Az India-Pakisztán határon

Láhór, március 1.

Amint Amritszarban taxiba ültem, fiatal szikh sofőröm nagyon megörült, hogy a harminc kilométerre levő határra indulok, mert ő is ki akart menni, hogy megnézze a hazatérő pilótát. A mobilját egyenes adásra kapcsolta, ugyanis a hírcsatornák élőben közvetítettek a határról. Néhány helyi kishatárátkelőtől eltekintve talán csak két működő nemzetközi határátkelő van, és Attárí-Wágáh a legfontosabb közülük. Délutánonként mindkét ország katonai ceremóniát tart itt, amit stadionszerű nézőtérről az egyszerű polgárok is megnézhetnek, úgy hogy mindkét oldalról átlátni a másikra. Sofőröm szerint fél háromtól általában óriási a kocsisor nézők tömege miatt. Két óra fele ültem taxiba, és most még az ebédről is lemondok, mert félek, hogy a visszatérő pilóta és a ceremónia miatt lezárják a határt. Most a szokásosnál is nagyobb az ellenőrzés a határhoz vezető úton. Kilométerentként katonák figyelnek, és az utolsó szakaszon pedig ellenőrző pontok vannak. Mindegyikénél mutatják a taximnak, hogy forduljon vissza, de mikor elmondom, hogy a határon szeretnék átkelni, tovább engednek. Az élő híradásban bemondják, hogy a pilóta úton van a határ felé, bár nem tudni mikor érkezik. Az átadás miatt pedig elmarad a katonai ceremónia. Sofőröm szerint a határ minden valószínűség szerint le lesz zárva, és szinte ajánlkozik, hogy majd szerez nekem jó szállodát Amritszarban.

Annak ellenére, hogy elvileg minden autót visszafordítanak, az utolsó kilométeren egyre sűrűbb tömeg. Mozgóárusok indiai zászlókat, sapkákat és egyéb patrióta kellékeket árulnak. A határhoz érve előbb bőröndök nélkül megyek előre az első motozó-ellenőrzésig, hogy megtudjam, hogy nyitva-e a határ. A határőrök megnézik a vízumomat, és már küldenének is előre. Amikor aztán a bőröndökkel belépek az határátkelőhely-komplexumba és regisztrálok, akkor látom, hogy én vagyok a hetedik számú átkelő aznap. Pedig nem sokkal a zárás előtt érkeztem. Megrohannak a taligás hordárok, de elküldöm őket, mert kerekesek a bőröndjeim. A hatalmas épületben csak a személyzet van jelen. Újabb motozás után be is engednek. Sorbanállás nélkül még soha nem léptem ki Indiából. A határőrrel beszélgetve megemlítem a kinti cirkuszt, tamását. Ő azonban figyelmeztet, hogy rossz szót használok. A bőröndöt átvilágítják, majd utána kinyitva is belekotornak a felső rétegbe. Az egyik vámos gyanúsnak találja Thákur-könyvemet, és tanácsot kér a kollégájától, aki elmagyarázza neki, hogy versek vannak benne. Utána buszba ültetnek, és elvisznek a határ közelébe. Itt ismét megrohannak aA határon

Láhór, március 1.

Amint Amritszarban taxiba ültem, fiatal szikh sofőröm nagyon megörült, hogy a harminc kilométerre levő határra indulok, mert ő is ki akart menni, hogy megnézze a hazatérő pilótát. A mobilját egyenes adásra kapcsolta, ugyanis a hírcsatornák élőben közvetítettek a határról. Néhány helyi kishatárátkelőtől eltekintve talán csak két működő nemzetközi határátkelő van, és Attárí-Wágáh a legfontosabb közülük. Délutánonként mindkét ország katonai ceremóniát tart itt, amit stadionszerű nézőtérről az egyszerű polgárok is megnézhetnek, úgy hogy mindkét oldalról átlátni a másikra. Sofőröm szerint fél háromtól általában óriási a kocsisor nézők tömege miatt. Két óra fele ültem taxiba, és most még az ebédről is lemondok, mert félek, hogy a visszatérő pilóta és a ceremónia miatt lezárják a határt. Most a szokásosnál is nagyobb az ellenőrzés a határhoz vezető úton. Kilométerentként katonák figyelnek, és az utolsó szakaszon pedig ellenőrző pontok vannak. Mindegyikénél mutatják a taximnak, hogy forduljon vissza, de mikor elmondom, hogy a határon szeretnék átkelni, tovább engednek. Az élő híradásban bemondják, hogy a pilóta úton van a határ felé, bár nem tudni mikor érkezik. Az átadás miatt pedig elmarad a katonai ceremónia. Sofőröm szerint a határ minden valószínűség szerint le lesz zárva, és szinte ajánlkozik, hogy majd szerez nekem jó szállodát Amritszarban.

