Iszlámábád

március 7.

Öt órányi vonatozás és egy órányi taxizás után megérkeztem Pakisztán fővárosába Iszlámábádba. A vonat nagyon kényelmes, fekvőhelyes kocsi volt, még egy kicsit aludtam is. A vonatból előbb sokáig a zöld Pandzsáb látszott, majd kietlenebb lett a táj. A taxizás az ikerváros Rávalpindí állomásáról fárasztó, mert szörnyűségesek az utak. Az állomásról egy kétsávos, gidres-gödrös bekötőút visz a hatsávos, de nagyon tömött iszlámábádi „autópályára”, amin még lovaskocsi is közlekedik a belső sávban.

Pandzsáb és kasmír határán vagyok. Itt kezdődnek a hegyek, és általában hidegebb van, mint Láhórban, de most éppen szépen süt a nap. Az egyetemi vendégházban szállok meg itt is. Szerencsére van fűtés. Számítógépem automatikusan rákapcsolódott az eduroamra Telefonon azonban csak engem tudnak hívni, én másokat nem.

A betegségem a flagyllal és a panadollal nem múlt el. Tegnap este kilenckor Iqbállal felhívtunk egy orvost, aki szerint szalmonellám lehet. Tífusz ellen a kilencvenes években kaptam oltást, és szerintem azóta is immunis vagyok. Még este adtak egy tabletta antibiotikumot. Ez volt az utolsó az egyetemi gyógyszertárban. Most megyek újabbat venni. Sietnem kell, hogy vetessek egy helyi vérképmintát még most munkaidőben. Ennek az eredménye talán már holnap, elutazásom előtt meglesz.

Ahogy elindultam a laboratóriumba, egyből problémába ütköztem. Taxit nem lehet az egyetemre hívni. Gyalog indultam a kapun kívülre. Egyszer csak megáll mellettem egy kocsi, és a sofőr elmondja, hogy hallotta a portán a beszélgetésemet, és elvisz a laborba. Omár, a sofőr egy másik helyi egyetem kommunikációs szakán dolgozik. Megmentett egy kilométeres gyaloglástól. A vérvétel pillanatok alatt megvan. Az erddményt majd emailen küldik. Visszafele egy pastu taxissal jövök. Bedobom minden pastutudásomat, aminek óriási hatása van. Az útikönyv szerint az egyébként is vendégszerető Pakisztánban, a pastuk, a leginkább vendégszeretőek. Sofőröm tovább tanít pastuul.

Láhór 2

Láhór, március 5.

Ma két előadást is tartottam urdúul. Ezen a nyelven még sohasem adtam elő, és nagyot küzdöttem, különösen az elsőn. Elfelejtettem időben szólni, hogy szükségem lesz számítógépes kivetítésre, és ezért végül teljesen a saját nyelvezetemre voltam utalva. Állandóan szanszkrit eredetű hindi szavak jutottak az eszembe. Ha rajtakaptam magam, hogy hindi szót ejtettem ki, akkor angolul is mondtam a szót. Volt mikor a hallgatóság kérdezett rá, hogy egy-egy szó mit jelent. A közönség persze élvezte a bakikat, annak ellenére, hogy az urdú nagyon is arisztokratikus nyelv és maguk között kinevetik a nyelvi hibákat. Az egyik nagy kihívás az volt, hogy milyen szót használjak a történelmi Indiára, amelynek Pakisztán is a része volt, és ami soha nem volt olyan egység, mint a jelenlegi India. Végül a szubkontinens szó urdú megfelelőjénél kötöttem ki. Ez olyan hasznos, mint a nekünk magyaroknak a történelmi felhanggal kevésbé bíró Kárpát Medence. Előadásom után szűk körben megbeszéltem, hogy mik voltak a hibák, és hogyan javítsam ki őket.

