írásait olvassa. Elkeseredett, hogy Prémcsand unokájának, Prabódh Kumárnak a könyvéről csak egy másik barátja, Rámdév Sukla írt recenziót, egyébként visszhangtalan maradt. Szerinte a hindi irodalom nem olyan jó, mint a bengáli, és Prémcsand, Rénu vagy Agjéj művei nem érik el Tárásankar vagy Bibhútibhúsan színvonalát, Tagoréról nem is beszélve.
Ebédelni hivatalosak vagyunk Asókdzsí egy másik barátjához, az egyik legjobb hindi íróhoz, Alkádzsíhez. Őt még abból az időszakból ismertem, mikor egyszerűen csak járt Asókdzsíhez, mint sok más irodalmár, és elmondták róla, hogy irogat is. Ez nem volt különleges dolog, hiszen szinte mindenki írt, aki megfordult Asókdzsínél. És járt nála a hindi irodalom színe-java. Egyszer Alkádzsí megmutatta a képgyűjteményét a negyvenes évek Kalkuttájáról. Egy képre még most is emlékszem. Valami iskolai ünnepségen egy asztalon sok vekkeróra. Bizonyára díjak a gyerekeknek. Aztán 1998-ban Alkádzsí nekem is ad friss első regényéből, a kalkuttai márváriakról szóló Kali-kathából. Már csak azért is elolvastam, mert egy olyan közösségről szólt, amivel én is kapcsolatba kerültem. Időben ide-oda ugráló hosszú, lassú indulás, melyben egy öregedő márvári üzletember végiggondolja fiatalságát a negyvenes években, és különösen két egymástúl elütő barátjához való viszonyát. Aztán izgalmas végkifejlet, mely párhuzamot állít az 1946-os „Nagy kalkuttai vérengzés” és az 1991-es ajódhjái mecsetrombolás között.
Az indiai utat a kalkuttai könyvvásár miatt időzítettem január végére. Két napot szeretnék ott tölteni. Nemcsak könyveket böngészni, hanem programokra is benézni.Végül az ebédmeghívás és a délelőtti zárvatartás miatt csak három óra lesz a két napból. Amint kiderül, ez is elég. Otthon a bengáli klasszikusok megvannak, a kortársak között meg nem tudom magam kiismerni, és végül alig veszek valamit. Ráadásul még jó programot sem találok.
A könyvvásár egyik díszkapuja az előző éjjel összedőlt az erős szélben. Szerencsére senki nem volt alatta, és mire megyek már nyoma sincs a balesetnek. Óriási a tömeg, hiszen a bengáli talán a világ legtöbbet olvasó népe. A bengáliak páratlanul büszkék az irodalmukra a határ mindkét oldalán. A vásáron a könyvek többsége eredeti bengáli, de sok az európai fordítás is. Általában az angolon keresztül teszik. Érdekes a szantál jelenlét. Újdonság, hogy új ábécét dolgoztak ki a szantáli nyelvnek. Mivel a szantálok india három államában élnek, Dzsárkhandban, Bengálban és Orisszában, ezért mindhárom állam a saját írásrendszerén írta a szantáli nyelvet. Emellett a keresztény irodalom, latinbetűs. Van is otthon egy ilyen szantál imádságoskönyvem. Az új írásrendszer kanyarított betüjeivel az orijáéra hasonlít, de míg az említett négy államírásrendszer egyike sem jelentett problémát, addig az új szantáli írásoktól eleve elzár az ábécéje.
A könyvvásáron a korábbiakhoz képest érdekes az erősebb bangládési jelenlét. Van egy nagyobb pavilonjuk, és sok kisebb kiadó a nyugat-bengáliak között elszórva található. A bangládési pavilonban látom meg az egyetlen külföldit. Mikor megakad rajta a tekintetem, megszólít: „Imre!” Majd leesik az állam, de lepleznem kell, mert ezek szerint nekem is ismernem kellene őt. „¿Como estas? Indiában történnek valószínűtlen dolgok. De most már helyben vagyok. Ő a Tagore-könyveket gyűjtő, angolul nem tudó spanyol professzor. Kapok tőle egy névjegykártyát, hogy majd fel tudjam hívni. gallegóul van, de ez a legkevesebb. Megígéri, hogy elküldi néhány általam kért Tagore-cikk másolatát.
Mikor egy bangládési árusnak megmondom a nevemet, egy szakállas ember ünnepelni kezd, hogy muszlim vagyok, hiszen az Imran népszerű név Pakisztánban. Megmondom, hogy keresztény vagyok, de a nevem lehet, hogy török eredetű. Erre ugyanolyan kedvesen folytatják velem a beszélgetést.
Érdekes, hogy mennyire könyvcentrikus a vásár. Elektronikus szöveget cd-n, dvd-n sehol sem árulnak. Pedig akár szeretjük, akár nem, az elekronikus szövegeké a jövő. Most a Gutenberg-galaxis, a könyvkiadás utolsó fázisában minden korábbinál több könyvet nyomtatunk. Hasonló a helyzet az én kéziratos világomhoz. A legtöbb hindi és szanszkrit kézirat a XIX. századból maradt fenn: mikor egyre jobban terjedt a könyvnyomtatás, akkor készült Indiában a legtöbb kéziratos könyv.
A könyvvásárról kijövet nem találok taxit. Ha meg is áll egy, nagy csoport ember rohanja meg. Majd fél órán át reménykedem, hogy hátha én is elkapok egyet, de aztán feladom, és buszokra kezdek vadászni. Azokon is óriási a tömeg, és csak a szerencsés helyen állók férnek fel rá. További háromnegyed óra elmúltával tudok csak felszállni egy olyan buszra, ami pont előttem áll meg. Pillanatok alatt megtelik, és az emberek veszekednek a tömegben. Mintha sohanem láttak volna tömeget Kalkuttában!
Az újságokban olvasok a január-végi dzsajpuri irodalmi fesztiválról. Ha programot szeretne valaki, inkább oda kell mennie. Az idén két Nobel-díjas író, Pamük és Coetze mellett egy sor más híresség is ott volt, és nagyszű műsorok voltak. Most sajnálhatom, hogy nem tettem eleget Málasrí Lál meghívásának.

