Bíkánér

Szinte sötétedésig vártuk a hercegnőt, aztán, mikor láttuk, hogy ma már nem fog jönni, mi is továbbálltunk, és másnapra halasztottuk a találkozást. Ghansjám megbeszélte a helyiekkel, hogy másnap telefonálnak neki, ha megjött a hercegnő, és akkor áthoz majd hozzá.

Mindez oda vezetett, hogy még egy napot az Anup könyvtáron kívüli gyűjtemények kutatásával töltünk. Először a Gangá Szingh Múzeumba mentem el, mert ennek is van egy gazdagon látogatott könyvtára. Amint kiderült, a könyvtár nem tartalmaz kéziratos anyagot, de azért az emeleten kiállított miniatúra-gyűjteményen végigvezetett a múzeumi alkalmazott. A Múzeum anyaga egykor maharadzsák magángyűjteménye volt, és ezért nevezték el az intézményt a néhai Gangá Szingh maharadzsáról. Jórészt a rádzsasztháni iskolához tartozó, néha szöveges festmények vannak benne. Különlegessége egy harminchat festményből álló teljes rágamálá-sorozat, mely az indiai zenei rágákat, hangulatokat vetíti ki képekbe. Egy-egy hangulat megjelenítése központi elképzelése a kora-újkori ind kultúrának. Nemcsak zenei művek és képek fejezhetnek ki rágát, hanem kéziratos versek is. Bár azokat elsősorban éneklésre szánták, el tudom képzelni, hogy néhányuk, ugyanúgy mint a festmények függetlenedett a zenétől. A miniatúrafestők másik kedvenc témája a szerelem érzelmi állapotainak megjelenítése nőalakokon, legyen az az együttlét öröme, sértett önérzet vagy épp a szerető után vágyódás. Az ilyen általános érzelemállapotokat aztán az irodalmat követve a képeken is ezernyi további lehetséges állapotra bontják.

Következő állomásunk a Rádzsasztháni Levéltár volt. Itt elsősorban történelmi anyagot őriznek, de reméltem, hogy irodalmi kéziratok is bekerültek a hivatalos dokumentumok közé. Nyolc éve csak Delhiből szerzett különleges engedéllyel engedtek ide be külföldieket. Az igazgató Khadgávat száhab azonnal fogad, és elmondja, hogy az anyag nagy része már fent van a neten, és minden további nélkül elérhető. A legfontosabb történelmi dokumentumokat facsimile is kiadták nemrégiben. A reprodukciókat a perzsa szöveg nágari betűs átírása és hindi fordítás kíséri. Ezzel tovább is mehettünk volna, hiszen az anyagot, otthon az íróasztal mellől is kutathatom. Az igazgató azonban felajánlotta, hogy végigvezettet a levéltáron. Mielőtt elindultunk volna, megkérdezte, hogy adnék-e egy interjút a szintén jelenlevő helyi hindi újságírónak. Akivel akkor el is beszélgettem vagy tíz percet, és az egyik legjobb hindi interjút készítette. Nem ment bele tudományos részletekbe, hanem azt emelte ki, hogy milyen kapcsolatban vagyok Indiával és a hindi irodalommal. Címnek is azt a mondatomat adta, hogy Hindiül beszélve segítő kezekre találok.

A levéltár két kutatója vezet végig az intézeten. A levéltár egy része kiállítás a fontosabb dokumentumok másolataiból. Több perzsa nyelvű szultáni levél is van náluk, melyeket a szultánok a rádzsput uralkodókhoz intéztek. Itt őrzik Aurangzéb szultán azon levelét, melyben tudatja az ámbéri rádzsput uralkodóval, hogy testvérével szemben ő győzedelmeskedett a trónviszályban, és felajánlja, hogy csatlakozhat hozzá. A legmegindítóbb azonban egy rádzsput hercegnő hosszú, hindi nyelvű szerelmeslevele mintegy háromszáz évvel ezelőttről. A levél fejléce helyett egy miniatúra áll. Utána a hercegnő vagy száz különféle jelzővel illeti az urát, és kéri, hogy látogasson el hozzá. Az utolsó mondat valahogy így hangzott, te úr vagy, én csak egy egyszerű nő. Mindegyikünk lelkesen olvassa a dokumentumokat, és tesz hozzá valamit a maga szakterületéről. Jó lenne, ha a tudományos kutatás mindig ilyen vidám együttműködésből állna.

