Iszlámábád

március 7.

Öt órányi vonatozás és egy órányi taxizás után megérkeztem Pakisztán fővárosába Iszlámábádba. A vonat nagyon kényelmes, fekvőhelyes kocsi volt, még egy kicsit aludtam is. A vonatból előbb sokáig a zöld Pandzsáb látszott, majd kietlenebb lett a táj. A taxizás az ikerváros Rávalpindí állomásáról fárasztó, mert szörnyűségesek az utak. Az állomásról egy kétsávos, gidres-gödrös bekötőút visz a hatsávos, de nagyon tömött iszlámábádi „autópályára”, amin még lovaskocsi is közlekedik a belső sávban.

Pandzsáb és kasmír határán vagyok. Itt kezdődnek a hegyek, és általában hidegebb van, mint Láhórban, de most éppen szépen süt a nap. Az egyetemi vendégházban szállok meg itt is. Szerencsére van fűtés. Számítógépem automatikusan rákapcsolódott az eduroamra Telefonon azonban csak engem tudnak hívni, én másokat nem.

A betegségem a flagyllal és a panadollal nem múlt el. Tegnap este kilenckor Iqbállal felhívtunk egy orvost, aki szerint szalmonellám lehet. Tífusz ellen a kilencvenes években kaptam oltást, és szerintem azóta is immunis vagyok. Még este adtak egy tabletta antibiotikumot. Ez volt az utolsó az egyetemi gyógyszertárban. Most megyek újabbat venni. Sietnem kell, hogy vetessek egy helyi vérképmintát még most munkaidőben. Ennek az eredménye talán már holnap, elutazásom előtt meglesz.

Ahogy elindultam a laboratóriumba, egyből problémába ütköztem. Taxit nem lehet az egyetemre hívni. Gyalog indultam a kapun kívülre. Egyszer csak megáll mellettem egy kocsi, és a sofőr elmondja, hogy hallotta a portán a beszélgetésemet, és elvisz a laborba. Omár, a sofőr egy másik helyi egyetem kommunikációs szakán dolgozik. Megmentett egy kilométeres gyaloglástól. A vérvétel pillanatok alatt megvan. Az erddményt majd emailen küldik. Visszafele egy pastu taxissal jövök. Bedobom minden pastutudásomat, aminek óriási hatása van. Az útikönyv szerint az egyébként is vendégszerető Pakisztánban, a pastuk, a leginkább vendégszeretőek. Sofőröm tovább tanít pastuul.

Láhór 2

Láhór, március 5.

Ma két előadást is tartottam urdúul. Ezen a nyelven még sohasem adtam elő, és nagyot küzdöttem, különösen az elsőn. Elfelejtettem időben szólni, hogy szükségem lesz számítógépes kivetítésre, és ezért végül teljesen a saját nyelvezetemre voltam utalva. Állandóan szanszkrit eredetű hindi szavak jutottak az eszembe. Ha rajtakaptam magam, hogy hindi szót ejtettem ki, akkor angolul is mondtam a szót. Volt mikor a hallgatóság kérdezett rá, hogy egy-egy szó mit jelent. A közönség persze élvezte a bakikat, annak ellenére, hogy az urdú nagyon is arisztokratikus nyelv és maguk között kinevetik a nyelvi hibákat. Az egyik nagy kihívás az volt, hogy milyen szót használjak a történelmi Indiára, amelynek Pakisztán is a része volt, és ami soha nem volt olyan egység, mint a jelenlegi India. Végül a szubkontinens szó urdú megfelelőjénél kötöttem ki. Ez olyan hasznos, mint a nekünk magyaroknak a történelmi felhanggal kevésbé bíró Kárpát Medence. Előadásom után szűk körben megbeszéltem, hogy mik voltak a hibák, és hogyan javítsam ki őket.

Az első előadás a Perzsa Tanszéken a hindi-perzsa kevert nyelvű költészetről szólt. A második az Iszlám Tanszéken Kabírról. Az iszlám tanszéki előadást Korán-recitálás, majd egy gyönyörűen elénekelt urdú vallásos vers vezette be. Ezután üdvözölt, egy öltönyös, tálib-sapkás tanár. Az öltözetekről látszott, hogy itt vallás sokkal fontosabb, mint a többi tanszéken. Több lefátyolozott lány, és tálib-sapkás fiú is volt. A nők itt nem csádorral fedik be a fejüket, hanem vékony sáljukat húzzák fel a hajukra. Kabírról itt sokat nem tudnak, bár a nevét ismerik. Arról beszélek, hogy Kabír mind a hinduknak, mind a muzulmánoknak a belső vallásosság fontosságát hirdette a külsőségekkel ellentétben. Sírhelyén évszázadok óta egy hindu és egy muszlim épület is áll. Ez azt jelenti, hogy itt a hinduk és a muszlimok nemcsak békében élnek, hanem meg is becsülik egymást.