Egy órával a sántinikétani vonat indulása előtt érek ki az állomásra és leülök a csomagomra. Az emberek csak két dimenzióban szaladgálnak előttem: jobbról balra és balról jobbra. Ahogy egy-két percen át csak ezt a mozgást nézem, eszembe jut, hogy a meditációnak is ilyennek kellene lennie, csak abban emberek helyett gondolatok futkosnak becsukott szemünk előtt: jobbról balra, balról jobbra. És függetlenek tőlem.
Ahogy üldögélek, odajön hozzám egy cipőpucoló-fiú, és mindenképpen le akarja tisztítani a poros cimőmet ötven rúpiáért. Elször idegesít, aztán beszédbe elegyedek vele. Cshótunak hívják, tizenhat éves, és talán öt osztályt végzett. Annyira kellemes szinfolt neki a bengáliul beszélő külföldi, hogy végül ingyen akarja megtisztítni a cipőmet. De aztán végül a cipzárt javítja meg a dzsekimen.
A vonaton a bengáli tájat nézem a naplementében. Borpálmák, falvak, kis tavak és alábukó vörös napkorong.

Február 2

Délelőtt berendezkedés és bevásárlás. Nem tudok emailezni. Kata szállását intézem Rádzsénnel.
Délután Manísádzsí, két véradó fiú és a szobrász Risi társaságában elmegyünk Durgápurba. Öt-tíz percet beszélek Kowshik bácsival az intenzív osztályon. Integet, amikor belépek a húszágyas intenzív osztályra. Oxigénmaszk, több infúzió, katéter rajta. De én csak törékeny mosolygó arcát látom. Risit már nem is engedik be hozzá, mert naponta csak két látogatót lehet fogadni az intenzív osztályon.
Néhány hónappal ezelőtt a rablók kidöntöttek két fát, megállítottak néhány kocsit, és kirabolták őket. Néhány órára rá már el is kapta őket a rendőrség. Mi már tehát biztonságban mehetünk vissza sötétedés után is.
Hazaérve látom, hogy letiltották a telefonkártyámat, és ezzel lebénult a kommunikációm. Azt mondják, hogy a terrorizmus megelőzése végett manapság nagyon szigorúak a telefonkártyákkal. Lehetséges, hogy a pontatlanul megadott cím miatt tiltottak le. De ha tíz különböző helyre látogatok egy hónap alatt, melyik címet adjam meg?
Este megyek bengálit olvasni Amartjához. Sokat beszél a kontextusról, aminek egy részét én is tudom. Majd jobban be kell állítani a tanítási módszert, hogy a lehető legjobban kihasználjuk az időt.

Február 3

Reggel átnézem a délutáni órára a verseket. Nagyon jó a kertben üldögélve olvasgatni. Tagore késői verseit akarom lefordítani. Ezek többségét akkor írta, mikor hírneve nyugaton már elhalványodott, és újra bengáli költő lett a „keleti prófétából”. Közül csak egy-kettőnek van magyar fordítása, és angol vagy más idegen nyelvű változata is csak elenyésző részüknek készült. Még Erdséyben kiválasztottam két prózavers-kötetet. Bár a prózavers fordítása néha nehezebb, mint a metrikus versé, Tagore esetében ezek mégis könnyebbek, mert határozottan törekedett bennük a nyelvi egyszerűségre. De valóban olyan jók-e a versek, hogy érdemes őket lefordítani? Ha Tagorétól elvárt versként nézem őket, talán nem. De ha mint kísérletet versben elmondott történetre, akkor valószínűleg igen: Tagore elmossa a műfaji és formai határokat. Első prózaverskötete, a Lipiká inkább próza négy-öt soros bekezdésekkel. Késői verseinek nagy többsége rímes prózavers hosszú strófákra tagolt rövid sorokkal. Abban különbözik az arab-perzsa eredetű rímes prózától, a makámától, hogy sorai rövidek, és tördeltek. Van azonban Tagorénak néhány kötete hasonlóan rövid sorokra tördelt prózaversből is: a leggazdagabb, klasszikusnak számító prózavers-köteteiben, mint amilyen az általam kiválasztott Punascsa és Syámali is, elmarad a rím. Egyszerű, a beszélt nyelvhez közelálló stílusban írta őket, de amint a szövegváltozatokból kiderül, az idők során a csiszolt a versek belső ritmusán. A bengáliak szerint élesen elkülönül a rímes és a rímtelen prózavers. Az előbbit ők kötött versnek tartják, és antamélnek hívják.

