Bécs, aug. 17

Mikor megmutattam a családnak az erdélyi képeket, különösen tetszett a gyerekeknek egy a madarasi Hargitán készült sorozat. Volt egy kép, amin négy öt gyerek egy-egy pisztránggal a kezében pózol. Rá is kérdeztek, hogy ezek igazi halak-e, mert ők még sosem fogtak a kezükben igazi halat. Egy másik képen Miki fakígyója úgy nézett ki, mintha igazi lenne. A tizenkétéves Sisu később elmondta, hogy barátaival arról beszélgettek, hogy India mennyire unalmas, és kalandok csak külföldön vannak. Sisunak meg sem fordult a fejében, hogy a lakásuktól húsz méterre az utcasarkon van egy halárus, és már csak érdekességből is felemelhetné bármelyik halát. De a külföldi kaland egy része éppen abból adódik, hogy hozzáképzelünk dolgokat. A hargitai fényképről az indiai gyerekek úgy hihették, hogy maguk az erdélyi fiúk fogták a halakat.

Aztán sikerült Sisunak is összehozni egy kalandot. Szóltam, hogy hozzuk el a magahari kirándulásra. Ezt aztán nagyon élvezte. Azt pedig különösen, hogy a Kabír meditációs barlangjának tartott hely egy erdő közepén volt. Bár követett a kocsink, én állandóan javasoltam, hogy gyalog menjünk, és nem kell száz-kétszáz méterért légkondicionált autóba ülni. Aztán összehoztam a társaságnak egy kis erdei rövidítést. Rendes ösvény vezetett oda, ahova a kocsi is csak addigra ért a kerülővel, mint mi gyalog. Indiai erdőben mindig figyelni kell a kígyókat, bár én már vagy tizenöt éve nem láttam egyet sem. A legnagyobb kaland persze az volt hogy csak sejtettük, hogy az erdei ösvényen hova lyukadunk ki. Sisu végül nagyon meg volt elégedve.

A következő nap Kusínagarban jártunk. Buddha itt fejezte be földi életét, és ezért a buddhizmus négy szent helyének egyike. Bár a buddhizmus első századaitól kezdve fontos zarándokhely volt, a buddhizmus Indiából való eltűnése után ez a hely is feledésbe merült, és csak a tizenkilencedik század végén fedezték fel újra a régészek. Emellett Kusínagar az egyik legnagyobb hindi író, Agjéj, erdeti, hangzatos nevén Szaccsidánand Híránand Vátszjájan születésének színhelye. A húszadik század elején az ásatásokat az indiai régész Nitjánand Sásztrí vezette, és fia, Agjéj itt született egy sátorban. A kusínagari kirándulás számunkra szintén fontos mozgatója volt, hogy innét három-négy kilométerre van Rámdévdzsí faluja is.

Csakúgy, mint a magahari út esetében itt is a Górakhpurból való kijutás vette el az út nagy részét. Utána viszont kétsávos úton haladtunk egészen Kusínagarig. Ezeket az utakat csak két-három éve fejezték be. Bár minden közlekedik rajtuk a biciklitől az autóriksáig, a rövid falusi forgalmat általában kerítés zárja ki.

Mivel Sisunak tanulnia kell délután, és mert már sokszor járt Rámdévdzsí falujában, ezért ő nem jött velünk. Rámdévdzsí, Szónú, Daksá és jómagam ültünk a kicsi kocsiban. Bár Daksá a legkisebb termetű közülünk, mégis neki kellett előre ülnie, mert nem illik, hogy két idegen férfi mellett legyen. Amikor megérkezünk, Szónú újságíró barátja vár, és csatlakozik hozzá még valaki.

A feltárt ősi helyek a régészeti felügyelőség kezelésében vannak. Vöröstéglás kolostorok és más közösségi helyek alapjait tárták fel. Nagyon sok a kétszer-két méternél is kisebb szoba. Én azt gondolnám, hogy ezek voltak a szerzetesek cellái, de valaki azt mondja, hogy ezek meditációs szobák voltak. A romokra tilos felmenni, de a helyi gyerekek sárga virágokat szednek róluk, és azt árulják a zarándokoknak, akik azt a Buddha-szobor előtt teszik le. A központi helyen van csak két restaurált épület, egy nagy csarnok benne egy hatméteres fekvő Buddhával, és egy megnyújtott magasságú eredetileg félgömbszerű ereklyetartó földhalom, szaknyelven sztúpa.

A buddhisták Buddha távozását a földi életből nem halálnak, hanem a nirvánának, kialvásnak, sőt inkább painirvánának, teljes kialvásnak mondják. A fekvő Buddha szobrok ezt  a parinirvánát jelképezik. Az itteni nagy parinirvána-szobor mintegy másfélezer éves. A régészek találtak rá darabokban, és a buddhisták arannyal vonták be. A kiábrándító modern építmények 1956-ban, Buddha születésének két és félezredik évfordulóján készültek.

Mivel Buddhát Visnu-avatáraként az hinduk is tisztelik, ezért jónéhány indiai turistát is látni. A látogatók nagy többségét azonban fehérruhás srílankái zarándokcsoport tette ki. Jórész egyszerű, szegényesen öltözött idős asszonyok. Mivel a Buddhizmus itt alakult ki, India a buddhista zárándoklatok célországa. Már a legősibb buddhista szövegekben, a páli kánonban is négy fontos zarándokhelyről van szó, és ebből Buddha születési helye, a ma Nebálban fekvő Lumbiní kivételével mindegyik Indiában van. A zarándokok általában csoportban jönnek. Delhibe repülővel, onnét busszal tovább, és végigjárják a négy szent helyet.