Pakisztán a térképen nem különösen nagy, ám kétszáztízmilliós lakosságával a föld hetedik legnépesebb országa. Népességre, politikára és kultúrára nézve legjelentősebb tartománya a termékeny Pandzsáb, azaz „Öt folyó” vidéke. Pandzsáb fővárosa, a Ravi folyó partján fekvő, több, mint tízmilliós Láhór Pakisztán kulturális központja. Nevezték már a Kelet Oxfordjának, Kelet Párizsának vagy a kertek városának is. Nevének eredetére különböző elméletek vannak. Az útikönyv inkább indiai eredetűnek tartja, és vagy Ráma „Lóha” nevű fiától, vagy pedig a lohá, „vas” szóból származtatja a városnevet. Érdekes módon a helyiek az iszlám előtti etimológiát nem említik. A perzsatanár Iqbál Sahíd szerint az arab lá- „nem”, „nincs” előszó van benne, valamint a pandzsábi hór, „más”, azaz a „város, aminek nincsen mása”.

Egy leírás szerint Pakisztánban van a világon a legtöbb szamár. Valóban sokat látok az utakon. Sokkal érdekesebbek azonban a rikítóan színesre festett teherautók és kínai csingcsik. Közülük egy-egy valódi műalkotás. Bábar szerint a szegények festik ki így a járműveiket. A középosztály személyautói egyszínűek, mint bárhol a világon.

Láhór

március 2.

Annak az önálló egyetemi rangra emelt főiskolának, a Government College Universitynek a vendége vagyok, melynek egykor rektora a pesti születésű Leitner Vilmos volt. Most részem van a pakisztáni vendégszeretetből. A vendégház szobájában hatalmas gyümölcsöstál fogad. Eddig egy fillért nem költöttem. Ha valamelyik vendéglátóm mellettem van, semmiképp sem engedi, hogy valamiért fizessek. Az emberek itt nemcsak kézfogással, hanem öleléssel is üdvözlik egymást gyakran már a bemutatkozáskor.

A perzsatanár Bábar kocsijával körbevisz a városon. Ugyanúgy, mint Dhákában, itt is a mogul emlékeket nézzük meg. Először Sáhdzsahán dajkájának a síremlékét. Dajkának talán sohasem emeltek ekkora síremléket. Érdekes módon ez is ugyanúgy a mogul érzelmek terméke, mint a Sáh Dzsahán feleségének emelt Tádzs Mahal.

A láhóri a Sálimár Kert a legszebb fennmaradt mogul park, melyet szintén Sáh Dzsahán építtetett. A fallal körülvett parkban díszkapuk, pavilonok, vízmedencék, szökőkutak és mű-vízesés található. Mint a császári palotákban, itt is van nyilvános kihallgatási csarnok, és állítólag fürdő, hammám is, de az utóbbit én nem tudom beazonosítani.

Este eljutunk még a nagy helyi szent, a tizenegyedik századi Dátá Gandzs Bakhs al-Hadzsvírí síremlékéhez is. Ez a szubkontinens legnagyobb szúfi szentélye. Mivel 2010-ben itt ötven halálos áldozattal járó öngyilkos robbantás történt, most óriási a biztonsági ellenőrzés, és vagy ötször is megmotoznak.

Dátá Gandzs Bakhs az Irakból származó dzsunaidí szúfi rend tagja volt. Az idelátogató tömegében azonban már alig van dzsunaidí. A szentélyben óriási a tömeg. Az emberek a sír külső falát érintik meg, vagy kissé hátrébb állva imádkoznak. Itt található egy Saikh Hindí nevű ember sírja is, amin már urdúul vannak a feliratok. A régebbi feliratok azonban mind perzsa nyelvűek. A szentély maga mogulkori épület. Mellette van egy hatalmas modern mecset is. Bábar elmondja, hogy vannak, akik a ramadán utolsó tíz napját egy mecset alatti kamrában töltik.

Kocsikázás közben Bábar nem győz betelni a jelenlegi miniszterelnök dicséretével. A korábbi miniszterelnökökkel szemben ő nem korrupt. Háromszor házasodott. Utolsó válásakor engedte, hogy a felesége vigye el a vagyonát. Nawaz Saríf börtönben. Mikor augusztusban hivatalba lépett, üres volt az államkassza és pénzkérő utakat tett Arábiába, az Emirátusba és Törökországba.