Az első előadás a Perzsa Tanszéken a hindi-perzsa kevert nyelvű költészetről szólt. A második az Iszlám Tanszéken Kabírról. Az iszlám tanszéki előadást Korán-recitálás, majd egy gyönyörűen elénekelt urdú vallásos vers vezette be. Ezután üdvözölt, egy öltönyös, tálib-sapkás tanár. Az öltözetekről látszott, hogy itt vallás sokkal fontosabb, mint a többi tanszéken. Több lefátyolozott lány, és tálib-sapkás fiú is volt. A nők itt nem csádorral fedik be a fejüket, hanem vékony sáljukat húzzák fel a hajukra. Kabírról itt sokat nem tudnak, bár a nevét ismerik. Arról beszélek, hogy Kabír mind a hinduknak, mind a muzulmánoknak a belső vallásosság fontosságát hirdette a külsőségekkel ellentétben. Sírhelyén évszázadok óta egy hindu és egy muszlim épület is áll. Ez azt jelenti, hogy itt a hinduk és a muszlimok nemcsak békében élnek, hanem meg is becsülik egymást.

Pakisztán a térképen nem különösen nagy, ám kétszáztízmilliós lakosságával a föld hetedik legnépesebb országa. Népességre, politikára és kultúrára nézve legjelentősebb tartománya a termékeny Pandzsáb, azaz „Öt folyó” vidéke. Pandzsáb fővárosa, a Ravi folyó partján fekvő, több, mint tízmilliós Láhór Pakisztán kulturális központja. Nevezték már a Kelet Oxfordjának, Kelet Párizsának vagy a kertek városának is. Nevének eredetére különböző elméletek vannak. Az útikönyv inkább indiai eredetűnek tartja, és vagy Ráma „Lóha” nevű fiától, vagy pedig a lohá, „vas” szóból származtatja a városnevet. Érdekes módon a helyiek az iszlám előtti etimológiát nem említik. A perzsatanár Iqbál Sahíd szerint az arab lá- „nem”, „nincs” előszó van benne, valamint a pandzsábi hór, „más”, azaz a „város, aminek nincsen mása”.

Egy leírás szerint Pakisztánban van a világon a legtöbb szamár. Valóban sokat látok az utakon. Sokkal érdekesebbek azonban a rikítóan színesre festett teherautók és kínai csingcsik. Közülük egy-egy valódi műalkotás. Bábar szerint a szegények festik ki így a járműveiket. A középosztály személyautói egyszínűek, mint bárhol a világon.

Láhór

március 2.

Annak az önálló egyetemi rangra emelt főiskolának, a Government College Universitynek a vendége vagyok, melynek egykor rektora a pesti születésű Leitner Vilmos volt. Most részem van a pakisztáni vendégszeretetből. A vendégház szobájában hatalmas gyümölcsöstál fogad. Eddig egy fillért nem költöttem. Ha valamelyik vendéglátóm mellettem van, semmiképp sem engedi, hogy valamiért fizessek. Az emberek itt nemcsak kézfogással, hanem öleléssel is üdvözlik egymást gyakran már a bemutatkozáskor.

A perzsatanár Bábar kocsijával körbevisz a városon. Ugyanúgy, mint Dhákában, itt is a mogul emlékeket nézzük meg. Először Sáhdzsahán dajkájának a síremlékét. Dajkának talán sohasem emeltek ekkora síremléket. Érdekes módon ez is ugyanúgy a mogul érzelmek terméke, mint a Sáh Dzsahán feleségének emelt Tádzs Mahal.

A láhóri a Sálimár Kert a legszebb fennmaradt mogul park, melyet szintén Sáh Dzsahán építtetett. A fallal körülvett parkban díszkapuk, pavilonok, vízmedencék, szökőkutak és mű-vízesés található. Mint a császári palotákban, itt is van nyilvános kihallgatási csarnok, és állítólag fürdő, hammám is, de az utóbbit én nem tudom beazonosítani.