 A sztúpa tövében egy csoport szerzetes a szent szövegekből recitál páliul egy idősebb szerzetes vezetésével, más szerzetesek pedig a zarándokok rendelkezésére állnak, és beszélgetnek velük. Mivel a vallás nagy területen, különböző népek között terjedt el, ezért  a szerzetesek között is összevegyül a feketebőrű srílankai a fehér vágottszemű kóreaival.

Én szeretném a múzeumot is megnézni, de mikor odaéünk, kiderül, hogy keddenként be van zárva. Újságíró kísérőimnek ez nem probléma. Néhány telefonhívás, és kinyitják nekünk az óriási múzeumot. Egy múzeumszolga előttünk teremről teremre haladva kapcsolgatja a villanyt és a ventillátort.A múzeumnak gazdag szoborgyűjteménye van. A legrégebbi darabok több, mint kétezer évesek. Sok a hindú szobor is. A legtöbb szobor azonban csak töredék. Vagy fej, vagy test.

Ezután a hamvasztási sztúpa maradványait nézzük meg. Rámdévdzsi elmeséli, hogy az 1956-os restaurálás előtt fák és bokrok borították a sztúpát, és élt itt egy szerzezes, akinek komoly vágásos sebhelyek borították a karjait. Azt mondták róla, hogy akárhányszor megmarta egy kígyó, vágással gyógyította. Ezt a  sztúpát nem restaurálták, hanem megtisztították, és így egy téglaborította hatalmas földhalommá vált. ajtunk kívül csak egy magányos japán látogatója van a helynek. Mikor néhány percre leülök a sok járkálás közepette, akkor tudok csak belegondolni, hogy ez az a hely, ahol a valaha is a földön élt egyik legnagyszerűbb és legnagyobb hatású ember meghalt, és hogy ez az a vidék, amit utoljára látott. Bár a Buddhah alakja megfoghatatlan, és még életének a dátumairól is csak különböző teóriákból tudunk, mégis a tanítás, amit a legkorábbi könyvekben leírnak, az emberi létezés mélységeit felfedő, ám egyben gyakorlatias embernek mutatja be.

A sztúpa után elbúcsúzunk a helyi újságíróktól. Ekkor jut eszembe, hogy az egész látogatás alatt elhanyagoltam őket, és alig beszéltem velük. Búcsuzáskor ezért még külön odalépek hozzájuk, és megköszönöm, hogy elkísértek, és ezzel nemcsak turistának, hanem egy kicsit ide tartozónak érezhettem magamat. Egyikük elmondja, hogy cikket ír a látogatásomról, és írjam le neki a pontos adataimat. Mondom, hogy minden szükséges fent van az interneten. A másnapi újságok valóban fényképes híradást közölnek kusínagari látogatásomról, óriási tévedésekkel és a számba adott általános mondatokkal.

A kocsiban hazafelé Rámdévdzsí Agjéj magánéletéről, és az ő Agjéjjel való kapcsolatáról beszél. Bár födiek, csak nagyon későn, ismerkedtek meg. Rámdévdzsí már harminc fölött járt, és addigra már Agjéj közölte két írását is. Agjéj gyermekkorát három-négy vagy annál is több helyen, régészeti feltárások közelében töltötte. Felnőve magánéletében, és állásaiban is vándorolt. Szeretett Kusínagarba is visszajárni, és más félreeső helyeken is gyakran járt, mert ott tudott írni. Egyik legnagyobb regényét a Himalájában egy szállodába elvonultan egy hét alatt írta meg. A személyzetnek parancsba adat,a hogy hangtalanul hozzák be a megadott időben az ételt, és kis idő múlva ugyanolyan hangtalanul vigyék el a tálakat és a teáscsészét, akár volt bennük valami, akár nem. Ha valahol felismerték, azonnal továbbállt. A hozzá közelálló emberektől elvárta, hogy találják ki az akaratát. Én két regényét olvastam, és a hindi irodalom egyik legnagyobb alkotásának tartott, önéletrajzi regényében, Sékhar életében a terroristává váló Sékhar régész apjához való viszonyát szinte kezdettől fogva a meg-nem-értés és az elhidegülés jellemzi. Rámdévdzsí szerint ez írói fogás, és a valóságban jobb lehetett az apával való kapcsolata. Erre utal, hogy apjáról később előadássorozatot nevezett el. Nemrég Rámdévdzsí is megírta az Agjéjról szóló személyes viszaemlékezését, mint azt sokan tették a hindi irodalom nagyjai közöl.

Egyszer összehasonlították egymás írói stílusát. Rámdévdzsí, mint egyetemen tanító, családos ember nem tudott elvonulni a világtól, és inkább megpróbált minden szabad percet írásra fordítani.

Utolsó napomra meggyógyulnak a család betegei, még a lázas nagymama is élénkebb. Kora délután szállunk fel a vonatra. Az állomáson hatalmas eső fogad. Az autóból sikerül még egy fedett autóbehajtó alatt szárazon kiszállunk, de az ömlő esőben pillanatok alatt beszakadnak a tetőcsatornák a peronokon, és hömpölygő víz borítja el azok egyes részeit. Valahogy beverekedjük magunkat a vonatba, de az eső miatt a fülledt levegőben kell üldögéljünk. Nem lehet ablakot nyitni, mert beverne az eső. Atán a vagon teteje is csepegni kezd. Szerencsére ez nem olyan komoly. A fülkénkben elvlieg hat ember ülhetne, de tízen szorongunk. Érdekes módon rajtunk kívül mindegyik ide szóló jeggyel bíró utas hozott magáva egy-vagy két potyautast is.