A pakisztániak örülnek, hogy Imran Khan ilyen elegánsan megoldotta a válságot és most már inkább csak viccelődnek a háborúról. Nandú testvér, azaz Abhinandan teája és bajusza a fő téma. Az interneten Abhinanadan bajuszával díszítették korábbi korrupt miniszterelnöküket.

Vasárnap urdú misére jutok el a katedrálisba. Mivel néhány évvel ezelőtt itt is véres merénylet történt, a katedrálishoz vezető út vasárnap délelőtt le van zárva. Motozás után gyalog engednek tovább. A hatalmas katedrális megtelik mind az angol mind az urdú nyelvű misére. Én természetesen örülök, hogy az urdú szertartásra jutok be. A férfiak és nők más-más oldalon ülnek. A nők feje befedve, mint ahogy az a muszlimoknál szokás. A mise előtt imádságok, és a tízparancsolat, majd pedig néhány helyi szabály elmondása. A helyi szabályok között szerepel, hogy nem szabad rokonok közt házasodni. Ez ugyanis nagyon elterjedt a muzulmánok között. Itt szintetizátor és dobok adják a zenei kíséretet. Szerencsére a dobok mellett alig hallható a szintetizátor hangja. Van kórus, de a hívek is énekelnek. A mise nyelve a lehető legmagasabb irodalmi urdú, amit a rossz kihangosítás miatt alig bírok követni. Eleinte frusztrál, hogy szinte többet megértettem a maráthi miséből, mint itt az általam már vagy harminc éve ismert nyelven elhangzó szövegekből. Aztán valahogy belejövök. Különösen tetszik, hogy a kiabálva prédikáló pap még szúfi verset is idéz. A prédikáció is mélyebb talán, mint az a rutinszerű szertartásokon lenni szokott. Az itteni keresztények minden vasárnap kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy merénylet történhet, és ezért mélyebben átélik a vallásukat.

A végzős perzsaszakos diák Abdullah szerez nekem SIM-kártyát, és Bábarral együtt ő kísér el Dzsahángír nagymogul, és felesége Núr Dzsahán síremlékéhez. Útközben váltogatjuk a nyelveket. Először pandzsábiul beszélgetünk, de miután elmondom az egyetlen általam ismert pastu mondatot, a quettai Abdullah pastuul tanít: tá szang-é? „hogy vagy”, Khémem „Jól vagyok”, Z-kun szaná rágálé? „Honnan jössz?”. Úgy tűnik, hogy a fiatal Abdullah ismeri az összes pakisztáni nyelvet, tud balucsiul, bráhuiul, és egy kicsit szindhiül is.

A mogul síremlékek nem mindegyike van igazán jól karban tartva. Aszaf Dzsáh sírjáról például hiányzik a márványborítás. A helyiek nem felejtik el megemlíteni, hogy a szikhek fosztották a síremlékek márványádíszítését, hogy azt majd saját épületeiken használják fel újra.

Az iszlám tiltja az ember és állatábrázolást. A leggyakrabban ezért geometrikus mintákat használnak. Dzsahángír síremlékének falán azonban olyan vázák és láthatók, melyekre épületek vannak festve.

A birodalmi épületeket vörös homokkő borítja. Ilyet csak Rádzsaszthánban lehet találni. Núr Dzsahán síremlékét korábban vörösre festett betonnal borították, de most több kőfaragó is dolgozik itt, a régészeti felügyelőségnek. Most Rádzsaszthánból hozott kőlapokat faragnak, és ezzel állítják majd vissza a síremlék régi fényét. A kőfaragókat csak napszámba, 1000 rúpiáért dolgoztatják. Gyermekeik már nem is ezt a munkát végzik, és velük ki is hal ez a mogulkori mesterség. Bizonytalan a munka. Ha ezzel végeztek, nem tudni, hogy kapnak-e majd újabb megrendelést. Egyetemre is hívták néhányukat tanítani, de csak három hónapra. Ilyen rövid megbízatásért nem adják fel az állandóbb munkájukat. Azt mondják, hogy két év alatt képesek megtanítani valakit erre a munkára.

Este vacsora. Perzsatanárok és egy verselő súlyemelőbajnok, aki meg is hív a másnapi súlyemelőedzésre. Azt mondja, hogy verssel tudja említeni súlyemelők fáradtságát. Mazsolás, mogyorós birkát ettünk, és a csontokból ütögettük ki a velőt. Utána viszont egy Umélí nevű tejes édességgel etettek. Lehet, hogy abban volt csapvíz.

