Láhór, március 1.
Amint Amritszarban taxiba ültem, fiatal szikh sofőröm nagyon megörült, hogy
a harminc kilométerre levő határra indulok, mert ő is ki akart menni, hogy
megnézze a hazatérő pilótát. A mobilját egyenes adásra kapcsolta, ugyanis a
hírcsatornák élőben közvetítettek a határról. Néhány helyi kishatárátkelőtől eltekintve
talán csak két működő nemzetközi határátkelő van, és Attárí-Wágáh a legfontosabb
közülük. Délutánonként mindkét ország katonai ceremóniát tart itt, amit
stadionszerű nézőtérről az egyszerű polgárok is megnézhetnek, úgy hogy mindkét
oldalról átlátni a másikra. Sofőröm szerint fél háromtól általában óriási a
kocsisor nézők tömege miatt. Két óra fele ültem taxiba, és most még az ebédről
is lemondok, mert félek, hogy a visszatérő pilóta és a ceremónia miatt lezárják
a határt. Most a szokásosnál is nagyobb az ellenőrzés a határhoz vezető úton.
Kilométerentként katonák figyelnek, és az utolsó szakaszon pedig ellenőrző
pontok vannak. Mindegyikénél mutatják a taximnak, hogy forduljon vissza, de
mikor elmondom, hogy a határon szeretnék átkelni, tovább engednek. Az élő
híradásban bemondják, hogy a pilóta úton van a határ felé, bár nem tudni mikor
érkezik. Az átadás miatt pedig elmarad a katonai ceremónia. Sofőröm szerint a
határ minden valószínűség szerint le lesz zárva, és szinte ajánlkozik, hogy
majd szerez nekem jó szállodát Amritszarban.
Annak ellenére, hogy elvileg minden autót visszafordítanak, az utolsó kilométeren
egyre sűrűbb tömeg. Mozgóárusok indiai zászlókat, sapkákat és egyéb patrióta
kellékeket árulnak. A határhoz érve előbb bőröndök nélkül megyek előre az első motozó-ellenőrzésig,
hogy megtudjam, hogy nyitva-e a határ. A határőrök megnézik a vízumomat, és már
küldenének is előre. Amikor aztán a bőröndökkel belépek az határátkelőhely-komplexumba
és regisztrálok, akkor látom, hogy én vagyok a hetedik számú átkelő aznap. Pedig
nem sokkal a zárás előtt érkeztem. Megrohannak a taligás hordárok, de elküldöm
őket, mert kerekesek a bőröndjeim. A hatalmas épületben csak a személyzet van
jelen. Újabb motozás után be is engednek. Sorbanállás nélkül még soha nem
léptem ki Indiából. A határőrrel beszélgetve megemlítem a kinti cirkuszt, tamását.
Ő azonban figyelmeztet, hogy rossz szót használok. A bőröndöt átvilágítják,
majd utána kinyitva is belekotornak a felső rétegbe. Az egyik vámos gyanúsnak
találja Thákur-könyvemet, és tanácsot kér a kollégájától, aki elmagyarázza
neki, hogy versek vannak benne. Utána buszba ültetnek, és elvisznek a határ
közelébe. Itt ismét megrohannak aA határon
Láhór, március 1.
Amint Amritszarban taxiba ültem, fiatal szikh sofőröm nagyon megörült, hogy
a harminc kilométerre levő határra indulok, mert ő is ki akart menni, hogy
megnézze a hazatérő pilótát. A mobilját egyenes adásra kapcsolta, ugyanis a
hírcsatornák élőben közvetítettek a határról. Néhány helyi kishatárátkelőtől eltekintve
talán csak két működő nemzetközi határátkelő van, és Attárí-Wágáh a legfontosabb
közülük. Délutánonként mindkét ország katonai ceremóniát tart itt, amit
stadionszerű nézőtérről az egyszerű polgárok is megnézhetnek, úgy hogy mindkét
oldalról átlátni a másikra. Sofőröm szerint fél háromtól általában óriási a
kocsisor nézők tömege miatt. Két óra fele ültem taxiba, és most még az ebédről
is lemondok, mert félek, hogy a visszatérő pilóta és a ceremónia miatt lezárják
a határt. Most a szokásosnál is nagyobb az ellenőrzés a határhoz vezető úton.