Egész délután vonatozunk, néha zuhog, néha alábbhagy az eső. Az út már ismerősnek tűnik. Az első állomás Magahar, aztán Basztí, Rámcsand Sukla szülőhelye, majd este Lakhnaú.

Nekem fél ötkor kell majd leszállnom a vonatról, úgyhogy elalváskor elbúcsúzok Daksától, és beállítom az ébresztőmet negyed ötre. A potyautasok egyike a fekvőhelyem végében ül. Szólok neki, hogy Az ágrái erődnél leszállok majd hajnalban, és akkor elfekhet a helyemen. A kocsiba beverő széltől rosszul alszom, és a bőröndömmel barikádozom el magamat. Félálomban érzem, hogy nagy folyó fölött megyünk át. Biztosan a Gangesz vagy a Jamuná lehetett, és Talán Kánpur környékén vagyunk. A lábamnál ülő utas ébreszt, hogy itt az Ágrái Erőd állomás. Még csak négy óra van, de le is kell szállnom. Sikerül korai vonatot találnom Delhibe is, így enyém az egész utolsó nap.

A repülőúton haza első osztályra tettek, mert tele volt a másodosztály. Minden menetrend szerint megy, és reggel tíz előtt már Bukarestben vagyok. Magyar útelvéllel utazok, de románul köszönök. A román határőr így búcsúzik „Bine ati venit”, mikor látja, hogy nem fogom fel egyből, megismétli angolul is: „Welcome”, Isten hozta.

Vrindávan, július 31

Vrindávanba az éjszakai vonattal, majd iránytaxival jöttem. Már fél hatra a szállásomra értem, és így ismét alhattam egyet. A hangzatos nevű Bradzs Kultúra Kutatóintézet hívott meg, és ők rendezték a szállást is egy zarándokszálló-szerű helyen. Az igazgató családja is itt lakik. Egy hosszú, széles folyosóról nyílnak a szobák. Amint látják, hogy felébredtem, küldik is a teát és a reggelit a családi konyháról. Az igazgató felesége megkérdezi, hogy akarok-e bemenni a templomba. Mikor ő végez a reggeli istentisztelettel, átkísér az igazgatóhoz. Vrindávan konzervatív zarándokhely, és örülök neki, hogy egyedül is ki mer jönni egy nő idegen férfivel az utcára. A kutatóintézet vezetője Laksmínárájan Tivárí olvasztottvaj-kereskedő, aki éremgyűjtőként kezdte a kutatómunkát. Mutatja is egy cikkét az egyik vezető indiai tudományos folyóiratban. A vrindávani pénzverde történetét írta meg. Ezernyi kéziratos könyv is van nála, és tudományos előadássorozatot szervez. Én is ennek keretében adok majd elő délután. Jó kapcsolatot ápol Dzsajés barátommal, aki szintén nagy kéziratgyűjtő. Kiderül, hogy Dszajés nemrég tette le a habilitációnak megfelelő D.Lit. fokozatot, és az intézet kis ünnepséget szervezett a köszöntésére. Tivári és Dzsajés intézetein kívül Vrindávanban van több kutatóintézet is. A legrégebbi a Vrindávan Kutatóintézet (VRI), amelyet a Londonban tanító, mintegy tizenöt éve elhunyt Rámdász Gupta szervezett. Az ő idejében az intézet mintegy harmincezer kéziratos könyvet gyűjtött össze, több ezret elfényképezett, számos publikációja volt, és tudományos előadásokat szervezett. Vendégházában gyakran találkoztam külföldi tudósokkal, és a SOAS-VRI program keretében londoni diákok tölthettek Vindávanban néhány hónapot, hogy jobban megismerjék a bradzs nyelvet és kultúrát. A kezdeti központi hely kicsinek bizonyult, és a kilencvenes években a város szélére költözetek. Egy hatalmas kertbe építettek egy imponáló épületet. Az alapító halála után azonban az intézet lassan lefagyott. A kéziratokat konzerválják, digitalizálják, és konzerválási kurzusokat szerveznek. Sok eredményét nem látni. Ráadásul a bengáli könyvtáros Ghós halála után kimagasló irodalomértő ember sem dolgozik ott. A vendégházban az utóbbi években inkább magasrangú zarándokokat vagy turistákat helyeznek el. Málvíj száhab, az intézet legutóbbi igazgatója frusztrálva távozott, és Tivárival létrehozott egy kisebb „ellenintézetet”. Én itt fogok most előadni.

Délután megérkezik Karéruából Dúbédzsí is, hoz néhány a kutatásomhoz fontos kéziratot, és lefényképezteti velem az intézet Thákur-kéziratát. Az előadás nem a legjobban sikerül. Nem jó valláskritikát bevetni a kiközösített Ánandghannal kapcsolatban egy zarándokhelyen. Ketten is közbekiabálnak, de aztán normálisan lemegy az előadás.

Beugrok volt tanárom, Góvind Sarmá családjához. Azért jöttem Vrindávanba, hogy velük találkozzam. Az előadás mellékes. Sarmádzsi halála után a gyerekek elkezdtek pereskedni. Én a húszéves kislányunoka Guddút féltem, hogy a sok családi kalamajka között taníttatás helyett nehogy férjhez adják. Sarmádzsi menye van csak otthon, aki elmondja, hogy apósa után most nemrég meghalt a férje is. Guddú mesterit végez, és órákat ad, hogy besegítsen a családi kasszába. Este a számítógépen megnézzük az utóbbi tíz évben itt készült képeket. A családtagok és a bérlők örülnek, ahogy felismerik egymást és régebbi önmagukat.