Egy másik kiállítóterem a száz évvel ezelőtt Bíkánérben letelepedett olasz nyelvész, Tessitori munkásságát mutatja be. Ő szanszkittal és a nyugat-rádzsasztháni nyelvjárásokkal foglalkozva szerzett nemzetközi hírnevet magának. Külön termet szenteltek az indiai szabadságküzdelem hőseinek. Azokat a még élő embereket, akik legalább fél évet töltöttek politikai fogolyként brit börtönben, néhány évtizede meginterjúvolták, és képüket rövid életrajzzal együtt itt gyűjtötték össze. Az interjúkat pedig feltették az internetre.

Az igazi anyagot öt óriási csarnokban őrzik, ahol emeletnyi magasságig teletömött polcokon piros vászonba csomagolva, egykori maharadzsa-államok szerint csoportosítva állnak a dokumentumok. Egy kisebb teremben csak az földügyi dokumentumokat őrzik. Ezek a legkeresettebbek, hiszen ezeket nem annyira történészek, mint jogászok kutatják a peres ügyek eldöntésére.

Az egyik teremben egy hatalmas könyv mögött apró emberke áll. Tudós kísérőm, lekezeléssel vegyes tisztelettel mondja el, hogy ez az ember rendkívül ritka írásmódokat is el tud olvasni. Meg is kérjük, hogy olvasson nekünk az előtte álló hatalmas könyvből. Folyékonyan olvassa a mindegyikünk számára ismeretlen rádzsasztháni adminisztratív írásmódot. Pénzügyi kiadások szerepelnek benne. Elmondja, hogy egy kisebb dél-rádzsasztháni állam költségvetését tartalmazza a könyv mintegy százötven évvel ezelőttről. Elmondja továbbá azt is, hogy többen jöttek már hozzá, hogy tanítsa meg nekik az ilyesfajta dokumentumok olvasását. Eredetileg egy alacsony rangú rádzsasztháni törzsből származik, de szakácsként dolgozott. Lelkesedésből tanulta meg a rádzsasztháni kereskedő-írásokat. A levéltár most könyvkötőként alkalmazza. Egy másik hatalmas könyv mögött egy szakállas öreg muszlim áll. Ő a perzsa dokumentumok szakértője. Megkérdezem tőle perzsául, hogy merrefelé járt Iránban. Ő elmondja, hogy érti, amit kérdezek de beszélni nem tud perzsául. Míg sok száz éven át Indiában a perzsa volt a tudomány és az arisztokrácia nyelve, mára már alig van, aki érti. A muzulmánok, akik egykor a leginkább kötődtek hozzá ma már arabul tanulnak, mert vallási jelentősége mellett e nyelv juttathatja jól fizető munkához az arab országokban a vállalkozó szelleműeket.

Egy rádzsput állam éves költségvetése százötven évvel ezelőtt

Mivel Ghansjámot kora délutánig nem értesítették, hogy megjött volna a hercegnő, most már elmegyek az Anup Könyvtárba. Az adminisztrációt a luxushotellé átalakított Lálgarh, „Vörösvár” palotában végzik. Levelemet annak rendje és módja szerint megkapták, és most elmondják, hogy semmi akadálya, hogy másnap reggel jöjjek megnézni a kéziratokat. Fényképeket azonban nem készíthetek róluk. — Félsiker. Mégiscsak kell, hogy beszéljek a hercegnővel.