Annak ellenére, hogy elvileg minden autót visszafordítanak, az utolsó kilométeren egyre sűrűbb tömeg. Mozgóárusok indiai zászlókat, sapkákat és egyéb patrióta kellékeket árulnak. A határhoz érve előbb bőröndök nélkül megyek előre az első motozó-ellenőrzésig, hogy megtudjam, hogy nyitva-e a határ. A határőrök megnézik a vízumomat, és már küldenének is előre. Amikor aztán a bőröndökkel belépek az határátkelőhely-komplexumba és regisztrálok, akkor látom, hogy én vagyok a hetedik számú átkelő aznap. Pedig nem sokkal a zárás előtt érkeztem. Megrohannak a taligás hordárok, de elküldöm őket, mert kerekesek a bőröndjeim. A hatalmas épületben csak a személyzet van jelen. Újabb motozás után be is engednek. Sorbanállás nélkül még soha nem léptem ki Indiából. A határőrrel beszélgetve megemlítem a kinti cirkuszt, tamását. Ő azonban figyelmeztet, hogy rossz szót használok. A bőröndöt átvilágítják, majd utána kinyitva is belekotornak a felső rétegbe. Az egyik vámos gyanúsnak találja Thákur-könyvemet, és tanácsot kér a kollégájától, aki elmagyarázza neki, hogy versek vannak benne. Utána buszba ültetnek, és elvisznek a határ közelébe. Itt ismét megrohannak a hordárok, és fel is fogadok egyet, mert azt hiszem, hogy most már át is vittek a túloldalra, és nincs is kedvem bőröndöt huzogatni. Messze nagyobb összeget ígérek neki, mint amit másoktól kaphatna. Aztán látom, hogy még mindig Indiában vagyok, és a hordár azt mondja, hogy elviszi csomagjaimat a „zéró vonalig”. Átmegyünk India hatalmas reprezentatív kapuja alatt, és beérünk a lelátók közé, ahol bömbölő patrióta zene és hatalmas fejdíszű katonák fogadnak, és kísérnek tovább a hatalmas rácsos kapuhoz. A pakisztáni oldalon szintén bömbölő patrióta zene, és tolldíszes katonák fogadnak. A nagydarab, egykilencvenes katonák itt a díszszázadból lehetnek. Belenéznek az útlevelembe, és átengednek. Megrohannak a hordárok. Ezen az oldalon nem marad el a ceremónia, és már gyülekeznek a nézők a lelátókon. Megadom a módját, és felfogadok egy ősz szakállú taligás hordárt. Ahogy indulnánk, a hangszórók a pakisztáni himnuszt játszhatják, mert mindenki vigyázzba áll. Hordárom nyomában úgy vonulok be Pakisztánba, mintha nekem játszották volna a himnuszt, és most minden szem engem nézne a nézőtérről. A hordár bevisz a határőrségi épületbe, ahol egy katona jó erősen megszorítja a kezemet. A határőrök pattogatott kukoricával kínálnak, miközben az útlevelemet böngészik. Tovább már két szakállas hordár kísér a komplexum kilométernyire levő kijáratához. Ahogy kinézek a kerítésen, látom a zöld pandzsábi mezőket. Hordárjaim elmondják, hogy naponta tíz-húsz átkelő van. Jobbár indiaiak vagy pakisztániak, de ma csak négyen-öten jöhettek. Ahogy sétálunk kifele motoros felvezetéssel elsuhan mellettünk egy lesötétített luxusterepjáró. Itt vitték Abhinandant. Imran Khán szerintük is jól tette, hogy kiadja a pilótát. Hordárjaim a közeli Wágáh faluból valók, és nyolcezer forintnyi nyugdíjuk mellett hordárként dolgoznak. A kijáratnál kis várakozás után megáll mellettünk meghívóm, a perzsatanár Iqbál Sahíd minibusza, és már megyünk is tovább Láhórba.