Reggel óta áramszünet van, ami engem nem igen zavar, hiszen nem nagyon használok ventillátort. Az intézetben is, és a szállásomon is van generátor. Mikor visszaérkezünk a szállásra Dúbédzsível, ő a legtermészetesebb módon beköltözik a szobámba. Első meghökkenésem után, megörülök neki, és éjszakába nyúlóan beszélgetünk a most már sötét szobában.

Elmeséli, hogy egy templomi betörés során a kincsek között ellopták a templom egy kéziratos hindi Rámájanáját is, és a rendőrség őt is felkérte szakértőnek. Nem sokkal később, amikor a Rámájana bekerült a piacra, akkor felismerte, és ezáltal lefülelték a tolvajokat. Az ügybe belekeveredett egy kedves barátja is. Mindez úgy megviselte Dúbédzsít, hogy fontolóra vette, hogy most élete végén az indiai hagyománynak megfelelően szerzetesként elvonul a világtól. Arra gondolva azonban, hogy két kisunokájának szüksége van rá, mégsem vonult vissza egy zarándokhelyre.

Gorakhpur, augusztus 8.

Tegnap este végre a vonaton találkoztam Daksával. Előtte egész nap utaztam. Az intézeti taxi lehozott Csandígarhba. A váróterem zuhanyzójában a meleg hegyi ruhákból nyári viseletre váltok, és veszek néhány újságot. A hindi napilapban meglátom, hogy Magyarország tízedik az olimpiai éremtáblázaton. Az angol nyelvű lap azon morfondíroz, hogy India a huszonegyedik század feljövő nagyhatalma, és mégis milyen gyengén szerepel az olimpián, csak két bronz és egy ezüstérme van. Mi a négy magyar arannyal olimpiai nagyhatalomnak érezhetjük magunkat.

A peronon egy narancssárga szádhuruhát viselő fehér ember szólít meg, és aztán franciául elmondja, hogy Svájcban élő horvát, és hogy Svájchoz képest mennyire biztonságos az indiai peron. (Valóban; Allison bőröndjét néhány hónapja egy svájci állomáson lopták el.) Aztán egy elsorvadt kezű koldus jön hozzá, és egyre csak pénzt kér tőle. A vonaton egy másik, öreg szádhu ül oda hozzánk. Egy idő után felmászik a felső ágyra, és kidől a vize. Én épp alatta ülök. Az utasok felháborodnak. Később az ágy másik végén dől ki a vize. Mikor rendőrők mennek végig a vonaton, akkor az utasok szólnak nekik, hogy itt egy jegy nélküli szerzetes, és a rendőrök a botjaikkal nagyokat ütnek az ágyára, és elkergetik.

A vonaton ülök Górakhpur fele. Most mentünk át a megáradt Taptí és Róhin folyón. Mindkettő a közeli nepáli hegyekből folyik át Indiába. Tegnap este az indiai rádió hírszerkesztője elmondta, hogy Górakhpur környékén rosszindulatú maláriajárvány van, és megtelt a kórház. Ilyen maláriában halt meg Csoma Sándor is. Nekünk is mindent meg kell majd tennünk az árvíztől megsokasodott szúnyogok ellen.

A górakhpuri állomáson Rámdévdzsí érdekes találkozási pontot ad meg: A pippalfa alatt. Az a baj, hogy én nem ismerem fel kapásból, hogy milyen a pippalfa, és még az indiai Daksá sem. Keringünk az állomás előtt, és kérdezgetjük az embereket. Végül odaérünk a pippalfához. Már mások is várakoznak ott. Amíg álldogálunk, egy lány jön motoron, és megkérdezi, hogy ez-e a sziriuszfa. Az ott állók elmondják, hogy ez egy pippalfa, az ő fája odébb van. Ez a lány helyi volt, de a városi ember már nem ismeri a saját fáit sem. Errefele a fák hagyományosan tájékozódási pontok. Erre utal, hogy a környék falvai is gyakran fákról kapták a nevüket.

Rámdévdzsí elmondja, hogy valóban van malária, de egyáltalán nem járvány. Az a helyzet, mint a kígyókkal. Odafigyeléssel kicsi a veszély.

Górakhpur, aug. 9.

Aztán kiderül, hogy Rámdévdzsí hétéves unokája 103 fokos lázzal beteg. Ez persze nem akadályozza meg, hogy ide-oda ne futkorásszon. Tegnap este aztán Daksá is megbetegedett, és ma alig kelt fel az ágyból. Azt mondja, hogy a szokásos fejfájás jött rá, és emellett hányt. A kétnapos vonatozás kimerítette. A légkondicionált helyiségekkel váltakozó rendkívül nedves 30-35 fokos kinti levegő valóban lemerít. Nekem kutya bajom ugyan, de az utazás után tizenegy órát aludtam.

Bár Rámdévdzsí házának közelében, a bazárban is van egy fedetlen büdös csatorna, szerencsére nem nyüzsögnek körülöttünk  a szúnyogok. Bekenem magam szúnyogriasztóval, és szúnyogháló alatt alszom. Bár a szúnyoghálóm alá is beszökik egy-egy szúnyog, ez remélhetőleg több, mint elégséges védelem.

 Górakhpur, Aug. 12.

Az egymilliós Górakhpur hangulata leginkább Bihár álam fővárosának, Patnának a hangulatát idézi. India egyik legnépesebb államának, a hatvanmilliós Uttar Pradésnek a negyedik legnagyobb városa Lakhnaú, Benáresz és Allahábád után. Kevés az autó, inkább motorok, riksák és biciklik közlekednek benne. Van összesen vagy három felüljárója. A bűnözés és a korrupció miatt nem szívesen költöznek ide gyárak és nagyvállalatok.