Hazabandukolok a közeli szállodába, ahol fel sem megyek a szobámba. Csak az igazgatói iroda környékén van wifi. Mivel különleges vendég vagyok: Ghansjám barátja, ezért beengednek számítógépezni az üres irodába. Néhány kínai vendég, aki szintén be szeretne jönni, hevesen tiltakozik. A portásfiúk azzal csitítják öket, hogy én „családi vendég” vagyok. Közben berobog Ghansjám, hogy azonnal indulnunk kell, mert megjött a hercegnő. Amilyen gyorsan csak lehet, megyünk az óvárba. Így is késő. Ghansjám csak a kifelé kocsikázó hercegnőnek tud integetni, aki vissza is int neki. Arról beszél, hogy néhány hete a családját vitte el hozzá, és készítettek közös fényképet. Csak remélni tudom, hogy holnap több szerencsével járunk.

Másnap reggel annak rendje és módja szerint elmegyek az Anup Könyvtárba. A „Vörösvár” bejáratánál szembejön velem a hercegnő kocsija, de én ismeretlenül még csak nem is integethetek neki. Egész nap a könyvtárban dolgozok. Valóban nagyszerű anyaguk van. Ha nem engednek fényképezni, akkor egy-két hetet itt kell ülnöm, hogy az egészet feldolgozzam. Én a valószínűleg 1580 körül alkotó, hindú témákról író muzulmán költő, Álam néhány legrégebbi kéziratos könyvét bogarászom. Viszonylag szerencsés dolognak számít, hogy már 1660 környékéről származó kéziratban is maradt fenn verse. 1690 környékéről két nagyobb versgyűjteményét is őrzik a könyvtárban, továbbá egy antológiát, amelyben szintén számos verssel szerepel. Fehér szövetkesztyűt adnak, hogy érintésünktől ne legyenek zsírfoltosak a kéziratok. Európában a kesztyű kötelező. Indiában most látom először. A nyilvánvalóan nem erre a célra készült, rendkívül vastag kesztyűvel azonban csak olyan ügyetlenül lehet megfogni egy-egy lapot, hogy annak széle minduntalan letörik. Leveszem a kesztyűt: legyen csak ott az ujjlenyomatom a lap szélén, de maradjon is meg az a lapszél. Daksá datálatlan Bádzsíd-kézirata különösen pocsék állapotban van. Harminc egymástól független lap alkotja. Sok közülük kettőbe-háromba törve. Néhánynak lyuk van a közepén, másoknak hiányzik a széle. Nagyon sok a hiányzó szövegrész. Mint egy puzzle-t, úgy állítjuk össze. A legnagyobb segítség, hogy számozva vannak a kétsoros versek, habár ez a számozás négy-öt laponként újraindul. Egy-egy ilyen összerakott laphoz nagyon elkelne a fénykép. Úgy belemerülünk a kéziratozásba, hogy pillanatok alatt elmegy az egész nap. 

A "Vörösvár"

Öt órakor aztán ismét visszasétálok a szállodába, majd fogok egy riksát, és átmegyek a hatig nyitva tartó Keletkutató Intézetbe. A sofőr magyarázza, hogy ő is Ghansjám barátja. Ghansjám ekkor telefonál, hogy megjött a hercegnő. Az intézetben félbehagyom az ügyintézést, és rohanok az óvárba. Az óvárnál még egyszer telefonálok Ghansjámnak, aki figyelmeztet, hogy nem ide, hanem a Vörösvárba kellett volna mennem. Ott van a képviselői iroda a kapu mellett. Keressem Vjász dzsít. A kapuőröknek mondom, hogy Vjászdzsít keresem. Unottan intenek a Vörösvár-szálloda felé. Ghansjám nem ezt mondta. „Hol van a hercegnő irodája?” Erre nem válaszolnak. Gondolom, hogy meg is van tiltva nekik. Bemegyek a szállodába, ahol Vjász dzsí mintegy tíz perc várakozás után fogad is. Elmondom, hogy egyik könyvemet szeretném a hercegnőnek ajándékozni, és bemehetek-e most hozzá. Felhív valakit telefonon, és mondja, hogy másnap fél tizenegykor jöjjek.