Kilométerentként katonák figyelnek, és az utolsó szakaszon pedig ellenőrző
pontok vannak. Mindegyikénél mutatják a taximnak, hogy forduljon vissza, de
mikor elmondom, hogy a határon szeretnék átkelni, tovább engednek. Az élő
híradásban bemondják, hogy a pilóta úton van a határ felé, bár nem tudni mikor
érkezik. Az átadás miatt pedig elmarad a katonai ceremónia. Sofőröm szerint a
határ minden valószínűség szerint le lesz zárva, és szinte ajánlkozik, hogy
majd szerez nekem jó szállodát Amritszarban.
Annak ellenére, hogy elvileg minden autót visszafordítanak, az utolsó kilométeren
egyre sűrűbb tömeg. Mozgóárusok indiai zászlókat, sapkákat és egyéb patrióta
kellékeket árulnak. A határhoz érve előbb bőröndök nélkül megyek előre az első motozó-ellenőrzésig,
hogy megtudjam, hogy nyitva-e a határ. A határőrök megnézik a vízumomat, és már
küldenének is előre. Amikor aztán a bőröndökkel belépek az határátkelőhely-komplexumba
és regisztrálok, akkor látom, hogy én vagyok a hetedik számú átkelő aznap. Pedig
nem sokkal a zárás előtt érkeztem. Megrohannak a taligás hordárok, de elküldöm
őket, mert kerekesek a bőröndjeim. A hatalmas épületben csak a személyzet van
jelen. Újabb motozás után be is engednek. Sorbanállás nélkül még soha nem
léptem ki Indiából. A határőrrel beszélgetve megemlítem a kinti cirkuszt, tamását.
Ő azonban figyelmeztet, hogy rossz szót használok. A bőröndöt átvilágítják,
majd utána kinyitva is belekotornak a felső rétegbe. Az egyik vámos gyanúsnak
találja Thákur-könyvemet, és tanácsot kér a kollégájától, aki elmagyarázza
neki, hogy versek vannak benne. Utána buszba ültetnek, és elvisznek a határ
közelébe. Itt ismét megrohannak a hordárok, és fel is fogadok egyet, mert azt
hiszem, hogy most már át is vittek a túloldalra, és nincs is kedvem bőröndöt
huzogatni. Messze nagyobb összeget ígérek neki, mint amit másoktól kaphatna. Aztán
látom, hogy még mindig Indiában vagyok, és a hordár azt mondja, hogy elviszi
csomagjaimat a „zéró vonalig”. Átmegyünk India hatalmas reprezentatív kapuja
alatt, és beérünk a lelátók közé, ahol bömbölő patrióta zene és hatalmas
fejdíszű katonák fogadnak, és kísérnek tovább a hatalmas rácsos kapuhoz. A
pakisztáni oldalon szintén bömbölő patrióta zene, és tolldíszes katonák
fogadnak. A nagydarab, egykilencvenes katonák itt a díszszázadból lehetnek. Belenéznek
az útlevelembe, és átengednek. Megrohannak a hordárok. Ezen az oldalon nem
marad el a ceremónia, és már gyülekeznek a nézők a lelátókon. Megadom a módját,
és felfogadok egy ősz szakállú taligás hordárt. Ahogy indulnánk, a hangszórók a
pakisztáni himnuszt játszhatják, mert mindenki vigyázzba áll. Hordárom nyomában
úgy vonulok be Pakisztánba, mintha nekem játszották volna a himnuszt, és most
minden szem engem nézne a nézőtérről. A hordár bevisz a határőrségi épületbe,
ahol egy katona jó erősen megszorítja a kezemet. A határőrök pattogatott
kukoricával kínálnak, miközben az útlevelemet böngészik. Tovább már két
szakállas hordár kísér a komplexum kilométernyire levő kijáratához. Ahogy
kinézek a kerítésen, látom a zöld pandzsábi mezőket. Hordárjaim elmondják, hogy
naponta tíz-húsz átkelő van. Jobbár indiaiak vagy pakisztániak, de ma csak
négyen-öten jöhettek. Ahogy sétálunk kifele motoros felvezetéssel elsuhan
mellettünk egy lesötétített luxusterepjáró. Itt vitték Abhinandant. Imran Khán szerintük
is jól tette, hogy kiadja a pilótát. Hordárjaim a közeli Wágáh faluból valók,
és nyolcezer forintnyi nyugdíjuk mellett hordárként dolgoznak. A kijáratnál kis
várakozás után megáll mellettünk meghívóm, a perzsatanár Iqbál Sahíd minibusza,
és már megyünk is tovább Láhórba.