Rámdévdzsí fia, Szónu újságíró. Elmondja, hogy a hindi lapok hetven-nyolcvanezres példányszáma errefelé mintegy tízszerese az angol lapokénak. A nagyvárosokkal szemben az indiai vidék hindi nyelvű. Ez látszik a reklámokon is. Delhi környékén minden angol. Errefelé a feliratok többsége hindi, gyakran angol fordítás nélkül. A hagyományos indiai családoktól eltérően Szónut többször is látom tanulni a gyerekekkel. A családban a tévé egyébként csak étkezés közben mehet. A gyerekek így is feltalálják magukat.

Tegnap este egy születésnapra voltunk hivatalosak. Egy idős apa ünnepelte fia, Ardzsun első születésnapját. Aki nem ismerte, nagyapának nézhette. A több száz vendég között volt turbános szíkh, külföldi, mármint én, és két géppisztolyos rendőr. Ők bizonyára valaki meghívott politikus kíséretéhez tartoztak. Mondják, hogy itt volt a polgármester is. Az hihettem, hogy indiai lakodalomban vagyok.

Reggel Szónu a motorbiciklijén elvitt misére a közeli templomba. Kicsit össze volt zavarodva a felekezeteket illetően, és ajánlotta, hogy mehetek egy közeli templomba is. De most nem volt kedvem anglikánokhoz menni. Dszajpurtól eltérően errefele sikeresebb volt a misszió, és most tele volt egy egészen nagy külvárosi templom. Házigazdámék felkészítettek rá, hogy a reggeli hindi misére a falvakból érkeznek a korábban tömegesen áttért bhangí érinthetetlenek, és a mise is több mint két órát tart majd. Hasonló a helyzet, mint a sántinikétani szantál missziónál. A templom mellett van egy elitiskola is. Ide járnak Rámdevdzsí unokái. Meglepetésemre, azonban nem szegény falusiakat látok a templomban, hanem jól öltözött középosztálybeli indiaiakat. A mise után egy bráhmin-ksatrija-angloindiai férfival beszélgetek. Az énekek szépek, és missziós hangulat érződik a sok imán. A mise végén a pap kihirdeti, hogy nem szabad otthon Száí bábá képeket tartani, mert Isten féltékeny Isten.

Délután elmegyünk az egyik legnagyobb középkori indiai költő, Kabír sírjához az Amí folyó partján fekvő Magaharba. Mivel Kabír egyformán bírálta a hindu és a muzulmán képmutatást, ezért sírhelyét hindu templom és muszlim mauzóleum jelzi. A templom melletti kolostorban mintegy húsz fehérruhás Kabír-követő szerzetes van. Egyikük elpanaszolja, hogy a Régészeti Felügyelet nem engedélyezi, hogy épületeket emeljenek a közelben. Szerencsére így érintetlen a több száz éves épületegyüttes és annak közvetlen környéke. A kolostorban lakik még vagy húsz szerzetesruhás gyerek is. Ők idnai különböző részeiről származnak, és a kolostor taníttatja őken. Van aki angolnyelvű iskolába jár. A gyerekek azt mondják, hogy nem várják e tőlük, hogy szerzetesek legyenek, de az egész rendszerből úgy tűnik, hogy ez a szerzetesi utánpótlás bevált módja.

Magaharban Kabír hindu és muzulmán síremlékénél

Magahar

2012 július 23, Otopeni, Bukarest

Most először írok repülőtéri internetes naplót. Bár sokáig szinte minden repülőtéri várakozásomba belefért a naplóírás, eddig soha nem volt nálam bekapcsolható gép.

Csak két napot voltam Csíkban, és nagyon szép volt a sok találkozással, és az elvégezhető munkával. Bár ma csak délután öt után indul a gépem, mégis a reggeli Coronával kellett elindulnom negyed nyolckor. A vonat épp eleget késett, hogy lekéssem a 9.13-as brassói csatlakozást. A következő bukaresti vonatot pedig törölték, így aztán busszal kellett továbbjönnöm. A menetrend szerint óránként indulnak kisbuszok a brassói állomás mellől. A tíz órás busz 9.20-kor már tele volt, és a következőre is öten vártak már előttem. Belenyugodtam, hogy 11-kor indulok tovább, és kiszámoltam, hogy még ezzel is nyugodtan elérem a müncheni repülőt. Szerencsére az emberek sorba álltak, így nem zavart hogy tíz órakor már vagy tizenöt fősre dagadt az induló kisbuszról lemaradt emberek tömege. Valaki megjegyezte mögöttem, hogy ez a mi Romániánk. Aztán tíz után pár perccel befutott a Marosvásárhely-Bukarest kisbusz, amire még felfért tíz ember. A harmincnyolc lejes buszjegy legalább olyan drága, mint a legjobb expresszvonaté. Már a buszban ülve kérdeztem a sofőrt tört románsággal, hogy letesz-e Otopeniben a repülőtéren. Azt mondta, hogy tíz lejért igen. Elfogadtam, és megköszöntem neki. De aztán eszembe jutott, hogy akármilyen kis dolog is ez, de mégiscsak korrupció, amitől minden formájában irtózom.