Este eljutunk még a nagy helyi szent, a tizenegyedik századi Dátá Gandzs Bakhs al-Hadzsvírí síremlékéhez is. Ez a szubkontinens legnagyobb szúfi szentélye. Mivel 2010-ben itt ötven halálos áldozattal járó öngyilkos robbantás történt, most óriási a biztonsági ellenőrzés, és vagy ötször is megmotoznak.

Dátá Gandzs Bakhs az Irakból származó dzsunaidí szúfi rend tagja volt. Az idelátogató tömegében azonban már alig van dzsunaidí. A szentélyben óriási a tömeg. Az emberek a sír külső falát érintik meg, vagy kissé hátrébb állva imádkoznak. Itt található egy Saikh Hindí nevű ember sírja is, amin már urdúul vannak a feliratok. A régebbi feliratok azonban mind perzsa nyelvűek. A szentély maga mogulkori épület. Mellette van egy hatalmas modern mecset is. Bábar elmondja, hogy vannak, akik a ramadán utolsó tíz napját egy mecset alatti kamrában töltik.

Kocsikázás közben Bábar nem győz betelni a jelenlegi miniszterelnök dicséretével. A korábbi miniszterelnökökkel szemben ő nem korrupt. Háromszor házasodott. Utolsó válásakor engedte, hogy a felesége vigye el a vagyonát. Nawaz Saríf börtönben. Mikor augusztusban hivatalba lépett, üres volt az államkassza és pénzkérő utakat tett Arábiába, az Emirátusba és Törökországba.

A pakisztániak örülnek, hogy Imran Khan ilyen elegánsan megoldotta a válságot és most már inkább csak viccelődnek a háborúról. Nandú testvér, azaz Abhinandan teája és bajusza a fő téma. Az interneten Abhinanadan bajuszával díszítették korábbi korrupt miniszterelnöküket.

Vasárnap urdú misére jutok el a katedrálisba. Mivel néhány évvel ezelőtt itt is véres merénylet történt, a katedrálishoz vezető út vasárnap délelőtt le van zárva. Motozás után gyalog engednek tovább. A hatalmas katedrális megtelik mind az angol mind az urdú nyelvű misére. Én természetesen örülök, hogy az urdú szertartásra jutok be. A férfiak és nők más-más oldalon ülnek. A nők feje befedve, mint ahogy az a muszlimoknál szokás. A mise előtt imádságok, és a tízparancsolat, majd pedig néhány helyi szabály elmondása. A helyi szabályok között szerepel, hogy nem szabad rokonok közt házasodni. Ez ugyanis nagyon elterjedt a muzulmánok között. Itt szintetizátor és dobok adják a zenei kíséretet. Szerencsére a dobok mellett alig hallható a szintetizátor hangja. Van kórus, de a hívek is énekelnek. A mise nyelve a lehető legmagasabb irodalmi urdú, amit a rossz kihangosítás miatt alig bírok követni. Eleinte frusztrál, hogy szinte többet megértettem a maráthi miséből, mint itt az általam már vagy harminc éve ismert nyelven elhangzó szövegekből. Aztán valahogy belejövök. Különösen tetszik, hogy a kiabálva prédikáló pap még szúfi verset is idéz. A prédikáció is mélyebb talán, mint az a rutinszerű szertartásokon lenni szokott. Az itteni keresztények minden vasárnap kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy merénylet történhet, és ezért mélyebben átélik a vallásukat.

A végzős perzsaszakos diák Abdullah szerez nekem SIM-kártyát, és Bábarral együtt ő kísér el Dzsahángír nagymogul, és felesége Núr Dzsahán síremlékéhez. Útközben váltogatjuk a nyelveket. Először pandzsábiul beszélgetünk, de miután elmondom az egyetlen általam ismert pastu mondatot, a quettai Abdullah pastuul tanít: tá szang-é? „hogy vagy”, Khémem „Jól vagyok”, Z-kun szaná rágálé? „Honnan jössz?”. Úgy tűnik, hogy a fiatal Abdullah ismeri az összes pakisztáni nyelvet, tud balucsiul, bráhuiul, és egy kicsit szindhiül is.