Puspá nénihez sokan jönnek érdeklődni Kowshik bácsi egszsége iránt. Tőle akarok telefonálni, mikor jön egykori bengálitanárom, Amitraszúdan Bhattácsárja. Aztán jönnek a véradó fiúk is. Kowshik bácsi ismét rosszabbul van. A déli vonattal érkezik majd Delhiből egyetlen Indiában élő fia, Vidzsaj.
Amitdá elmondja, hogy bár most kocsival van, szívesen biciklizik. Olyan fiatalos, hogy nehezen tudom elhinni róla, hogy már nyugdíjas. De hát Kowshik bácsi is biziklizett nyolcvanöt éves koráig. Amitdá szerint, mikor hazalátogat a Nobel-díjas közgazdász Amartja Szén, ő is biziklizik Sántinikétanban.

Megint nem tudok rendesen emailezni. Vagy negyed óra netezés után áramszünet jön, és elszáll minden, és aztán egész nap nincs kapcsolat. Már napok óta nem tudok beszélni Mónikával és a gyerekekkel.

Szadzsal értem jön, és motorral elvisz magukhoz a csatornán túlra. A várostól távol, egy mezőn laknak. Csodálatos kertjük, és szokatlan formájú házuk van.
Délután ismét szesszió Amartjával. A tegnapihoz képest nagyon gyorsan haladunk.
Utána a pétervári Brozalina előadása az orosz Tagore-fordításokról. Ötvenben kezdett bengáliul tanulni, és most nyolcvan éves. Tagja volt a 12-kötetes Tagore-fordító csapatnak. Több mint négyezer oldalt ültetett át oroszra, többek között Tagore drámáit. Most mégis arra kényszerült, hogy angolból fordítson Rushdie-t mert arra van kereslet, nem pedig a bengálira. Bengáliul ad elő, és hatalmas szókincse van. Mégis akadozva beszél. Nem szokott hozzá a bengáli előadáshoz. Úgy járt, mint én három éve Kalkuttában. Akkor bengáliul próbáltam előadni egy angolul alig tudó diákközönségnek, és annyira akadoztam, hogy végül szinte már hindiül akartam beszélni. Hiába tudjuk jól a beszélt nyelvet. Az előadáshoz gyakorolat kell.
Egy technikus kazettás magnóra vette fel az előadást. Mintha csak a nyolcvanas-kilencvenes években lennénk. Hiába számítógépes nagyhatalom India, Bengálban megállt az idő. Ugyanúgy meglepett kazettás magnót látni hivatalos helyen, mint az elektromos szövegek hiánya a könyvvásáron. Minderre sokkal jobban felfigyeltem, mint arra, hogy ökrös szekereket kerülgetek az utakon.
Előadás után tea Anával és Szadzsallal. Vacsora előtt még meglátogatom Brozalina professzort és tanítványát Jekatyerinát. Bengáliul beszélgetünk. Jekatyerina panaszkodik, hogy Péterváron nincs követség, így az Indiával való kapcsolattartás is nehézkes. Indiai támogatás nélkül ők sem tudják kiadni a fordításokat.

Február 4.

Délelőtt bemegyek a bengáli tanszékre, hogy találkozzak a Szadzsal és Ahaná által ajánlott Tapóbrata Ghóssal, de kiderül, hogy nem fél, hanem negyed kilenckor kezdődött az órája, és így végül lemaradok róla. Átmegyek a hindi tanszékre, és elfelejtem, hogy épp a tanszékvezetői szobába kiabálok be az ablakon egy irodaszolgának nézett alaknak. Ő felismer, nekem csak néhány másodperccel később ugrik be, hogy ő Muktésvar, a tanszékvezető. Az én témavezetőmnek, Tiváridzsínek volt a tanítványa az én időmben, és ő is hozta be a tanszékre.
Aztán hazajövök, és a kertben a napon olvasom a bengáli verseket. Tizenöt éve még alig volt itt fa, most pedig mindenfelől azok vannak: banán, kókusz, amrúd, bél, papaja, borpálma, csiku, hatalmas „teak”, díszpálma, és még ki tudja mi. A csíki tél idején luxus nekem itt a februári madárkoncert.

Február 5, Sántinikétan

Délelőtt órát tartok a hindi tanszéken. Mandzsudzsí hívott, hogy az ő óráján beszéljek a kutatásról, és próbáljam meg motiválni a diákokat. Beszélek a doktori éveimről, a vrindávani és dzsajpuri utaimról. Az előadás után a diákok körülvesznek, és nem akarnak elengedni. Végül egy szantál fiú, Pappu Murmu csatlakozik hozzám, akit nagyon meghat, hogy tudok néhány mondatot szantáliul. Elmondja, hogy szantál BA-ra jár. A tíz diák fele szantál, másik fele bengáli. Ám a bengáliak nem értik a szantál órákat, és szerinte annyit sem tudnak, mint én. Meg akar hívni a falujába.
Délben újra meglátogatom Szadzsalt és Ahanát a mezei házukban. Indiában vagy kicsi gyerekek, vagy pedig idős emberek a barátaim. Szadzsal és Ahaná képeznek kivételt. Ahaná akkor volt diák, mikor én itt doktoráltam, és most bengálitanár a bardhamáni egyetemen. Emellett nagyszerű bengáli prózaíró. Érdekes, hogy úgy került be a bengáli irodalomba, hogy bár művelt szülők gyermeke, mégsem olvas angolul. Naponta két órát ingázik, és lefárasztja az utazás. Mostanában kedve sincs írni. Szadzsalnak már három kis verseskötete is megjelent, de őt most a doktorátusa húzza le, és ő sem ír. Panaszkodik, hogy hiába kíván orosz nyelvészetből doktorálni, bevezették a kötelező órákat, és most posztkolóniális teóriából kell vizsgáznia.
Az egyik házat Ahaná tervezte. Büszkén mutatja a befalazott színes üvegpalackokat, melyek érdekes fényt vetnek egyes helyiségekre. Az egyik emeleti szobában tízkaró Durgá istennőt formált a palackokból. Ez még nem minden. Később elmondja, hogy festeget is, és mutat vagy húsz fényképet a festményeiről. A technikát nem tudom megítélni, de tetszenek a képei. Meztelen kövér földanyára folyik a víz egy edényből, átlászó méhében egy fa. Szinte minden istennőt lefestett. A képeken bengáli mantrák.
Emellett korábban Ahaná és Szadzsal iskolát szervezett, és otthont adott hátrányos helyzetű gyerekeknek. Kézműves és művészi kurzusokra járatták őket. Egy textil-tervező meg is maradt náluk, és apróbb szőnyegeket gyárt kézimunkával. Egy-két hét alatt készül el egy, de nem tudják rendes áron eladni.
Ahaná elmondja, hogy írt egy regényt a kollégiumi évében megismert lányvilágról, és nagyon jó kritikákat kapott, pedig szerinte a regény nem olyan jó, mint a kevéssé értékelt novellái. Nem kellett sokat változtatnia a valóságon, csak a neveket cserélte ki. Lánytársai közül a legtöbben gratuláltak a könvhöz, de volt aki azóta sem áll vele szóba. A visszajelzés érdekes formája a telefonhívás, amelyből szintén sokat kapott.