Másnap az egyetemi orvosnál kötöttem ki. Lehet, hogy a vendégház filterezett vize nem igazán szűrt víz vagy pedig a tegnapi vacsora nem nekem való volt. Mindenesetre ma a szobámban voltam lázasan, és félóránkénti hasmenéssel. Aztán a vendéglátóim átküldtek az orvoshoz, aki azonnal felírt és adott egy csomó gyógyszert. Most attól kicsit jobban vagyok. Jobb lett volna várost nézni és emberekkel találkozni, de inkább most igyekszem meggyógyulni.

Itt elkapott egy hidegfront, és tegnap és tegnapelőtt is esős, borús idő volt - ugyanolyan mint Angliában. Szerdán vagy csütörtökön megyek a még hidegebb Iszlamábádba.

Az India-Pakisztán határon

Láhór, március 1.

Amint Amritszarban taxiba ültem, fiatal szikh sofőröm nagyon megörült, hogy a harminc kilométerre levő határra indulok, mert ő is ki akart menni, hogy megnézze a hazatérő pilótát. A mobilját egyenes adásra kapcsolta, ugyanis a hírcsatornák élőben közvetítettek a határról. Néhány helyi kishatárátkelőtől eltekintve talán csak két működő nemzetközi határátkelő van, és Attárí-Wágáh a legfontosabb közülük. Délutánonként mindkét ország katonai ceremóniát tart itt, amit stadionszerű nézőtérről az egyszerű polgárok is megnézhetnek, úgy hogy mindkét oldalról átlátni a másikra. Sofőröm szerint fél háromtól általában óriási a kocsisor nézők tömege miatt. Két óra fele ültem taxiba, és most még az ebédről is lemondok, mert félek, hogy a visszatérő pilóta és a ceremónia miatt lezárják a határt. Most a szokásosnál is nagyobb az ellenőrzés a határhoz vezető úton. Kilométerentként katonák figyelnek, és az utolsó szakaszon pedig ellenőrző pontok vannak. Mindegyikénél mutatják a taximnak, hogy forduljon vissza, de mikor elmondom, hogy a határon szeretnék átkelni, tovább engednek. Az élő híradásban bemondják, hogy a pilóta úton van a határ felé, bár nem tudni mikor érkezik. Az átadás miatt pedig elmarad a katonai ceremónia. Sofőröm szerint a határ minden valószínűség szerint le lesz zárva, és szinte ajánlkozik, hogy majd szerez nekem jó szállodát Amritszarban.

Annak ellenére, hogy elvileg minden autót visszafordítanak, az utolsó kilométeren egyre sűrűbb tömeg. Mozgóárusok indiai zászlókat, sapkákat és egyéb patrióta kellékeket árulnak. A határhoz érve előbb bőröndök nélkül megyek előre az első motozó-ellenőrzésig, hogy megtudjam, hogy nyitva-e a határ. A határőrök megnézik a vízumomat, és már küldenének is előre. Amikor aztán a bőröndökkel belépek az határátkelőhely-komplexumba és regisztrálok, akkor látom, hogy én vagyok a hetedik számú átkelő aznap. Pedig nem sokkal a zárás előtt érkeztem. Megrohannak a taligás hordárok, de elküldöm őket, mert kerekesek a bőröndjeim. A hatalmas épületben csak a személyzet van jelen. Újabb motozás után be is engednek. Sorbanállás nélkül még soha nem léptem ki Indiából. A határőrrel beszélgetve megemlítem a kinti cirkuszt, tamását. Ő azonban figyelmeztet, hogy rossz szót használok. A bőröndöt átvilágítják, majd utána kinyitva is belekotornak a felső rétegbe. Az egyik vámos gyanúsnak találja Thákur-könyvemet, és tanácsot kér a kollégájától, aki elmagyarázza neki, hogy versek vannak benne. Utána buszba ültetnek, és elvisznek a határ közelébe. Itt ismét megrohannak aA határon

Láhór, március 1.