Másnap reggel a szállodaportások lelkesen mutatják, hogy benne vagyunk az újságban. Ghansjám meghív bennünket a családjához teázni. Elmagyarázom neki, hogy tíztől mindenképpen szeretnénk a könyvtárban dolgozni, mert ez az utolsó napunk. Egy óvárosi ház emeletét bérli feleségével és tizenhét éves fiával. A fiú beteges, de nagyon okos, és idő előtt befejezte a középiskolát. Most egy egy éves számítástechnikai felkészítő kurzust végez, mert szeretne bejutni az egyik legjobb egyetemláncba, az Indiai Technológiai Intézetbe. A család a külföldi vendégek képeit mutogatja. Sok közülük rendszeresen náluk száll meg. Tegnap esti vörösvári kalandomat Ghansjám először nem érti. Különösen Vjász dzsí viselkedését furcsállja, míg rá nem jön, hogy egy másik Vjász dzsíhez küldtek az őrök, a luxusszálloda könyvelőjéhez, hiszen a legtöbb külföldinek a szállodával van dolga. A tea lassan készül, és hiába mozgolódok, végül csak fél tizenegy fele indulunk tovább. Ezt a találkozót is lekéstem. A kéziratokra is csak öt-hat órám maradt. A Vadódarába visszainduló Daksának még kevesebb. A könyvtárnál is kérdezik, hogy tudjuk-e hogy benne vagyunk az újságban?

Javában dolgozunk, mikor Ghansjám telefonál, hogy itt a hercegnő. A vörösvár mellett a képviselői iroda van, és elkeseredek, mert jópár politikai aktivista várakozik előttünk, többek között a körzeti elöljáró, ami a mi megyei tanácselnökünk megfelelője. Ghansjám Vjászdzsínak is megmutatja a rólunk szóló újságcikket. Hirtelen valamiért kijön az irodából a hercegnő, és a politikusok és aktivisták rögtön körbeveszik. Egészen furcsa a két tucat fehérbe öltözött férfi között a rózsaszínruhás, aprótermetű nő. Egy perc alatt végez velük, és minket hív be az irodájába. Megköszönöm a lehetőséget a könyvtár használatára és nekiajándékozom az egyik könyvemet. Mikor a kötet hátsó borítóján észreveszi Sheldon Pollock amerikai szanszkritprofesszor nevét, elmondja, hogy ő is ismeri, és beszél amerikai tanulmányiról, és sajnálja, hogy nem tud tudománnyal foglalkozni. Megígéri, hogy segít a másolatok megszerzésében, de esti elutazásom előtt azok már nem lesznek meg. Valamikor vissza kell tehát jönnöm Bíkánérbe. De nem bánom, mert ez a munkám, és megérik ezek a kéziratok. Egyébként meg szép a város, és Ghansjám révén különösen megszerettem. Beszélgetés közben egy fényképész képeket készít rólunk. Később megtudom, hogy a másnapi újságoknak megy belőle.

A hercegnő riksása

A sivatagos Bíkánér a függetlenség 1957-es elnyerése előtt majd ötszáz évig az egyik legnagyobb kiterjedésű  rádzsput állam volt egy maharadzsa-dinasztia uralma alatt. Bár alig ezer hindi művet tartalmaz, régisége révén a királyi Anup Sanskrit Library az egyik legjobb kéziratos könyvtár Indiában. Emellett még két kiemelkedő gyűjtemény van a városban, a néhai tudós Agarcsand Náhtá százezres magánkönyvtára, és a néhány különleges magánadományból és vásárolt anyagból összeálló, mintegy huszonkilencezres állami gyűjtemény a Rádzsasztháni Keletkutató Intézetben. Ezelőtt már kétszer is jártam Bíkánérben, de csak a Náhtá könyvtárban tudtam dolgozni. A másik kettőbe előzetes bejelentkezés nélkül nem engedtek be. Most jobban felkészültem, és az állami gyűjteménybe is, és az Anup könyvtárba is küldtem levelet. Mivel az Anup könyvtár továbbra is a maharadzsa-dinasztia tulajdona, ezért az egyik bíkanéri hercegnőnek, Rádzsjasrí Kumárínak írtam a levelet, akinek címét egy amerikai kollégám megadta. Egy londoni kutató-kolléga szintén üzente, hogy majd értesíti a hercegnőt. Az amerikai tudós nem volt túl lelkes a királyi családot illetően. Gondolom, nem sikerült megkapnia a kívánt kéziratokat.