Az előadásom előtt szeretnék egyet pihenni, de a szunyogok nem hagynak elaludni. Este aztán veszek szunyogriasztót.
A délutáni előadásom a Központi Könyvtár dísztermében jól sikerül. Sok jó kérdést kapok. Végül bengáliul vezettem fel az előadást, de nagy részét angolul mondtam. A kérdéseknél megint visszatérünk a bengálira. Most a kérdések nem kalandoztak el az előadástól.

Február 6

Szantál mise Makrámpurban, a vasúton túl. Katával kibiciklizünk. Jól ismerem az utat, de mégis minden felfordul. Ahmint elérnénk a vasútat, hosszú, szöges tetejű fal zár el a külvilágtól. Hiába megyünk mellette az egyik irányba, nincs rajta átjáró. Aztán a dolgozók elmondják, hogy a másik irányban nem messze van egy rés. A falon túl vályogkunyhók bádogtetővel. A rizsszalmás zsupfedél egyre jobban kimegy a divatból. Noha az jobb szigetelő, és szerintem szebb is, kényelmetlen állatoknak, többek között kígyóknak adhat otthont. A házak körül sok kecske és kutya. Hét-nyolc éve ezek a kunyhók nem voltak itt. Talán épp azért épült a fal, hogy az egyetem területén kívül tartsa öket.
Később megtudom, hogy az egyetem vezetősége úgy döntött, hogy fallal veszi körül az egész egyetemet. Kowshik bácsi, és sokan mások levélben tiltakoztak is ellene. Hazamenve észreveszem, hogy épp a miházunk közelében húzódik a déli fal.
Oda-vissza biciklizünk a fal mellett, míg egy ösvényen eljutunk a mintegy húsz méter mély vasúti árok meredek lejárójához. Nagyon körülményesen sikerül csak a bicikliket le és felvinni.
A templom körül hatalmas épületegyüttes. Bentlkásos iskola, és még ki tudja mi. 15 év alatt hatalmas egyházi központ nőtt ki a földből Makrámpurban. El is tévesztem először, hogy merre járunk. A misén két pasp celebrál. Mindkettenjól tudnak szantáliul. Bár én nem ismerem a nyelvet, mégis sokat megértek belőle, mert nagyon sok benne a bengáli kifejezés. Többet értek a bengáli alapján a szantálból, mint értettem az orosz alapján a szlovénből. A mise után egy régi ismerősöm,az öreg egyházfi elmondja, hogy a falvakban nem használnak ennyi bengáli szót. Megtudom, hogy a gyakran hallott hor szó szantáliul szantál embert jelent. Többes száma horko. A bengáliakra és a többi indiaira más szót használnak. Mi külföldiek megint más kategória vagyunk.
A mise előtt az emberek műanyagpalackokban kiteszik az oltár elő a megszentelendő vizet. Az asszonyok és aférfiak külön ülnek.Háromszor annyi asszony van, mintférfi, ezért a jobboldalon elöl férfiak, hátul asszonyok ülnek. Nincs már külön férfioldal. A hirdetések során a pap figyelmezteti a híveket, már amennyire értem, hogy a közelgő Szaraszvatí-púdzsá ünnep vallásos részén ne vegyenek részt. Akik pedig az ünnepre gyűjtenek, azoknak ne adjanak pénzt, hanem mondják meg, hogy ők keresztények.
Mikor az emberek kijönnek a templomból,különlegesz szantál kéztartással üdvözlik a papot. Jobb öklüket a homlokuk elé emelik, miközben bal kezükkel megfogják a jobb könyöküket. Hamar eszembe jut a mozdulat, és már én is így üdvözlöm a többieket.

A sötétedés Púrvapalliban ér, és kivilágítatalan elhagyott kis utcákon keresem Amitdá házám. Mindenfelől kutyák ugatnak. Az egyik egészen közelről. Szerencsére a legtöbbjük házöőrző kutya. Ez is újdonság a tíz évvel ezelőtti Indiához képest. A hagyományos Indiában nem volt szokás kutyát tartani.