Amint Amritszarban taxiba ültem, fiatal szikh sofőröm nagyon megörült, hogy a harminc kilométerre levő határra indulok, mert ő is ki akart menni, hogy megnézze a hazatérő pilótát. A mobilját egyenes adásra kapcsolta, ugyanis a hírcsatornák élőben közvetítettek a határról. Néhány helyi kishatárátkelőtől eltekintve talán csak két működő nemzetközi határátkelő van, és Attárí-Wágáh a legfontosabb közülük. Délutánonként mindkét ország katonai ceremóniát tart itt, amit stadionszerű nézőtérről az egyszerű polgárok is megnézhetnek, úgy hogy mindkét oldalról átlátni a másikra. Sofőröm szerint fél háromtól általában óriási a kocsisor nézők tömege miatt. Két óra fele ültem taxiba, és most még az ebédről is lemondok, mert félek, hogy a visszatérő pilóta és a ceremónia miatt lezárják a határt. Most a szokásosnál is nagyobb az ellenőrzés a határhoz vezető úton. Kilométerentként katonák figyelnek, és az utolsó szakaszon pedig ellenőrző pontok vannak. Mindegyikénél mutatják a taximnak, hogy forduljon vissza, de mikor elmondom, hogy a határon szeretnék átkelni, tovább engednek. Az élő híradásban bemondják, hogy a pilóta úton van a határ felé, bár nem tudni mikor érkezik. Az átadás miatt pedig elmarad a katonai ceremónia. Sofőröm szerint a határ minden valószínűség szerint le lesz zárva, és szinte ajánlkozik, hogy majd szerez nekem jó szállodát Amritszarban.

Annak ellenére, hogy elvileg minden autót visszafordítanak, az utolsó kilométeren egyre sűrűbb tömeg. Mozgóárusok indiai zászlókat, sapkákat és egyéb patrióta kellékeket árulnak. A határhoz érve előbb bőröndök nélkül megyek előre az első motozó-ellenőrzésig, hogy megtudjam, hogy nyitva-e a határ. A határőrök megnézik a vízumomat, és már küldenének is előre. Amikor aztán a bőröndökkel belépek az határátkelőhely-komplexumba és regisztrálok, akkor látom, hogy én vagyok a hetedik számú átkelő aznap. Pedig nem sokkal a zárás előtt érkeztem. Megrohannak a taligás hordárok, de elküldöm őket, mert kerekesek a bőröndjeim. A hatalmas épületben csak a személyzet van jelen. Újabb motozás után be is engednek. Sorbanállás nélkül még soha nem léptem ki Indiából. A határőrrel beszélgetve megemlítem a kinti cirkuszt, tamását. Ő azonban figyelmeztet, hogy rossz szót használok. A bőröndöt átvilágítják, majd utána kinyitva is belekotornak a felső rétegbe. Az egyik vámos gyanúsnak találja Thákur-könyvemet, és tanácsot kér a kollégájától, aki elmagyarázza neki, hogy versek vannak benne. Utána buszba ültetnek, és elvisznek a határ közelébe. Itt ismét megrohannak a hordárok, és fel is fogadok egyet, mert azt hiszem, hogy most már át is vittek a túloldalra, és nincs is kedvem bőröndöt huzogatni. Messze nagyobb összeget ígérek neki, mint amit másoktól kaphatna. Aztán látom, hogy még mindig Indiában vagyok, és a hordár azt mondja, hogy elviszi csomagjaimat a „zéró vonalig”. Átmegyünk India hatalmas reprezentatív kapuja alatt, és beérünk a lelátók közé, ahol bömbölő patrióta zene és hatalmas fejdíszű katonák fogadnak, és kísérnek tovább a hatalmas rácsos kapuhoz. A pakisztáni oldalon szintén bömbölő patrióta zene, és tolldíszes katonák fogadnak. A nagydarab, egykilencvenes katonák itt a díszszázadból lehetnek. Belenéznek az útlevelembe, és átengednek. Megrohannak a hordárok. Ezen az oldalon nem marad el a ceremónia, és már gyülekeznek a nézők a lelátókon. Megadom a módját, és felfogadok egy ősz szakállú taligás hordárt. Ahogy indulnánk, a hangszórók a pakisztáni himnuszt játszhatják, mert mindenki vigyázzba áll. Hordárom nyomában úgy vonulok be Pakisztánba, mintha nekem játszották volna a himnuszt, és most minden szem engem nézne a nézőtérről. A hordár bevisz a határőrségi épületbe, ahol egy katona jó erősen megszorítja a kezemet. A határőrök pattogatott kukoricával kínálnak, miközben az útlevelemet böngészik. Tovább már két szakállas hordár kísér a komplexum kilométernyire levő kijáratához. Ahogy kinézek a kerítésen, látom a zöld pandzsábi mezőket. Hordárjaim elmondják, hogy naponta tíz-húsz átkelő van. Jobbár indiaiak vagy pakisztániak, de ma csak négyen-öten jöhettek. Ahogy sétálunk kifele motoros felvezetéssel elsuhan mellettünk egy lesötétített luxusterepjáró. Itt vitték Abhinandant. Imran Khán szerintük is jól tette, hogy kiadja a pilótát. Hordárjaim a közeli Wágáh faluból valók, és nyolcezer forintnyi nyugdíjuk mellett hordárként dolgoznak. A kijáratnál kis várakozás után megáll mellettünk meghívóm, a perzsatanár Iqbál Sahíd minibusza, és már megyünk is tovább Láhórba.