Hat-hétórás taxizás végén, éjfél után ködben és hidegben érkezünk meg a bíkanéri Kalinga szállodába. Másnap reggel meleg sapkával a fején, pokrócba burkolva, megfázással küzdve, de hatalmas mosollyal megjelenik a szállodában régi autóriksás barátom, Ghansjám. Őt vagy húsz éve ismertem meg, mikor doktori kutatásom először vetett Bíkánérbe. Akkor vonattal érkeztem, és látva, hogy külföldi vagyok, az állomáson indiai szokás szerint megrohamoztak a riksások, hogy felajánlják szolgálatukat. Bár egyre idegesebben, de a rohamot visszavertem, és úgy jutottam ki az az állomásról, hogy mindenkit visszautasítottam. Jobban szeretem a kint békésen várakozó sofőröket. Ezúttal azonban megjártam, mert kint nem volt senki. Ekkor szólított meg Ghansjám, aki megértette, hogy mi a helyzet. Meglepetésemre, azt mondta, hogy mivel nem lenézően és idegesen utasítottam vissza, ezért hajlandó vinni. És akkor egész nap riksázott velem egyik gyűjteményből a másikba. Hatalmas csodálkozásomra, rendkívül sokat tudott a gyűjteményekről és a királyi családról. A legjobb idegenvezetőnek bizonyult. Elutazásom után, bár elvesztettük a kapcsolatot, gyakran eszembe jutott, hogy ilyen tájékozott riksással soha nem találkoztam. Második utamon, 2008-ban már nyugodtabban utasítottam vissza a riksás próbálkozásokat az állomáson. Kiérve az egyik riksástól megkérdeztem, hogy ismeri-e Ghansjámot, és nagy szerencsémre nemcsak ismerte, hanem az azóta elterjedt mobiltelefonok segítségével pár perc alatt össze is hozott vele. Ugyanolyan segítőkész volt, mint egy évtizeddel azelőtt. Most már okultam a dolgokból, és elkértem minden elérhetőségét.

A Bíkanéri kéziratvadászatra elkísért Vadódarái kollégám, Daksá is, aki jelenleg az ottani egyetem hindi tanszékének vezetője. Megfázásom miatt egy héttel elhalasztottuk az utat Indiának ebbe a viszonylag hideg részébe, ahol a fűtést nem ismerik. Első utunk az állami gyűjteménybe vezetett, ahol levelem hatására már elő is készítették a szükséges kéziratok elektronikus képeit. Az utóbbi években digitalizálták szinte az egész állami gyűjteményt, és eredeti kéziratot a kezünkbe sem adnak. A fényképek általában jók, és a marginália is szerepel rajtuk annak rendje-módja szerint. Így aztán sokat nem veszítek az új rendszerrel, mivel engem elsősorban a szöveg érdekel. Egy-két órás társalgás, adminisztráció és informatikai körülményeskedés után már kezünkben is van a kért kéziratos anyagot tartalmazó CD. Így aztán délután már át is mehetünk az óvárosi Náhtá-gyűjteménybe.