A Brassó-Cimpina szakasz Románia egyik legszebb útja vonattal is busszal is. A Predeal előtti szerpentinen már émelyegtem, de nem volt semmi bajom. A velem szemben ülő két asszony látta, hogy elfehéredtem, és kérdezgették, hogy rosszul vagyok-e. Az utasok mindenféle tanáccsal láttak el és leültettek menetirányba, a padok közé, ahol már addig is kucorgott egy férfi. Elmondták, hogy lélegezzek nagyokat, hogy hunyjam be a szemem, meg hogy nyomjam az ujjamat az orrom alá. Végül a Kárpátokból lefelé jövet, Sinaianál mégiscsak hánytam egyet a tízóraiszacskómba. Közben egy cipőfűzővel felkötött arabkendős nénike, aki már korábban is tanácsokat osztott, tartotta a vállamat. Mikor leértünk a hágóról, akkor volt egy tízperces pihenő, ahol az utasok jöttek hozzám, és váltottunk egy-egy mondatot. Ilyenkor sajnálom, hogy töröm a románt, mert nem tudtam lazán elbeszélgetni velük. A korábban a földön ülő férfi még előszedte azt a négy-öt magyar szót is, amit tudott. Egy fiatal holgy angolul magyarázott. Végül annak szóltam, hogy bemegyek Bukarestbe nem szállok le a repülőtérnél, hiszen lesz elég időm. Ezt megmondtam a sofőrnek is, aki mondta, hogy úgyis letesz, ne aggódjak. Az angolul tudó nő szerint eleve meg kellene állnia a busznak Otopeninél.

Ősz hajszálaim ellenére a rosszullétemmel és az erkölcsi skrupulusommal újra gyereknek érezhettem magam. De ez most nem zavart, sőt inkább könnyített rajtam.

július 28, Dzsajpur

Délelőtt jegyet foglalok az állomáson további utazásaimra. Sajnos az utolsó napi vonatomra csak várólistás jegy van. pedig Delhibe akkor mindenképpen vissza kell érnem.

A királyi kéziratgyűjteményben a délelőtt elmegy annak kérvényezésével, hogy kaphassunk elektronikus másolatot. Délután aztán elénk kerülnek a kéziratos könyvek is. Én Ánandghan variánsait próbálom begépelni a költő legrégebbi, itt őrzött kéziratos könyvéből. Lassan megy a munka. Három-négy nap kellene csak erre, és én vagy húsz kéziratot szeretnék még megvizsgálni. Fontos, hogy kapjunk másolatot. Amíg a kézirat előttünk van, a segédkönyvtáros és a hivatalszolga is ott ül velünk szemben, és figyeli, hogy nem készítünk-e fényképet. Órákon át semmi mást nem csinálnak.

Este meglátogatom az idős Kalánáth Sásztri professzort, a Rádzsaszthán Szanszkrit Akadémia volt elnökét. Vele tizenöt éve, Szalémábádban találkoztam, és ellátott néhány hasznos információval a doktori munkámhoz. Most tudom meg, hogy egy ideig ő volt a Bradzs Akadémia elnöke is. Minden hónap utolsó szombatján szanszkritnyelvű irodalmi fórumot tart kollégáival. Ősei több száz éven át a maharadzsa udvari költői voltak, ám ő az utolsó irodalmár a családban, mivel fiai már a jövelmezőbb mérnöki és számítástechnikai pályát választották. Apja, Mathuránáth Sásztri is udvari költő volt, és fizetésként a királytól adózó földterületet kapott, aminek a jövedelméből élt. Az udvari költő kettős feladatot látott el. Ő volt a maharadzsa gyerekeinek tanára, és naponta le kellett adnia egy-egy új verset a könyvtárban, amit aztán a könyvtáros beírt egy könyvbe. Így keletkezett egy-egy költő versgyűjteménye, és ezért ritka a költő kézírásával készült könyv. Mivel a foglalkozás örökletes, és időnként új, jobb költőket is kineveztek, ezért az udvarban tíz-tizenöt költő is volt.

július 29, Dzsajpur

Már tegnap este megnéztem, hogy reggel nyolckor lesz mise, és így nem volt gond odaérni. Bár Rádszaszthán állam fővárosában vagyok, a modern katedrális jóval kisebb, mint az oxfordi plébániatemplomunk. Csak két mise van vasárnap, és az is angolul. Kevés errefele a keresztény, legtöbbjük dél-indiai bevándorló, akiknek nincs szükségük hindi misére. Noha sem a könnyű, vidám angol énekekkel sem a gyakran giccses dekorációval nem azonosulok, jó volt ránézni a falon egy hatalmas Szent Ignác poszterre. Az eredeti kép talán valamelyik korabeli pszichologizáló spanyol festőé, mely megjeleníti a szent karakterisztikus arcát, és mégis valami túlvilági örömöt látni benne. Ennek az embernek teljes volt az élete.

Mivel a dzsajpuri kutatóutat összehangoltam new yorki kollégáméval, ezért egy szállodában szálltunk meg. Míg nekem a légkondicionált szoba luxus, számára a nedvességtől itt-ott feldagadt fal nem kielégítő. Ezért aztán, mikor megérkezik a svájci diáklány Nadia, átköltözik hozzá egy úszómedencés szállodába. Nekem már csak egy éjszaka van hátra, ezért nem megyek a megszokott olcsó Kánticsandra Palotába. Bár Oxfordban mindig könnyen megkapom az indiai utamra megpályázott pénzt, csak annyit kérek, amennyi a normális léthez szükséges. Általában jobban szeretek másodosztályon utazni, és nincs szükségem légkondicionálásra. Bár az indiaiak többségéhez képest így is rendkívül gazdag vagyok, legalább azáltal akarok közösséget vállalni a szegényebbekkel, hogy nem költök luxusra.