Február 7

Reggel Manísádzsí elmondja, hogy Kowshik bácsi állapota ismét kritikus. Két napig nem kapott vért, és a fehérvérsejtek (plaitlets?) száma nagyon lecsökkent. Remélték, hogy százezer felett majd stabilizálódik a helyzet, és a sok vérátömlesztés után már az ő szervezete is termel majd belőle, de nem így történt. Manísádzsí szerint most már csak néhány napja van hátra. A tegnapelőtti öröm aggodalomra, sőt lemondásra váltott.

Meglátogatom Mandzsudzsít. Fia, Ánandvardhan mutatja az utat biciklivel a zenepalotától. Mandzsudzsí már akkor tanított a hindi tanszéken mikor én ott doktoráltam. Aztán tanszékvezető is volt. Vezetőtanáromon, Tivárídzsin kívül vele, és Csakradhar Tripáthival volt közelebbi kapcsolatom.
Mandzsudzsí a modern guru Ósó követője volt már akkor is, és elmondta, hogy senki sem írt annyi könyvet, mint Ósó. Mivel Ósó beszédeit tanítványai könyv alakban kiadták, valóban nagyon sok könyve lett. Férje Adzsaj Ráj zenét tanít Kalkuttában, és csak hétvégente jár haza. Ugyanúgy, mint nálunk a Kaláka és Sebő, ő is modern verseket zenésít meg és ad elő. Annak idején kaptam tőle egy kazettát, amit szívesen hallgattam: a húszadik század első felének hindi költői voltak rajta. Ánand szerint Mandzsudzsí is énekel, de nem előadóművész, mint az apja. A zenére azért kényes. Emlékszem,hogy egy hindinapi ünnepségen a közönség előtt hivatalosan leszidta a diákokat, amiért bollywoodi táncot mutattak be.
Elém teszi a könyveit. Nem publikált annyit, mint Tivárídzsí, de azért megjelent egy monográfiája a húszadik század első felének hindi költészetéről, és több Tagore-fordítása. Néhány versét férje megzenésítete, és felkerült a cd-re. Tanszékvezetősége alatt meghívott több hírességet. Többek között az általam is ismert dzsajpuri Ramés Thánvít.
Az igazán kellemes meglepetés azonban fia, Ánandvardhan. Ő óvodáskorában bejárt a tanszékre, és a diákok kedvence volt. A diákok tréfálkoztak vele, és ugratták. Én viszont komolyabban beszélgettem és játszottam vele. Különösen jó volt vele játszani, mikor hiányoztak a csíki és a kalkuttai árvák.
Most Ánand elsőéves egyetemista klasszikus indiai zene szakon. Énekes és mellette a tipikus bengáli vonós hangszeren észrádzson játszik. Ez a hangszer szerepel Szatjadzsit Ráj A zeneszalon című filmjében. Egy műértő bengáli földesúr észrádzson kíséri éneklő fiát. A film alapjául szolgáló novellát nehány éve le is fordítottam magyarra. Bár a vonó két húrt érint, az észrádzsnak igazából csak az egyik húrján kell a hangokat fogni. A másik, ugyanúgy, mint további tizenöt, rezonáns húr. A sok rezonáns húrtól még egy kis helyiségben is olyan benyomást kelt a hangszer, mintha nagy teremben szólna, és hatalmas távolságokat töletene be. Ánand elmondja, hogy eredetileg kísérőhangszer volt, de egy nagy művész szólóhangszerré tette. Lelkesen mutatja be rajta a rágákat, és lenyűgöz a különleges hangzás és a játék. Ott van az ágyán egy másik, észrádzshoz hasonló hangszer, a dilrubá is. Míg az észrádzson bár kevesen, de játszanak művészi fokon, a dilrubá kihalófélben levő hangszer. Még a kereskedő is, aki eladta neki, rosszul rakta össze. Míg az észrádzsot a testtől távoltartva szólaltatják meg, addig a dilrubá a vállra fekszik. Ánand reméli, hogy az észrádzsra megtanult technikátalk almazni tudja majd a dilrubára is. Zenéjét hallgatva, és hivatástudatát látva, elképzelem, hogy egyszer sikeres művész lesz belőle.

Minden nap este kilenc után érek haza, és akkor írom a naplót. Régebben szantál dobszó hallatszott a távolból, manapság a Szaraszvatí-púdzsára kihangosított filmzeneszerűség.

Február 8

Kowshik bácsi haldoklik. Manísá reggel elmondta, hogy az orvosok lemondtak róla és délután hozzák is haza mentővel. A sírás környékezett, mert nagyon megszerettem diákéveim alatt. Mikor megérkezett, olyan tömeg volt körülötte, hogy nem mentem a közelébe. Inkább a kertben sétálgattam. Olvasni nem volt kedvem, így végül összeszedtem a szétszórt műanyagokat. Este néztem be hozzá, mikor nem volt nála látogató. Szeme lehunyva, nehezen lélegzett, és hörögve csuklott. Puspá néni mellette feküdt az ágyon, és egyik kezével a homlokát, másikkal a szívét masszírozta. Leültettek melléje az ágyra, de egyből fel is állítottak, hogy szemben legyek vele, mert nem tud oldalra nézni. Megismert, és szinte elmosolyodott, mikor kérdezte, keszé hó „hogy vagy”? Unokája, Szukhí is melléje ült, és elbűvölő mosollyal kérdezte, hogy tudja-e mi történt február 8-án? Ez ugyanis a születésnapja. Még meg is csiklandozta. Közben Vidzsaj a gyógyszereket rendezte egy orvossal, aki elmagyarázta, hogy melyik mire való.