A mogul síremlékek nem mindegyike van igazán jól karban tartva. Aszaf Dzsáh sírjáról például hiányzik a márványborítás. A helyiek nem felejtik el megemlíteni, hogy a szikhek fosztották a síremlékek márványádíszítését, hogy azt majd saját épületeiken használják fel újra.

Az iszlám tiltja az ember és állatábrázolást. A leggyakrabban ezért geometrikus mintákat használnak. Dzsahángír síremlékének falán azonban olyan vázák és láthatók, melyekre épületek vannak festve.

A birodalmi épületeket vörös homokkő borítja. Ilyet csak Rádzsaszthánban lehet találni. Núr Dzsahán síremlékét korábban vörösre festett betonnal borították, de most több kőfaragó is dolgozik itt, a régészeti felügyelőségnek. Most Rádzsaszthánból hozott kőlapokat faragnak, és ezzel állítják majd vissza a síremlék régi fényét. A kőfaragókat csak napszámba, 1000 rúpiáért dolgoztatják. Gyermekeik már nem is ezt a munkát végzik, és velük ki is hal ez a mogulkori mesterség. Bizonytalan a munka. Ha ezzel végeztek, nem tudni, hogy kapnak-e majd újabb megrendelést. Egyetemre is hívták néhányukat tanítani, de csak három hónapra. Ilyen rövid megbízatásért nem adják fel az állandóbb munkájukat. Azt mondják, hogy két év alatt képesek megtanítani valakit erre a munkára.

Este vacsora. Perzsatanárok és egy verselő súlyemelőbajnok, aki meg is hív a másnapi súlyemelőedzésre. Azt mondja, hogy verssel tudja említeni súlyemelők fáradtságát. Mazsolás, mogyorós birkát ettünk, és a csontokból ütögettük ki a velőt. Utána viszont egy Umélí nevű tejes édességgel etettek. Lehet, hogy abban volt csapvíz.

Másnap az egyetemi orvosnál kötöttem ki. Lehet, hogy a vendégház filterezett vize nem igazán szűrt víz vagy pedig a tegnapi vacsora nem nekem való volt. Mindenesetre ma a szobámban voltam lázasan, és félóránkénti hasmenéssel. Aztán a vendéglátóim átküldtek az orvoshoz, aki azonnal felírt és adott egy csomó gyógyszert. Most attól kicsit jobban vagyok. Jobb lett volna várost nézni és emberekkel találkozni, de inkább most igyekszem meggyógyulni.

Itt elkapott egy hidegfront, és tegnap és tegnapelőtt is esős, borús idő volt - ugyanolyan mint Angliában. Szerdán vagy csütörtökön megyek a még hidegebb Iszlamábádba.

Az India-Pakisztán határon

Láhór, március 1.

Amint Amritszarban taxiba ültem, fiatal szikh sofőröm nagyon megörült, hogy a harminc kilométerre levő határra indulok, mert ő is ki akart menni, hogy megnézze a hazatérő pilótát. A mobilját egyenes adásra kapcsolta, ugyanis a hírcsatornák élőben közvetítettek a határról. Néhány helyi kishatárátkelőtől eltekintve talán csak két működő nemzetközi határátkelő van, és Attárí-Wágáh a legfontosabb közülük. Délutánonként mindkét ország katonai ceremóniát tart itt, amit stadionszerű nézőtérről az egyszerű polgárok is megnézhetnek, úgy hogy mindkét oldalról átlátni a másikra. Sofőröm szerint fél háromtól általában óriási a kocsisor nézők tömege miatt. Két óra fele ültem taxiba, és most még az ebédről is lemondok, mert félek, hogy a visszatérő pilóta és a ceremónia miatt lezárják a határt. Most a szokásosnál is nagyobb az ellenőrzés a határhoz vezető úton. Kilométerentként katonák figyelnek, és az utolsó szakaszon pedig ellenőrző pontok vannak. Mindegyikénél mutatják a taximnak, hogy forduljon vissza, de mikor elmondom, hogy a határon szeretnék átkelni, tovább engednek. Az élő híradásban bemondják, hogy a pilóta úton van a határ felé, bár nem tudni mikor érkezik. Az átadás miatt pedig elmarad a katonai ceremónia. Sofőröm szerint a határ minden valószínűség szerint le lesz zárva, és szinte ajánlkozik, hogy majd szerez nekem jó szállodát Amritszarban.