Az átkelésnél több dolog is elgondolkodtatott. A háborús készültségnél
sokkal zavaróbb, hogy alig van forgalom a két ország között. Mikor az interneten
megnéztem, hogy repülővel át lehet-e kelni, kiderült, hogy csak arab-öbölbeli
átszállással lehetne. Nem hiszem, hogy ezt sokan tennék. A gyalogos forgalom is
minimális. A korábban nagy dérrel-dúrral beharangozott Szamdzshótá Expreszvonat
sem jár már. Hetente talán két buszjárat van. Ha két ország ilyen hermetikusan
elzárja magát egymástól, akkor nehéz olyan kapcsolatot építeni, ami
ellenállhatna egy esetleges háborúnak. Az tkelés másik tanulsága volt a
ceremónia-lelátó mindkét oldalon. A két ország ceremóniáiban is vetélkedik.
Jobb, ha így teszik, mint igazi háborúval. hordárok, és fel is fogadok egyet, mert azt
hiszem, hogy most már át is vittek a túloldalra, és nincs is kedvem bőröndöt
huzogatni. Messze nagyobb összeget ígérek neki, mint amit másoktól kaphatna. Aztán
látom, hogy még mindig Indiában vagyok, és a hordár azt mondja, hogy elviszi
csomagjaimat a „zéró vonalig”. Átmegyünk India hatalmas reprezentatív kapuja
alatt, és beérünk a lelátók közé, ahol bömbölő patrióta zene és hatalmas
fejdíszű katonák fogadnak, és kísérnek tovább a hatalmas rácsos kapuhoz. A
pakisztáni oldalon szintén bömbölő patrióta zene, és tolldíszes katonák
fogadnak. A nagydarab, egykilencvenes katonák itt a díszszázadból lehetnek. Belenéznek
az útlevelembe, és átengednek. Megrohannak a hordárok. Ezen az oldalon nem
marad el a ceremónia, és már gyülekeznek a nézők a lelátókon. Megadom a módját,
és felfogadok egy ősz szakállú taligás hordárt. Ahogy indulnánk, a hangszórók a
pakisztáni himnuszt játszhatják, mert mindenki vigyázzba áll. Hordárom nyomában
úgy vonulok be Pakisztánba, mintha nekem játszották volna a himnuszt, és most
minden szem engem nézne a nézőtérről. A hordár bevisz a határőrségi épületbe,
ahol egy katona jó erősen megszorítja a kezemet. A határőrök pattogatott
kukoricával kínálnak, miközben az útlevelemet böngészik. Tovább már két
szakállas hordár kísér a komplexum kilométernyire levő kijáratához. Ahogy
kinézek a kerítésen, látom a zöld pandzsábi mezőket. Hordárjaim elmondják, hogy
naponta tíz-húsz átkelő van. Jobbár indiaiak vagy pakisztániak, de ma csak
négyen-öten jöhettek. Ahogy sétálunk kifele motoros felvezetéssel elsuhan
mellettünk egy lesötétített luxusterepjáró. Itt vitték Abhinandant. Imran Khán szerintük
is jól tette, hogy kiadja a pilótát. Hordárjaim a közeli Wágáh faluból valók,
és nyolcezer forintnyi nyugdíjuk mellett hordárként dolgoznak. A kijáratnál kis
várakozás után megáll mellettünk meghívóm, a perzsatanár Iqbál Sahíd minibusza,
és már megyünk is tovább Láhórba.
Az átkelésnél több dolog is elgondolkodtatott. A háborús készültségnél
sokkal zavaróbb, hogy alig van forgalom a két ország között. Mikor az interneten
megnéztem, hogy repülővel át lehet-e kelni, kiderült, hogy csak arab-öbölbeli
átszállással lehetne. Nem hiszem, hogy ezt sokan tennék. A gyalogos forgalom is
minimális. A korábban nagy dérrel-dúrral beharangozott Szamdzshótá Expreszvonat
sem jár már. Hetente talán két buszjárat van. Ha két ország ilyen hermetikusan
elzárja magát egymástól, akkor nehéz olyan kapcsolatot építeni, ami
ellenállhatna egy esetleges háborúnak. Az tkelés másik tanulsága volt a
ceremónia-lelátó mindkét oldalon. A két ország ceremóniáiban is vetélkedik.
Jobb, ha így teszik, mint igazi háborúval.