Február 8

Tovább bömböl a filmzene a közeli púdzsához. Este, hogy bicikliztem hazafelé, egy féllámpás kocsi leszorított az útról, és a biciklivel belementem az árokba. Szerencsére semmi bajom nem lett. Épp a szobrásztanár Risi jött arra a motorjával, és megállt, hogy megnézze nem történt-e bajom.

Délelőtt kimentünk Szanjászihoz Bisnubáti faluba. Egy órát kell odafele biciklizni a rizsföldek között. Szanjászi eredetileg szobrász, de mostanában inkább batikkal foglalkozik, mert arra van kereslet. Sálakat készít, amelyeket Németországban vagy Kalkuttában adnak el. Új technikákat mutat meg Szumatinak, aki szintén nagyszerű batikos.
Útközben Szumati elmondja, hogy Nyugat Bengálban egy embernek legfeljebb ötven bighá földje lehet. Én úgy tudtam, hogy a harminc évvel ezelőtti bengáli földosztás tíz bighában határozta meg az egyéni földbirtok felső határát. A kalkuttaiak házépítésre jó pénzért megveszik a szantálok földjeit, akik ezzel elvesztik megélhetésüket. Szerinte ez a szantál iszákosság oka. Szanjászi szerint azért isznak rizspálinkát, mert az is az istennek felajánlott étel, a praszád része. Ez nagyon jó ürügy, hogy sokat igyon valaki. Az egyik falusi ház udvarán vagy tíz rizspálinkás agyagedényt látunk.
Szumati a fák nevére és szantál mondatokra tanít. Kár, hogy hamarosan elfelejtem őket. Mégis úgy tanulom, mintha valóban szükségem lenne rá, és még hosszasan maradnék Bengálban.
Délután langúr-majmok szállják meg a kertet, és leeszik a félérett papajákat. Bottal próbálom elkergetni őket. Most elmennek, de aztán nemsokára újra hallom, hogy a háztetőn ugrálnak. A bottól megijednek, de én is félek tőlük, mert gyorsak, és sokan vannak.

Február 9, a Rámakrisna Misszió vendégháza, Kalkutta

A Kalkuttai Egyetem ide szálásolta el a konferencia résztrvevőit. Nagyon messze vagyunk az Alipuri Kampusztól, de ezek szerint nem találtak jobb megoldást. Fél tízkor értem ide. Mindig jó úgy megérkezni, hogy várnak.
Délelőtt kellemes meglepetés volt, hogy meglátogatott Szadzsal. Orosz nyelvészetből doktorál Sántinikétanban a hájdarábádi orosz magisztrátusa után. Bár távol volt a feleségétől, tudományosan jól feltalálta ott magát, mert három jó egyetem kulturális életében vehetett részt. Ahaná nem akart odajönni, mert őt a napi ingázás Bandhamánba úgy lefárasztja, hogy semmi kedve az utazáshoz. Kaphatott volna állást a kalkuttai egyetemen, de nem is jelentkezett, mert Kalkuttán belül az ember élete jelentős részét utazással tölti. A sántinikétani egyetemre négyszer is jelentkezett, de háromszor még csak a bizottságig sem jutott ela jelentkezése. Egyszer pedig a harmadik helyre sorolták. Ha nem ál mögötte valaki, nem veszik fel.
Szadzsal tanácsomra elkezdett szantáliul tanulni. Én is tudok vagy tíz mondatot, és ez nagyon jó a kezdeti barátkozásokhoz. Sajnálom, hogy nem tanultam többet, hisszen sok szantál barátom van. A megvalósítatlan vágyat én tanácsként adtam át barátmonak. Jár hozzájuk egy szantál fiú dolgozni, Szadzsal tőle tanul.
Lefordított asszámiról egy irodalmi akadémiai díjazott könyvet. Olyan közel van az asszámi a bengálihoz, hogy nem kellett tanulnia. Egy szótár segítségével megértett mindent. Mivel az asszámi nem ismeri az „sz” és az „s” hangokat, hanem „h”-t ejt helyettük, ezért mulatunk rajta, hogy a bengáli Sisir Száhá név asszámi kiejtése „hihir háhá”.
Szúfíval a Nemzeti Kéziratmisszió hiányosságairól és a digitalizálásról beszélgetek. Maga is történelmi dokumentumok digitalizálásával foglalkozik, és egy kis munkacsoportot vezet.
Elbúcsúztam Kowshik bácsitól. Most már nem ismert meg. A vasútállomáson varjak röpködtek egy fa körül. Egyre többen jöttek. Mintha Kowshik bácsi lelkét készülnének vinni. Imádkoztam.
Egykori újságárus-barátom, Ganés beteg, és nincs az állomáson. Gyerekkorában koldult, és kekszet adtam neki, és elbeszélgettem vele. Azóta felnőtt, de mindig odafut hozzám.
Elszalasztott lehetőségek: szerettem volna pénzt adni egy özvegynek a felüljáró lépcsőjén, mert neki valóban szüksége lehet ra, de sok volt a csomagom, és nem álltam meg. Aztán szerettem volna vizet adni egy kislánynak a vonaton, aki nem mert leszállni, mert felt, hátha elindul, de azt gondoltam,hogy nem ártom magam mások ügyeibe, es egyebkent sem biztos, hogy lesz idő. Egy újságárus fiú elmegy mellettem a vonaton, de nem kell újság, Kowshik bácsira gondolok, úgysem tudnék olvasni. Aztán eszembe jut, hogy segítettem volna, ha veszek tőle. A harmadik lehetőseget szalasztottam el. Szerencsére nehany perc múlva visszafele jön. Kiderül, hogy őt is ismerem kiskorából. Rabinak hívják, és váltok vele néhány szót.