Óvárosi sikátor

Édességárus

Egy havéli előtt

Az óváros tele van szorosan egymás mellé épült régi és új kereskedőpalotával, havélível és utcai bazárral. Sok ház javításra szorul, mások romosak. Igazi patriarchális világ: a férfiak az utcára kitett hatalmas faágyakon kártyáznak vagy egy-egy teaárusnál cseverésznek. Nőt alig látni idekint. Ghansjám a keskeny sikátorokban kerülgeti a kóbor teheneket a riksával. A legtöbb ember itt gyalog vagy motorbiciklin közlekedik. Az egyik sikátorban azonban egy pótkocsis traktor jön velünk szembe, és mi visszahúzódunk, míg valahogy el nem férünk egymás mellett. A dzsaina templommal szemközti Náhtá-gyűjtemény zárva, de a szomszédok mondják, hogy a könyvtáros ebédelni van, és nemsokára visszajön. A gazdag Náhtá-kereskedőcsalád már nem itt lakik, és egy könyvtárost foglalkoztat a kölcsönzések lebonyolítására, és a kéziratok további katalogizálására. 2008-ban még viszonylag új volt ez a rendszer. A gyűjtemény mintegy felét még régebben katalogizálták nagy kéziratos füzetekbe. A katalógusokhoz mutató nincs, úgyhogy akkor mind az ötvenezer bejegyzést végignéztem. Most reméltem, hogy az elmúlt nyolc évben sikerült előrehaladni. Sajnos sokat nem. További három, sokkal kisebb méretű füzet készült el egy-két ezer új bejegyzéssel. Sajnos a könyvelő végzettségű új könyvtáros nem nagyon ért a katalogizáláshoz.Csak a kéziratok katalógusszámát, címét és nyelvét jegyzi le. A szerző, a másolási hely és idő, az írásmód és a beszerzési hely homályban. Míg 2008-ban hatalmas „zsákmánnyal” tértem vissza, most semmi számomra fontos új anyagot nem találok. Daksá a rend kedvéért másolatot rendel egy-két kevésbé fontos könyvről.

A legfontosabb munka az Anup Könyvtárban lesz. Levelem hatására valószínűleg engednek majd olvasni, de ha nem akarok heteket itt tölteni, akkor másolatokat kell szereznem a kívánt, legfontosabb kéziratokról. Erre azonban a viszonylag nyitott Keletkutató Intézettel és a Náhtá Gyűjteménnyel ellentétben nem a könyvtárostól, hanem csakis a tulajdonostól, azaz valamelyik hercegnőtő kaphatok engedélyt. Indiában a legtöbb királyi család tagjai évtizedekig húzódzó pereskedésekben veszekednek a vagyonon. Bíkánérben két hercegnő áll haragban egymással, a fiatal Sziddhi Kumárí, és nagynénje, Rádzsjasrí Kumárí. Ghansjám, mint sok más helyi, jól ismeri a királyi család dolgait, és elmondja, hogy jól ismeri Sziddhi Kumárít, aki a helyi parlamenti képviselő a kormányzó hinduista párt színeiben. Mielőtt politikára adta volna a fejét, ő is történelmet és muzeológiát tanult, és továbbra is érdeklik a tudományos kérdések. Felajánlja, hogy összehoz vele. Én eredetileg a nagynéninek írtam levelet, de fogalmam sincs, hogy kinek a kezében a döntés, és most ez tűnik járható útnak.

Ghansjám elmondja, hogy esténként a Dzsúnágarh, Óvár, nevű palota irodájában szokta a hercegnő intézni a paloták adminisztrációját. Erről nem sokan tudnak, és a legtöbben a képviselői irodájában keresik fel. Uralkodása ötszáz éve a alatt a dinasztia öt-hat új királyi lakhelyet épített, és ezek közül a Dzsúnágarh az egyik legszebb. Napközben hatalmas turista-tömeg látogatja, de négy óra után már nincsenek külföldiek. Most viszont, mivel szerda van, az egyik hatalmas kapu alatt megbúvó kis Ganésa-templomhoz igyekszik hatalmas tömeg. A szerda ugyanis az elefántfejű Ganésa-istenség tiszteletének a napja. Miután átkeveredünk a Ganésát megpillantani áhító hívek tömegén, egy szinte teljesen elhagyatott, hatalmas palotaudvarra érünk. Ghansjám elmondja, hogy mivel még nincs itt a hercegnő autója, várnunk kell, és egy félreeső szögletben egy kerti kávézóba visz. Én két forró levest rendelek magamnak.