Az átkelésnél több dolog is elgondolkodtatott. A háborús készültségnél sokkal zavaróbb, hogy alig van forgalom a két ország között. Mikor az interneten megnéztem, hogy repülővel át lehet-e kelni, kiderült, hogy csak arab-öbölbeli átszállással lehetne. Nem hiszem, hogy ezt sokan tennék. A gyalogos forgalom is minimális. A korábban nagy dérrel-dúrral beharangozott Szamdzshótá Expreszvonat sem jár már. Hetente talán két buszjárat van. Ha két ország ilyen hermetikusan elzárja magát egymástól, akkor nehéz olyan kapcsolatot építeni, ami ellenállhatna egy esetleges háborúnak. Az tkelés másik tanulsága volt a ceremónia-lelátó mindkét oldalon. A két ország ceremóniáiban is vetélkedik. Jobb, ha így teszik, mint igazi háborúval. hordárok, és fel is fogadok egyet, mert azt hiszem, hogy most már át is vittek a túloldalra, és nincs is kedvem bőröndöt huzogatni. Messze nagyobb összeget ígérek neki, mint amit másoktól kaphatna. Aztán látom, hogy még mindig Indiában vagyok, és a hordár azt mondja, hogy elviszi csomagjaimat a „zéró vonalig”. Átmegyünk India hatalmas reprezentatív kapuja alatt, és beérünk a lelátók közé, ahol bömbölő patrióta zene és hatalmas fejdíszű katonák fogadnak, és kísérnek tovább a hatalmas rácsos kapuhoz. A pakisztáni oldalon szintén bömbölő patrióta zene, és tolldíszes katonák fogadnak. A nagydarab, egykilencvenes katonák itt a díszszázadból lehetnek. Belenéznek az útlevelembe, és átengednek. Megrohannak a hordárok. Ezen az oldalon nem marad el a ceremónia, és már gyülekeznek a nézők a lelátókon. Megadom a módját, és felfogadok egy ősz szakállú taligás hordárt. Ahogy indulnánk, a hangszórók a pakisztáni himnuszt játszhatják, mert mindenki vigyázzba áll. Hordárom nyomában úgy vonulok be Pakisztánba, mintha nekem játszották volna a himnuszt, és most minden szem engem nézne a nézőtérről. A hordár bevisz a határőrségi épületbe, ahol egy katona jó erősen megszorítja a kezemet. A határőrök pattogatott kukoricával kínálnak, miközben az útlevelemet böngészik. Tovább már két szakállas hordár kísér a komplexum kilométernyire levő kijáratához. Ahogy kinézek a kerítésen, látom a zöld pandzsábi mezőket. Hordárjaim elmondják, hogy naponta tíz-húsz átkelő van. Jobbár indiaiak vagy pakisztániak, de ma csak négyen-öten jöhettek. Ahogy sétálunk kifele motoros felvezetéssel elsuhan mellettünk egy lesötétített luxusterepjáró. Itt vitték Abhinandant. Imran Khán szerintük is jól tette, hogy kiadja a pilótát. Hordárjaim a közeli Wágáh faluból valók, és nyolcezer forintnyi nyugdíjuk mellett hordárként dolgoznak. A kijáratnál kis várakozás után megáll mellettünk meghívóm, a perzsatanár Iqbál Sahíd minibusza, és már megyünk is tovább Láhórba.

Az átkelésnél több dolog is elgondolkodtatott. A háborús készültségnél sokkal zavaróbb, hogy alig van forgalom a két ország között. Mikor az interneten megnéztem, hogy repülővel át lehet-e kelni, kiderült, hogy csak arab-öbölbeli átszállással lehetne. Nem hiszem, hogy ezt sokan tennék. A gyalogos forgalom is minimális. A korábban nagy dérrel-dúrral beharangozott Szamdzshótá Expreszvonat sem jár már. Hetente talán két buszjárat van. Ha két ország ilyen hermetikusan elzárja magát egymástól, akkor nehéz olyan kapcsolatot építeni, ami ellenállhatna egy esetleges háborúnak. Az tkelés másik tanulsága volt a ceremónia-lelátó mindkét oldalon. A két ország ceremóniáiban is vetélkedik. Jobb, ha így teszik, mint igazi háborúval.