Annak ellenére, hogy elvileg minden autót visszafordítanak, az utolsó kilométeren egyre sűrűbb tömeg. Mozgóárusok indiai zászlókat, sapkákat és egyéb patrióta kellékeket árulnak. A határhoz érve előbb bőröndök nélkül megyek előre az első motozó-ellenőrzésig, hogy megtudjam, hogy nyitva-e a határ. A határőrök megnézik a vízumomat, és már küldenének is előre. Amikor aztán a bőröndökkel belépek az határátkelőhely-komplexumba és regisztrálok, akkor látom, hogy én vagyok a hetedik számú átkelő aznap. Pedig nem sokkal a zárás előtt érkeztem. Megrohannak a taligás hordárok, de elküldöm őket, mert kerekesek a bőröndjeim. A hatalmas épületben csak a személyzet van jelen. Újabb motozás után be is engednek. Sorbanállás nélkül még soha nem léptem ki Indiából. A határőrrel beszélgetve megemlítem a kinti cirkuszt, tamását. Ő azonban figyelmeztet, hogy rossz szót használok. A bőröndöt átvilágítják, majd utána kinyitva is belekotornak a felső rétegbe. Az egyik vámos gyanúsnak találja Thákur-könyvemet, és tanácsot kér a kollégájától, aki elmagyarázza neki, hogy versek vannak benne. Utána buszba ültetnek, és elvisznek a határ közelébe. Itt ismét megrohannak aA határon

Láhór, március 1.

Amint Amritszarban taxiba ültem, fiatal szikh sofőröm nagyon megörült, hogy a harminc kilométerre levő határra indulok, mert ő is ki akart menni, hogy megnézze a hazatérő pilótát. A mobilját egyenes adásra kapcsolta, ugyanis a hírcsatornák élőben közvetítettek a határról. Néhány helyi kishatárátkelőtől eltekintve talán csak két működő nemzetközi határátkelő van, és Attárí-Wágáh a legfontosabb közülük. Délutánonként mindkét ország katonai ceremóniát tart itt, amit stadionszerű nézőtérről az egyszerű polgárok is megnézhetnek, úgy hogy mindkét oldalról átlátni a másikra. Sofőröm szerint fél háromtól általában óriási a kocsisor nézők tömege miatt. Két óra fele ültem taxiba, és most még az ebédről is lemondok, mert félek, hogy a visszatérő pilóta és a ceremónia miatt lezárják a határt. Most a szokásosnál is nagyobb az ellenőrzés a határhoz vezető úton. Kilométerentként katonák figyelnek, és az utolsó szakaszon pedig ellenőrző pontok vannak. Mindegyikénél mutatják a taximnak, hogy forduljon vissza, de mikor elmondom, hogy a határon szeretnék átkelni, tovább engednek. Az élő híradásban bemondják, hogy a pilóta úton van a határ felé, bár nem tudni mikor érkezik. Az átadás miatt pedig elmarad a katonai ceremónia. Sofőröm szerint a határ minden valószínűség szerint le lesz zárva, és szinte ajánlkozik, hogy majd szerez nekem jó szállodát Amritszarban.