Mise alatt megszólalt a mobiltelefonom. Szerencsére épp énekeltünk, és így talán senkit nem zavartam meg. A szállodában reggeliztem, mikor ismét hívtak. Akkor látom csak a hat nem fogadott hívást ugyanarról az ismeretlen számról. Egy dzsaina vallásról szóló tudományos előadásra hívnak díszvendégnek. Azt mondják, hogy háromnegyed óra múlva ott kell lennem, de nem gond, mert küldenek kocsit. Az értem küldött kísérő néhány mondatban megpróbál rávenni, hogy legyek vegetariánus. Kerek tizenegy órakor aztán meg is érkezek a Dzsaina Ifjúsági Központba, ahol egyből lefényképeznek, piros festékkel és rizzsel felkenik a homlokomat, és egy műanyag nyakláncot tesznek a nyakamba, majd bevezetnek az előadás helyszínére, ahol több száz ember ül egy hatalmas teremben felállított oltár körül, és a dszaina szent Dzsambúszvámi imáját végzi. Az oltárban leghátul egy ezüstkorsó áll egy magas állványon. Előtte egy kisebb emelvényen több tucat mécses, és nyolc tálon tizenhat kéziratos könyv. Ezek a negyvenöt dzsaina szent könyvet reprezentálják, és nyomtatott formában is a kéziratos könyvek alakját utánozzák. Az oltárral szemben papírdiadémot viselő tucatnyi fehérruhás szerzetes. A vőlegényi viseletet idéző papírdiadém bizonyára Dzsambúszvámira utal, aki a saját esküvői menetében annak láttára mondott le a világról, hogy levágják az állatokat a lakomára. Az oltár bal felén énekesek és zenekar: hosszúkás pakhávadzs-dob, szintetizátor és klarinét. Az éneket egy okkersárga ruhás szerzetes vezeti, akit nem tudok hova tenni, hiszen ez nem a dzsainák, hanem a hinduk színe. Szemben a legnagyobb szerzetes, Vinajmuni ül, akinek képe ott díszeleg a falra kifüggesztett hatalmas poszteren is. Egy ismétlődő imánál az énekes kis kavicsokat dob egy tálba, hogy kövesse hol tart. Erre szükség is van, mert a szerzetesek se tudják számolni az imát. A terem jobb oldalán nők, bal oldalán férfiak ülnek. Azt hittem, hogy tudományos előadásra jövök, de egyáltalán nem bántam, hogy itt vagyok, hiszen soha nem vettem még részt dzsaina szertartáson. A zenekar nélkül énekelt szanszkrit és prákrit nyelvű imák csodálatosak. A dszaina alapima a prákrit nyelvű rövid Namókára, melyben az ember tiszteleg a próféták, a szentek, a tanítómesterek és a szerzetesek előtt.

Végül megkezdődik a tudományos előadás. Ezt elvileg Prémszuman Dzsain, az udajpuri egyetem prákrittanára tartja, de valójában négy beszélő lesz: rajta kívül beszélni fog Dzsain felesége, az ülés elnöke és a díszvendég, azaz én is. Először is sorjában mindünk homlokát újra felkenik, műanyagfűzért akasztanak a nyakunkba, és a férfiak fejére turbánt tesznek, olyasfajtát, amilyent az indiai esküvőkön szokott viselni az örömapa. Közben fényképezés és filmezés. Szerencsére nem nevetem el magam, mikor a fejemre húzzák a meglehetősen szűk turbánt. A díszítmények csak néhány másodpercig vannak rajtunk, mert ahogy visszaülünk, le is vesszük a nyakláncot és a turbánt.

Végül tudományos helyett inkább ismeretterjesztő előadásokat tartunk. Prémszuman Dzsain a tanítómesterek, az upádhjáják feladatáról és fontosságáról beszél. A tudás fontosságát egy autószerelő esetével példázza, aki ötezer rúpiát kért el egy egy kalapácsütéssel elvégzett munkáért. Nem a kalapácsütést kell megfizetni, hanem a tudást, hogy hova is kell ütni. Mivel megemlítettem a kéziratkutatás fontosságát, ezért az előadás végén többen jönnek hozzám, és elmondják, hogy merre találok még kéziratgyűjteményeket. Utána gazdag dzsaina vegetariánus ebéd vár minket.

Délután két múzeumot is megnézek Allisonnal és Nadiával. A múzeumok kéziratgyűjteményei érdekelnek, de ha már itt vagyok, akkor a kiállítást is megnézem. A két múzeumot két egymással rivalizáló, jól kereső ékszerész testvér alapította. Az első, a S.C.R. Indológia Múzeum e szavakkal hirdeti magát: UNusual, UNbelievable, UNimaginable, azaz „különleges, hihetetlen, elképzelhetetlen”, és számos „leg”-gel dicsekedik. Például India legkisebb pénzérméjével, a legnagyobb mogiul miniatúrával, a világ legnagyobb bélyegével, továbbá egy 180 millió éves kövülettel, egy rizsszemre felrajzolt India-térképpel, egy meteoritdarabbal, félrenyomott bankjegyekkel és egy 1143-ban papírra írt kéziratos könyvvel. A hét-nyolc teremnyi anyag alig van feliratozva, és gyanítjuk, hogy számos réginek mondott dolog hamisítvány. A kéziratkatalógusnak nincs névmutatója, ezért mind a hat kötetet át kell böngészni. Az első és az utolsó két kötetet sikerül is átnéznem. A kiállított kéziratok között találok egy tizennyolcadik századi Kavitávalit, a katalógusban pedig még egyet. A tárlatvezető igazgató Sarad Kánt Sarmá anyjától, aki a múzeum pénztárosa és elnöke, írásban kérvényezem, hogy adjanak elektromos fényképet róluk. Holnap kapom meg a választ.