Át Pakisztánba

Amritszar Satábdi Expresz, március 1.

Át Pakisztánba a magyar címe az egyik leghíresebb angol nyelvű regénynek az India és Pakisztán kettéosztását övező vérengzésekről: Khushwant Singh: Train to Pakistan. Most én vonatozom azegyik legnevesebb napi expresszvonaton a pakisztáni határ fele.

Indiában többen is figyelmeztettek, hogy jól gondoljam meg ezt az utat. Napok óta óriási a feszültség a két ország között. Két hete az indiai kasmírban egy öngyilkos merénylő felrobbantott vagy negyven katonát, és a robbantásért egy pakisztáni székhelyű terrorszervezet vállalta a felelősséget. Pár napja két indiai MIG-21 vadászgép behatolt Pakisztánba, és állítólag lebombázott egy terroristaképző központot. Pakisztán szerint azonban az indiaiakat pakisztáni F-16-os vadászgépek visszafordulásra kényszerítették, és azok egy alig lakott területen dobták le a bombáikat. Indiában tömegek ünnepelték a légicsapást. Tegnapelőtt pakisztáni és indiai gépek kölcsönösen behatoltak egymás területére, és közülük legalább egyet Pakisztán lelőtt. A katapultált pilótát aztán el is fogták, és mivel képe minden híradásban megjelent, Indiában hős lett belőle. Az indiai hírek azonban arról is szólnak, hogy nyolc indiai vadászgép visszafordulásra kényszerített huszonnégy pakisztáni gépet, és hogy egy pakisztáni vadászgép pakisztáni területen zuhant le. Mindkét harcoló fél természetesen a maga győzelmét ünnepli. Mindenesetre csak az egyetlen lelőtt indiai gép biztos. Ezt ugyanis mindkét fél elfogadja. A katapultált pilóta ejtőernyőjén ott volt az indiai zászló, és a helyiek már várták lent. A helyiek elmondása szerint, amikor megkérdezte, hogy milyen országban van, azt mondták neki, hogy Indiában. Erre elkezdte hangosan éltetni Indiát, ami dühbe hozta a helyieket. Köveket szórtak rá, ő pedig figyelmeztető lövéseket adott le a pisztolyával, és elfutott, de végül elfogták. Ekkor egyes nála lévő papírokat megpróbált lenyelni, de azokat elvették tőle. A nemzetközi híradásokba aztán előbb a bekötött szemű, megdobált, véres pilóta képe került be. Nemsokára azonban már megmosdottan teázás közben volt látható a bajuszműves indiai.

A politikailag középen mozgó, egykori oxfordi diák, majd krikettsztár pakisztáni miniszterelnöknek, Imran Khánnak különösen óvatosan kell kezelnie a helyzetet. Valóban vannak terrorista kiképzőközpontok országa területén, melyek hallgatólagosan a hadsereg védelme alatt állnak. Ha túl erős lépést tesz a Pakisztánban nagyon erős katonaság ellen, akkor puccsveszélynek teheti ki magát. Ő igyekezett a feszültséget kisebbnek bemutatni, mint ami, így a nép nem fordul a hadsereg fele ellencsapásért. Azt hiszem, hogy ő inkább a közlemények manipulálására játszik, mint valódi konfliktusra, ami a hadsereg malmára hajtaná a vizet. A feszültség különösen jól jön a muszlimellenes indiai kormánypártnak a közelgő választások előtt. Indiában ezért az felnagyítják. A feszültségről beszélnek az emberek, beleértve taxisaimat is, és az újságok ünneplő tömegekről adnak hírt. A Néhrú Egyetem bejáratánál azonban tegnap egy hatalmas, a légierőt és a miniszterelnököt éltető poszter fogadott. Az ijesztő inkább az, hogy még egy értelmes hindu tanár is azt próbálta magyarázni, hogy a pakisztánok muszlimok, és őket csak háborúval lehet legyőzni. Aztán emlékeztettem rá, hogy agresszív rezsimeket is le lehet győzni békés eszközökkel, mint történt az a Szovjetunió kifullasztásakor. Mikor a muszlim történészprofesszor Nadzsaf Hajdarnál ebédeltem, elsőosztályos kislánya elmondta, hogy osztálytársai éljen Indiát kiabáltak, de ketten éljen Pakisztánt. Apja nagyon határozottan a lelkére kötötte, hogy ő soha ne éltesse Pakisztánt. Egyébként az élet normálisan megy tovább Delhiben.