Annak ellenére, hogy elvileg minden autót visszafordítanak, az utolsó kilométeren egyre sűrűbb tömeg. Mozgóárusok indiai zászlókat, sapkákat és egyéb patrióta kellékeket árulnak. A határhoz érve előbb bőröndök nélkül megyek előre az első motozó-ellenőrzésig, hogy megtudjam, hogy nyitva-e a határ. A határőrök megnézik a vízumomat, és már küldenének is előre. Amikor aztán a bőröndökkel belépek az határátkelőhely-komplexumba és regisztrálok, akkor látom, hogy én vagyok a hetedik számú átkelő aznap. Pedig nem sokkal a zárás előtt érkeztem. Megrohannak a taligás hordárok, de elküldöm őket, mert kerekesek a bőröndjeim. A hatalmas épületben csak a személyzet van jelen. Újabb motozás után be is engednek. Sorbanállás nélkül még soha nem léptem ki Indiából. A határőrrel beszélgetve megemlítem a kinti cirkuszt, tamását. Ő azonban figyelmeztet, hogy rossz szót használok. A bőröndöt átvilágítják, majd utána kinyitva is belekotornak a felső rétegbe. Az egyik vámos gyanúsnak találja Thákur-könyvemet, és tanácsot kér a kollégájától, aki elmagyarázza neki, hogy versek vannak benne. Utána buszba ültetnek, és elvisznek a határ közelébe. Itt ismét megrohannak a hordárok, és fel is fogadok egyet, mert azt hiszem, hogy most már át is vittek a túloldalra, és nincs is kedvem bőröndöt huzogatni. Messze nagyobb összeget ígérek neki, mint amit másoktól kaphatna. Aztán látom, hogy még mindig Indiában vagyok, és a hordár azt mondja, hogy elviszi csomagjaimat a „zéró vonalig”. Átmegyünk India hatalmas reprezentatív kapuja alatt, és beérünk a lelátók közé, ahol bömbölő patrióta zene és hatalmas fejdíszű katonák fogadnak, és kísérnek tovább a hatalmas rácsos kapuhoz. A pakisztáni oldalon szintén bömbölő patrióta zene, és tolldíszes katonák fogadnak. A nagydarab, egykilencvenes katonák itt a díszszázadból lehetnek. Belenéznek az útlevelembe, és átengednek. Megrohannak a hordárok. Ezen az oldalon nem marad el a ceremónia, és már gyülekeznek a nézők a lelátókon. Megadom a módját, és felfogadok egy ősz szakállú taligás hordárt. Ahogy indulnánk, a hangszórók a pakisztáni himnuszt játszhatják, mert mindenki vigyázzba áll. Hordárom nyomában úgy vonulok be Pakisztánba, mintha nekem játszották volna a himnuszt, és most minden szem engem nézne a nézőtérről. A hordár bevisz a határőrségi épületbe, ahol egy katona jó erősen megszorítja a kezemet. A határőrök pattogatott kukoricával kínálnak, miközben az útlevelemet böngészik. Tovább már két szakállas hordár kísér a komplexum kilométernyire levő kijáratához. Ahogy kinézek a kerítésen, látom a zöld pandzsábi mezőket. Hordárjaim elmondják, hogy naponta tíz-húsz átkelő van. Jobbár indiaiak vagy pakisztániak, de ma csak négyen-öten jöhettek. Ahogy sétálunk kifele motoros felvezetéssel elsuhan mellettünk egy lesötétített luxusterepjáró. Itt vitték Abhinandant. Imran Khán szerintük is jól tette, hogy kiadja a pilótát. Hordárjaim a közeli Wágáh faluból valók, és nyolcezer forintnyi nyugdíjuk mellett hordárként dolgoznak. A kijáratnál kis várakozás után megáll mellettünk meghívóm, a perzsatanár Iqbál Sahíd minibusza, és már megyünk is tovább Láhórba.