A vonaton egy veszekedő bengáli parasztcsalád mellé szól a jegyem.

Február 10, Kalkutta

Konferencia Tagore és a külvilág viszonyáról. Én az első panelben beszélek Martinal és Csinmaj Guhával. Mindegyik előadás érdekes. Furcsa, hogy egész nap csak én voltam, aki Power Pointot használt. Utána sokan mondták, hogy tetszett nekik az előadásom. Power Point mellett spontánul tudok beszélni angolul, és nem kell felolvasni a szövegemet, amit az indiaiak amúgy sem szeretnek. A bevezető köszöntések és előadások annyira elhúzódnak, hogy elmarad a teaszünet. A délelőtti panel inkább Tagore recepciójáról szól, a délutáni teoretikusabb, és elsősorban Tagore utazásait vizsgálja posztkoloniális megközelítésben. Az egyik előadás szerint élete vége felé Tagore szkeptikusan idézi a Gítát. A vallás helyett a világ felé fordul. Lehet, hogy ez csak az előadó értelmezése. A haiderábádi Tuntun előadása Tagore kísértetnovelláiról szól, amelyekben a kísértet mindig nő. Tagorénak a spiritiszta szeánszokon meg szokott jelenni, sógornője Kádambini débi kísértete. És festményein is gyakori az arctalan női fej.
Mint a legtöbb konferencián, itt is baráti a hangulat. Még Indranáth Csaudhurival is kedvesen beszélgetek, pedig diákkoromban kirugott, mint minisztériumi tolmácsot. A résztvevők India-szerte élő bengáliak, és négy európai: a német Martin, a cseh Blanka, a szlovén Ana és én. Sajnos a résztvevő bengáliak nagy része nem igazán akar bengáliul beszélni velem, és a konferencia is angolul zajlik. Pedig talán csak a közönségben ulö két lengyel nem tud bengáliul.
Este vacsora a Bengál Klubban. Ez a kalkuttai felső osztályok találkozóhelye, ahova 1961-ig csak fehér ember léphetett be. Mintha Brit Indiában lennénk. Turbános felszolgálók, plüssbevonatú szalon. A falon bengáli és brit hírességek festményei. Még a Bengált meghódító Lord Clive képét sem dobták ki. A vancouveri Mandakrántával beszélgetek, akinek legjobb barátja magyar, és gyakran jár Bécsben és Oxfordban. Unokahúga, az oxfordban doktoráló Bihání, aki nagyon szereti Zsoltikát. Végül azonban akaratlanul is a három közép-európai csapódik össze.