 

Várakozás közben Ghansjámot faggatjuk. Ő végig hatalmas mosollyal, lelkesen beszél. Elmondja, bátyja egy egyetemen történelmet tanít. Ő orvostanhallgató volt, de anyagi nehézségek miatt abba kellett, hagynia tanulmányait. Ekkor egy bankban autóriksa-kölcsönért folyamodott, és úgy tűnik, képesítéseire való tekintettel rendkívül könnyen meg is kapta azt. Jól tud angolul, és gyakran fuvaroz külföldi turistákat. Idővel kiterjedt kapcsolatrendszerre tett szert, számos német és francia baráttal. Ma már sok nemzetközi utazási iroda ismeri, és küld hozzá magánturistákat. Elmondja, hogy több európai útikönyvben is név szerint szerepel. Ahogyan az írók írói álneveket vesznek fel, ő is használ munkanevet, amit a külföldiek könnyeben ki tudnak ejteni. Elmeséli egy német fiú esetét, aki szegényesen utazgatott Indiában. Egy nap Ghansjám riksáztatta, és elmondta, hogy otthon nincs munkája. Ghansjám beajánlotta egy német utazási irodánál, és már vagy nyolc éve idegenvezetőként dolgozik náluk. Hálából most meghívta Ghansjámot Németországba. Májusban fog utazni, és ellátogat Franciaországba is az ottani barátaihoz.

 

Ahogy várakozunk, a lemenő nap egyre változatosabb színekbe öltözteti a sárga és vörös kőpalotát és a körülötte levő épületeket. Én körüljárok fényképezni. Ahogy sötétedik, nemcsak a fények lesznek egyre változatosabbak, hanem hatalmas galambrajok kezdenek röpködni az épületek fölött. Ghansjám elmondja, hogy a legjobb a palotát esős évszakban, eső után fényképezni, mert akkor nem borítja madárpiszok a hatalmas párkányokat. Egyik visszatérő vendége egy hivatásos francia fényképész. Mikor utaztatja, asszisztensként is működik mellette.

Bíkánér viszonylag messze esik a fő rádzsasztháni utakból, és a repülőtere csak most készül. Gyakran taxival jönnek a turisták. Ám a nagy távolsági kocsik nem alkalmasak a városnézésre. Ilyenkor jön jól Ghansjám riksája. Elmondja, hogy óvárosi kiruccanásaira a Sziddhi Kumárí is riksával jár titkárja kíséretében, és ilyenkor ő a sofőrje.

Uttarájana

Jan 15, Vadódará

Uttarájana, „északra jövés”, ünnepe van Gudzsarátban. Ez a makar szankránti „a makara csillagjegybe való átmenet” ünnepével esik egybe. Mindkét név asztrológiai jelenségre utal. A makar szankránti a háromévente tartott Kumbha mélá ünnep időpontja, melyet a világ legnagyobb fesztiváljának hirdetnek. A négy meghatározott hely közül az idén Uddzsainban tartják. Az uttarájana a nap északra indulását, a napok hosszabbodását ünnepli. Itt Gudzsarátban ez a papírsárkányok ünnepe. Már napokkal előtte megtelnek az utcák papírsárkány-árusokkal, akik húszasával árulják, az egyszerű pálcikavázas sárkányokat, és hatalmas orsókon festik hozzájuk a zsinegeket. Daksának is kétnapos szünete van, így remélem, hogy lesz majd időnk együtt dolgozni.

A kétnapos ünnep első napján reggel hét fele olyan bömbölő zene ébreszt a szomszédból, hogy szinte beleremegnek a falak. Megfázással küzdök, és szívesen aludtam volna még. Olyan erővel jön, hogy sokáig azt hiszem, hogy valamelyik közeli iskola bérelt nagyteljesítményű hangfalakat. Idővel más irányból is felhangzik a zene. Mikor kimegyek, látom, hogy az ég tele van papírsárkánnyal, és hogy minden ház lapos tetejéről sárkányt eregetnek felnőttek és gyerekek egyaránt. Reggeli után Dzsajéssel én is felmegyek a tetőre. Dzsajés lánya, Harsruti már rég fent van, és sárkánya messze az égen. Én is próbálkozom, de alig van szél. Ráadásul kicsi a háztető, és villanyvezetékek mennek el felette. Tíz-húsz perc után feladom, és Dzsajés segítségét kérem, de neki sem megy most. Pedig a sárkány feleresztése csak az első lépés lett volna. Utána következhet a küzdelem a többi sárkánnyal. A zsinegünkkel meg kell próbálni elvágni egy másik sárkány zsinegét. Az ilyesmi most szóba sem jön. Dzsajés elmondja, hogy látta, hogy a szomszédék minden nap gyakorolták a sárkányeregetést, és mostanra már nagyon ügyesek. Én a tető kicsiségével küzdöttem, pedig vannak emberek, akik egy helyben állva is a legmagasabbra tudják ereszteni a sárkányt. Vannak persze balesetek is. Tavaly például egy gyermeket megfojtott a zsineg.