Az átkelésnél több dolog is elgondolkodtatott. A háborús készültségnél sokkal zavaróbb, hogy alig van forgalom a két ország között. Mikor az interneten megnéztem, hogy repülővel át lehet-e kelni, kiderült, hogy csak arab-öbölbeli átszállással lehetne. Nem hiszem, hogy ezt sokan tennék. A gyalogos forgalom is minimális. A korábban nagy dérrel-dúrral beharangozott Szamdzshótá Expreszvonat sem jár már. Hetente talán két buszjárat van. Ha két ország ilyen hermetikusan elzárja magát egymástól, akkor nehéz olyan kapcsolatot építeni, ami ellenállhatna egy esetleges háborúnak. Az tkelés másik tanulsága volt a ceremónia-lelátó mindkét oldalon. A két ország ceremóniáiban is vetélkedik. Jobb, ha így teszik, mint igazi háborúval. hordárok, és fel is fogadok egyet, mert azt hiszem, hogy most már át is vittek a túloldalra, és nincs is kedvem bőröndöt huzogatni. Messze nagyobb összeget ígérek neki, mint amit másoktól kaphatna. Aztán látom, hogy még mindig Indiában vagyok, és a hordár azt mondja, hogy elviszi csomagjaimat a „zéró vonalig”. Átmegyünk India hatalmas reprezentatív kapuja alatt, és beérünk a lelátók közé, ahol bömbölő patrióta zene és hatalmas fejdíszű katonák fogadnak, és kísérnek tovább a hatalmas rácsos kapuhoz. A pakisztáni oldalon szintén bömbölő patrióta zene, és tolldíszes katonák fogadnak. A nagydarab, egykilencvenes katonák itt a díszszázadból lehetnek. Belenéznek az útlevelembe, és átengednek. Megrohannak a hordárok. Ezen az oldalon nem marad el a ceremónia, és már gyülekeznek a nézők a lelátókon. Megadom a módját, és felfogadok egy ősz szakállú taligás hordárt. Ahogy indulnánk, a hangszórók a pakisztáni himnuszt játszhatják, mert mindenki vigyázzba áll. Hordárom nyomában úgy vonulok be Pakisztánba, mintha nekem játszották volna a himnuszt, és most minden szem engem nézne a nézőtérről. A hordár bevisz a határőrségi épületbe, ahol egy katona jó erősen megszorítja a kezemet. A határőrök pattogatott kukoricával kínálnak, miközben az útlevelemet böngészik. Tovább már két szakállas hordár kísér a komplexum kilométernyire levő kijáratához. Ahogy kinézek a kerítésen, látom a zöld pandzsábi mezőket. Hordárjaim elmondják, hogy naponta tíz-húsz átkelő van. Jobbár indiaiak vagy pakisztániak, de ma csak négyen-öten jöhettek. Ahogy sétálunk kifele motoros felvezetéssel elsuhan mellettünk egy lesötétített luxusterepjáró. Itt vitték Abhinandant. Imran Khán szerintük is jól tette, hogy kiadja a pilótát. Hordárjaim a közeli Wágáh faluból valók, és nyolcezer forintnyi nyugdíjuk mellett hordárként dolgoznak. A kijáratnál kis várakozás után megáll mellettünk meghívóm, a perzsatanár Iqbál Sahíd minibusza, és már megyünk is tovább Láhórba.

Az átkelésnél több dolog is elgondolkodtatott. A háborús készültségnél sokkal zavaróbb, hogy alig van forgalom a két ország között. Mikor az interneten megnéztem, hogy repülővel át lehet-e kelni, kiderült, hogy csak arab-öbölbeli átszállással lehetne. Nem hiszem, hogy ezt sokan tennék. A gyalogos forgalom is minimális. A korábban nagy dérrel-dúrral beharangozott Szamdzshótá Expreszvonat sem jár már. Hetente talán két buszjárat van. Ha két ország ilyen hermetikusan elzárja magát egymástól, akkor nehéz olyan kapcsolatot építeni, ami ellenállhatna egy esetleges háborúnak. Az tkelés másik tanulsága volt a ceremónia-lelátó mindkét oldalon. A két ország ceremóniáiban is vetélkedik. Jobb, ha így teszik, mint igazi háborúval.