Bár másfél évtizede doktori hallgatóként már jártam a S.C.R. Múzeumban, a másikat jobban ismerem. Ennek igazgatója az öreg Rám Kripálu Sarmá mintegy százezer kéziratot gyűjtött egybe, és sikerült is néhányat felhasználnom közülük. R. K. Sarmá múzeuma korábban a belvárosban volt, de a gyűjtemény kinőtte, és most egy hatalmas új épületbe költözeti a városon kívül, a turisták által látogatott ámbéri úton. Ezzel megelőzte unokaöccsét, S. K. Sarmát, aki jóval monumentálisabb múzeumot tervez ugyanarra az útra, de még csak egy épület készült el belőle. R.K. Sarmá új múzeumának falán ott feszít a régi múzeum mintegy száz kiemelkedő látogatójának fényképe R.K. Sarmá és fia társaságában. Allison is, én is fent vagyunk a falon. A múzeum még nem nyílt meg, de a kiállítást nekünk mint különleges vendégeknek megmutatja az igazgató, akit egy útlezárás és a váratlan eső miatt megvárakoztattunk. Nagyon teszik, hogy mindkét múzeumban külön terem található a kéziratos könyveknek, hiszen több mint ezer éven át ezek voltak az indiai irodalom és tudomány legfőbb hordozói. Az igazgató örül, hogy mennyire értékeljük a gyűjteményét, és kéri, hogy a jövőben segítsük a munkáját. Az ő gyűjteményében valóban nagyon fontos kéziratok vannak. Itt van például a milleneumi Kabír-szövegkiadás legfontosabb forrásául szolgáló kora-tizenhetedik századi könyv. Sarmá szerint van egy 1450-ből való modern hindi elemeket is tartalmazó kézirata. Szerintem ilyen korai modern hindi kézirat nem létezik. Gyanítom, hogy Sarmá példánya hamisítvány. Nem mutatja meg. Nincs is rá időnk.

Simlá, Aug. 4.

Konferencián vagyok a Himalájában. Szinte minden percünk foglalt. Az utolsó pillanatban betettek egy panel vezetőjének, és öt előadást kell majd értékelnem. Eddig még csak az előadások felét tudtam átolvasni. Jack Hawleyval vagyok egy apartmanban. Jókat beszélgetek vele is, másokkal is. Mivel ebben a sorozatban én szerveztem az előző konferenciát, állandóan köszönetet mondanak nekem is.

Itt olyan az idő, mint Angliában. Még jó hogy elhoztam a dzsekimet. Ezer-kétezer méter magas hegyek vannak körülöttünk, de állandó a köd, így a szemközti hegyet is csak néha-néha látom. A konferencia a régi angol alkirályi, majd későbbi indiai elnöki palotában van, a város szélén. Őserdőszerű park veszi körül, és a lakhelyemig körülbelül húszpercnyi lejtős út vezet hatalmas himalájai fák es majmok között. Tegnap este kabócakoncertben, majmoktól övezve sétáltam haza. Azt mondják, hogy itt nem lopják el az ember szemüvegét a majmok. Néhány napja Vrindávanban ez komoly probléma volt, mert szemüveg nélkül kellett mindenfele rohangálnom.

Daksával megbeszéltem, hogy ő is eljön meghallgatni a konferenciát. Két napja meg kellett volna érkeznie. Mivel itt nincs térerő, nem tudok neki telefonálni. Emailt küldtem tegnap, de még nem jött válasz. 7-én együtt kell majd továbbutaznunk Górakhpurba.

Simlá, Aug. 5.

Daksa nem kapott jegyet, azert nem jon. Majd Delhiben talalkozom vele.

A város neve Syámalá-ra, azaz Kálira utal, és a legrégibb templomban Sjámalá szobra van. Ma reggel misére akartam menni, és sikerült is taxit kapnom, és kb tíz perc késéssel be is értem az olvasmányokra. Az interneten még Oxfordban megnézetem, hogy a katolikus templom a Mall közelében van, mert a katolikus alkirály Lord Minto építtette. A prédikáció is tetszett. De mikor a kezembe vettem az énekeskönyvet, akkor láttam meg, hogy nem is katolikus templomban vagyok, hanem anglikánban. De már végigültem a szertartást. Utána megkerestem a katolikus templomot, de mise pontosan akkor volt, amikor nekem már elnökölnöm kellett a panelben.

Délután elsétáltunk a városba két ügyes idegenvezető fiú társaságában, akiknek az apja a himácsali erdők felügyelője. Egyikük Simlá történetét tanulmányozta. A város az 1860-as évektől az angolok nyári fővárosa volt. Amellett, hogy tényleg a forróságot itt tényleg elkerülték, Angliát akarták rekreálni. Nagyon sok ház angol stílusban épült. Indiától mégsem menekülhetek, hiszen egy-egy angol háztartásra vagy tíz szolga jutott, és így itt is az indiaiak maradtak többségben. A reggeli és a délutáni órákban, mikor az angolok kijöttek levegőzni, az indiaiak ki lettek tiltva a fő utcákról. Az angolokat gyaloghintóban szállították fel ide, több mint 1100 méter magasságba, és akkor hozták a teljes háztartásukat. Még a zongorát is elhozták erre a néhány nyári hónapra az 1500 km-re levő Kalkuttából.

Este Jackkel elhatároztuk, hogy gyalog megyünk el a szállásunkra a hegyoldalon. Mikor Rádzsvinder elmondta, hogy jaguár jár a környéken, inkább lemondtunk róla. Annak ellenére tettük ezt, hogy Rádzsvinder szerint a jaguár csak kóbor kutyákat támad meg. Mellesleg a sötét erdőben a majmok is félelmetesek lehettek volna.