Fentről látni, hogy nem intézmények, hanem családok tették ki a hangfalakat a házuk tetejére, és igyekeznek hangerővel túllicitálni a szomszédot. Amennyire gyönyörű a sok sárkány a város felett, annyira őrjítő az egész napos hangzavar. Nehéz így szövegkiadáson dolgozni. Délutánra annyira elfáradok, hogy a sokfajta dübörgés között is sikerül egy kicsit elbóbiskolnom.

India a háztetőről egészen más, mint lentről. A középosztálybeli családok nem az utca, hanem a belső udvar felé élik az életüket, és a tetőről belátni a közeli udvarokba. Az, ami lentről zárt világnak tűnt, innét fentről nagyon is kitárulkozik.

Estefelé fákat öntözök Daksával és Anítával lakóparkbeli új házuk közös kertjében. A füvesebb helyeken dobogunk a lábunkkal, nehogy kígyóra lépjünk. A kert tele lepottyant sárkánnyal. Helyrehozok néhányat, és megint megpróbálok röptetni, de nincs szél. Nem értem, hogy ilyen szélcsendben is hogy lehet a város ege tele sárkánnyal.

Amint besötétedik, kínai lampionok lepik el az eget, és hullócsillagként úsznak felettünk. Ez lélegzetelállító látvány, és még az sem rontja el, hogy mindenfelől tűzijátékozni kezdtek, és a zenét felváltotta a durrogás. Ahogy megyünk haza, úton-útfél lepottyant lampionokat látunk. Egy kigyulladt lampion az út közepe fölött megakadt a villanyvezetékben. Igyekszünk áthaladni alatta, mielőtt lepottyanna.

Az útszéli szabó

 

Az útszéli szabónál megvarrattam néhány dolgot. Harminc rúpiát, azaz százötven forintot kért a tíz-tizenötperces munkáért. Ötvenest akarok neki adni, mert szegény, és jó munkát végzett, de visszautasítja. Végül negyvenben egyezünk ki.

Az Indiában utazó külföldinek általában az az érzése, hogy mindenki pénzt szeretne róla leszedni, és nagyon is várják a borravalót. Különösen igaz ez olyan helyekre, ahol turisták fordulnak meg. Egy-egy ilyen eset aztán emlékeztet rá, hogy mennyire felszínes ez az elképzelés. Indiában nagyobb a szakadék a vásárló és a szolgáltató között, és a vásárló általában rendkívül gyanakvó. A gyanakvás aztán fenntartja ezt a szakadékot, és nem hagyja, hogy észrevegyük az embert abban, aki kiszolgál minket. Egyszer egy buszon egy ember ülőhelyet szorított nekem, mikor beszédbe elegyedtem vele, elmondta, hogy hivatalszolga. Ez olyan munka, ahol mindenki csak parancsolgat neki. Itt a buszon azonban, hála a figyelmességének, én emberként találkoztam vele. Néhány hete Goában volt hasonló élményem. Az irodalmi fesztiválon vettem részt, és a szünetekben libériás inasok szolgálták fel a teát. A családommal a tengerpartra mentünk kirándulni. Mikor egy ideje nem jött a busz, és már riksába akartunk ülni, egy ember elmagyarázta, hogy mindjárt itt van a közvetlen járat, érdemes várni. Egyébként ő is arra megy a társával együtt. Mondja, hogy felismert az irodalmi fesztiválról, ugyanis ők voltak a libériás inasok. Bengálból jöttek, idegenforgalmi technikumot végeztek, de ennél magasabb állásra nem futotta még ebből a képzettségből sem.