Február 11, Howrah

Reggel elmegyek korábbi segítőmhöz, egy üzletemberhez, akinek vállalkozása hidakat épít. Annak idején ő segítette az első könyvem kiadását, és egyszer nagyon meghatotta, ahogy a tizennyolcadik századi irodalomról beszéltem neki. Meghív reggelire, és szokás szerint még kocsit is küld értem, de félreértjük egymást az időpontot illetően, és kések vagy húsz percet. Megöregedett. Lefogyott és ráncos. Most is kérdezget az irodalomról, de fáradtan. Nem hiszi el, hogy a szülőföldjéről, Rádzsaszthánból származó nagy eposz, a Prithvírádzs Rászó sokkal későbbi, mint a korábbi irodalomtörténetek által hirdetett tizenharmadik század.
A cseh Blanka előadása a Tagore-konferencián különösen érdekes a magyar párhuzamok, de leginkbb az eltérések miatt. A ma nyolcvanöt éves Zbavitel vagy hatvan könyvet fordított le bengáliból. Magyarul pedig csak kettő bengálit is figyelembe vevő kötet jelent meg – az ötvenes években, Pozsonyban, és ezek hátterében is felsejlik Zbavitel alakja. Zbavitel fordításait tárgyalja az irodalomtörténet, és így a bengáli művek, köztük Tagore munkái részévé váltak a cseh irodalomnak. A többi előadás elsősorban Tagore Nacionalizmus című művét fejtegeti.
Napok óta pucolatlan cipőben járok. Így voltam a konferencián, és az elvileg csak jólöltözött embereket befogadó Bengál Klubban is. Lemostam ugyan,de az nem az igazi. Tegnapelőtt a sántinikétani vonaton elfutott mellettem egy cipőpucoló fiú, de le kellett szálnia Guszkharában. Kalkuttába este nyolc után érkeztem, és akkor már az állomáson sem voltak cipőpucolók. Délelőtt a bankból kijövet a kocsit vártam a forgalmas Park Streeten, mikor észrevettem mellettem két cipőtisztítót is. Mondtam az egyiknek, hogy sietek, és ezért a lábamon kezdte el pucolni a cipőmet. Félig volt csak kész az egyikkel, mikor megjött a kocsim. Megállni tilos, ezért ugrottam is a kocsiba felemás cipőben.
Este a vasútállomáson vettem észre egy cipőpucoló fiút. Doboza a földön, maga pedig mellette áll. Kérdezem, hogy megtisztítja-e a cipőmet, de ő csak kábultan áll és néz. Aztán észreveszem az alatta levő víztócsát. Természetes reakció, hogy továbbállok. Az elszalasztott sántinikétani lehetőségek után mozog bennem, hogy ennél többet kell tenni. Odamegyek egy rendőrhöz, és megkérdezem, hogy hol az árvagyerek-iroda. Korábban az Ásálajam által fenntartott Childline-nak volt egy asztala egy jól látható helyen a rendőrök mellett. A rendőr egy viszonylag eldugott helyre irányít. Újra látom a tócsát és a cipőpucoló dobozt, de az elkábult fiú már nincs ott.
Az asztalnál ülő két nagyobb fiú egyike Mithun Csakrabarti, akit régebben elvittem kirándulni, és jól emlékszik rám. Elmondja, hogy a kábítósokkal nem foglalkoznk, hanem elsősorban az újonan érkezett gyerekekkel. Van mikor körbejárják az állomást, de a szolgálatuk legnagyobb részében csak várják, hogy megkeressék őket. Így tudnak tanulni is. Mithun levelezőn tizedikes egy bengáli iskolában, és nemsokára vizsgái lesznek. Társa hindi osztályba jár. Mithun megpróbálta az angolt is, de nem ment neki. A tanulás és a délutáni szolgálat mellett még az Ásálajam pékségében is dolgozik. Negyedórát beszélgetünk, és mikor a vonatom felé megyek, látom, hogy már a cipőtisztító doboz sincs korábbi helyen, csak a tócsa.
A vonat elindul, de meg is állunk a peron végén. Ez az állomás eldugottabb része. Sokan itt alszanak egy-egy pokrócba csomagolva. Hatalmas bálákkal megrakott taligákat látok. Az európai targoncák helyett ilyenekkel hordják az árut a vonatra. Aztán megyünk egy kicsit, és látszik a kivilágított rendezőpályaudvar. Az első külvárosi állomás Liluá lenne, de a Kalkuttába érkező vonatok gyakran megállnak Hávrá és Liluá között a bejárati jelzőnél. Annak idején ez nekem is jól jött, mert a sinek között ki tudtam mászni, és egész közel voltam az Ásálajamhoz. Ezt a nem hivatalos megállót az utasok Hávruának hívják.
Kowshik bácsi élet és halál között. Percenként felnyögött. Az első nap csuklott is. Megvettem a bengáli írásaiból összeállított könyvet. A szerkesztő Szusóbhan büszkén mondta, hogy már két kiadása jelent meg három éven belül, és a könyv visszahozta a kissé elfeledett festő-tanár Koshik bácsit a bengáli közbeszédbe. Ezt a korábban róla szóló részekhez kellene beillesztnem a naplóba, de az megváltoztatná a jelzést, hogy akkor, amikor ott voltam Kowshik bácsinál, a halál fizikai közelében nem gondolkodtam, hanem csak a tényeket írtam le.

Február 12, Rádzséndranagar, Patna

Tivárídzsi vendége vagyok. Ugyan utánam nem sokkal, a reggel tízes vonattal kellett volna, hogy érkezzen Delhiből, de aztán kilenc órát késik, és így alig marad időnk beszélgetni. Még át sem öltözik, hanem két órán át velem foglalkozik.
Napközben az unokák szórakoztatnak, Szubal és Szudésaná. Bár nagyapjuk hindiprofesszor, ők már angol iskolába járnak. Néhány nappal ezelőtt sántinikétanban a leendő hindiprofesszor, Csakradhardzsi is kikérte a véleményemet, hogy nagyobb fiának javasolja-e, hogy hindit tanuljon. Azt mondtam, hogycsak akkor, ha lelkesedik a hindiért, különben tortúrának érzi majd.
Bihár sokáig india vadnyugatja volt, ahol az emberek vidéken puskával jártak. A főminiszter sokáig az enyhén szólva „színes egyéniségnek” tartott Lálú Praszád Jádav volt, aki még minisztersége idején is tehenet fejt, sokat szónokolt hatalmas tömegek előtt köpködött a gyűléseken, és erős bihári tájszólásban beszélt. Az új főminiszter, Nitís Kumár érdektelen embernek tűnik, de a biháriak nagy megelégedésére sorra dugdossa börtönbe a korábbi idők korrupt politikusait. Olyannyira, hogy még saját minisztereit sem védi meg, ha korrupciós per folyik ellenük.
Tivárídzsi légkondicionált kocsiba vett jegyet egy éjfél előtt induló vonatra. Most jól jön, hogy a légkondi éppen melegít, mert tegnap éjjel fáztam a vonaton. Sikerül még azt is elintéznem, hogy ne a ventillátorhoz közeli felső ágyon legyek.
Elalvás előtt még sokáig beszélgetek két utassal: egy khádit viselő kövér bukszári aktivistával, aki a gyermekmunka ellen küzd, és egy fájós lábú fiatal dzsaina kereskedővel. Végigmegyünk a kapitalizmus, a szegénység, az önmegtartóztatás és a gyermekmunka problémáin. A dzsaina fiú egy idő után eltűnik, az aktivista leállíthatatlan, pedig már éjjel egy fele jár. Végül bocsánatot kérek, és udvariasan lekapcsolom a villanyt. Még erre is magyarázna, de gyorsan elmegyek vécére.

Február 13, Allahábad

Meghalt Kowshik bácsi. Unokája, Szúfi telefonált délután, hogy hajnal kettőkor halt meg. Még aznap el is hamvasztották.