Az átkelésnél több dolog is elgondolkodtatott. A háborús készültségnél sokkal zavaróbb, hogy alig van forgalom a két ország között. Mikor az interneten megnéztem, hogy repülővel át lehet-e kelni, kiderült, hogy csak arab-öbölbeli átszállással lehetne. Nem hiszem, hogy ezt sokan tennék. A gyalogos forgalom is minimális. A korábban nagy dérrel-dúrral beharangozott Szamdzshótá Expreszvonat sem jár már. Hetente talán két buszjárat van. Ha két ország ilyen hermetikusan elzárja magát egymástól, akkor nehéz olyan kapcsolatot építeni, ami ellenállhatna egy esetleges háborúnak. Az tkelés másik tanulsága volt a ceremónia-lelátó mindkét oldalon. A két ország ceremóniáiban is vetélkedik. Jobb, ha így teszik, mint igazi háborúval. hordárok, és fel is fogadok egyet, mert azt hiszem, hogy most már át is vittek a túloldalra, és nincs is kedvem bőröndöt huzogatni. Messze nagyobb összeget ígérek neki, mint amit másoktól kaphatna. Aztán látom, hogy még mindig Indiában vagyok, és a hordár azt mondja, hogy elviszi csomagjaimat a „zéró vonalig”. Átmegyünk India hatalmas reprezentatív kapuja alatt, és beérünk a lelátók közé, ahol bömbölő patrióta zene és hatalmas fejdíszű katonák fogadnak, és kísérnek tovább a hatalmas rácsos kapuhoz. A pakisztáni oldalon szintén bömbölő patrióta zene, és tolldíszes katonák fogadnak. A nagydarab, egykilencvenes katonák itt a díszszázadból lehetnek. Belenéznek az útlevelembe, és átengednek. Megrohannak a hordárok. Ezen az oldalon nem marad el a ceremónia, és már gyülekeznek a nézők a lelátókon. Megadom a módját, és felfogadok egy ősz szakállú taligás hordárt. Ahogy indulnánk, a hangszórók a pakisztáni himnuszt játszhatják, mert mindenki vigyázzba áll. Hordárom nyomában úgy vonulok be Pakisztánba, mintha nekem játszották volna a himnuszt, és most minden szem engem nézne a nézőtérről. A hordár bevisz a határőrségi épületbe, ahol egy katona jó erősen megszorítja a kezemet. A határőrök pattogatott kukoricával kínálnak, miközben az útlevelemet böngészik. Tovább már két szakállas hordár kísér a komplexum kilométernyire levő kijáratához. Ahogy kinézek a kerítésen, látom a zöld pandzsábi mezőket. Hordárjaim elmondják, hogy naponta tíz-húsz átkelő van. Jobbár indiaiak vagy pakisztániak, de ma csak négyen-öten jöhettek. Ahogy sétálunk kifele motoros felvezetéssel elsuhan mellettünk egy lesötétített luxusterepjáró. Itt vitték Abhinandant. Imran Khán szerintük is jól tette, hogy kiadja a pilótát. Hordárjaim a közeli Wágáh faluból valók, és nyolcezer forintnyi nyugdíjuk mellett hordárként dolgoznak. A kijáratnál kis várakozás után megáll mellettünk meghívóm, a perzsatanár Iqbál Sahíd minibusza, és már megyünk is tovább Láhórba.

Az átkelésnél több dolog is elgondolkodtatott. A háborús készültségnél sokkal zavaróbb, hogy alig van forgalom a két ország között. Mikor az interneten megnéztem, hogy repülővel át lehet-e kelni, kiderült, hogy csak arab-öbölbeli átszállással lehetne. Nem hiszem, hogy ezt sokan tennék. A gyalogos forgalom is minimális. A korábban nagy dérrel-dúrral beharangozott Szamdzshótá Expreszvonat sem jár már. Hetente talán két buszjárat van. Ha két ország ilyen hermetikusan elzárja magát egymástól, akkor nehéz olyan kapcsolatot építeni, ami ellenállhatna egy esetleges háborúnak. Az tkelés másik tanulsága volt a ceremónia-lelátó mindkét oldalon. A két ország ceremóniáiban is vetélkedik. Jobb, ha így teszik, mint igazi háborúval.