Mivel az indiai pilóta visszaadása valóban az enyhülés irányába mutat, és mert a hétköznapi emberekre nem terjed ki a konfliktus, ezért nem félek a pakisztáni úttól.

A bengáli iskolák vége?

Feb. 24.

Egy tizedikes bengáli vizsgára készülő gyerekkel beszélgetek. Mikor mondja, hogy irodalmat tanul, megkérdezem, hogy mit tud Michael-ről. Bengálban ugyanis a leghíresebb írókat és költőket a „keresztnevükön” tartják számon. Senki sem mondja, hogy Tagore, hanem azt mondják, hogy Rabíndranáth. Hasonlóképpen, a legjelentősebb tizenkilencedik századi költőt, a keresztény hitre áttért Michael Madhuszúdan Dattot, mindenki csak Michaelként ismeri. Költészetében a nyugat eredményeivel igyekezett gazdagítani a bengáli irodalmat. Ő írt például először szonettet bengáliul.A fiúnak azonban kemény dió a kérdésem, és visszakérdez: Michael Jackson? Kiderül, hogy Michael Madhuszúdan Dattot nem is ismeri. Mikor a bengáli iskolák helyzetéről beszélgetek, szinte mindenki megerősít, hogy a tizedikesek közül sokan nem tudnak rendesen írni olvasni. Emögött az iskolarendszer gyengesége áll. A falusi iskolákba a tanárok gyakran nem is járnak be. Gyakori, hogy együtt, egy teremben kell tanítsák az első négy osztályt. Gyakoriak a 120 fős osztályok, ahol a tanár hangosbeszélőn keresztül tanít. Ilyen körülmények között az egyes gyermekek nem kapnak sok figyelmet, és sok is a sok a kimaradó diák. Fodrászom például elmondja, hogy mikor felesége meghalt, hetedikes lányát kivette az iskolából, mert valakinek otthon főznie kell a családra. Egy kimaradt fiú arról beszél, hogy elment a kedve, mert sohasem kapott jó jegyet. Az elmaradt tanítás azonban nemcsak az iskolákban probléma. Hasonló az egyetemi oktatás is. Mikor Tárak meglátogat, itt tanuló diákjaitól megtudom, hogy az aznapi négy órából csak egy-egy óra volt megtartva a különböző bölcsész-szakokon. Nem csoda, hogy egy másodéves franciaszakos hallgató nem tudott arra kérdésre válaszolni, hogy hol laksz. Ő elmondja, hogy kezdettől fogva nem tudja követni az egyetemi órákat. Az általános és középiskola mellé hatalmas korrepetálóipar fejlődött ki, és aki meg tudja fizetni, délutánonként a gyereke mellé felfogad egy tanárt vagy egy diákot. Az általános iskolai tanárok és a szülők közben egymásra mutogatnak. A tanár szerint a gyereknek otthon a szülővel kellene tanulnia, a szülő szerint az iskolában.

Megtudom azt is, hogy korábban voltak jó bengáli tannyelvű iskolák. A nyolcvanas évekig csak elvétve akadt Bengálban angol tannyelvű magániskola. Ott a külföldiekkel is kapcsolatban álló üzletemberek taníttatták a gyerekeiket. Mikor egyre több lett a magániskola, a kommunista bengáli kormány a nyolcvanas években kötelezővé tette a bengáli tannyelvű 1-4 osztályt minden iskolában.

Persze nemcsak az iskolák az oka a bengáli írás-olvasás sikertelenségének. Az erősen szanszkritizált, rendkívül elegáns bengálinak az egyik legnehezebb az írásrendszere. Ha olvasva tanulja valaki, mint én is, akkor könnyű, mint a francia, mert csak a betűk és betűkapcsolatok kiejtési szabályait kell megtanulni. Írni azonban sokkal nehezebb, mert hangrendszere a szanszkrithoz képest nagyban redukálódott. Egy-egy hangra így hagyományosan sok különböző betű használatos. Nincs például különbség hosszú és a rövid magánhangzók kiejtése vagy a kétféle szanszkrit „s” és a „sz” kiejtése között, és így három különböző betű is jelöli a „s”-hangot. A diákoknak egyenként kell megtanulniuk sok szanszkrit eredetű szó helyesírását. Többször is akarták megreformálni az írásrendszert és közel hozni a kiejtéshez, de a hosszú í és ú húsz évvel ezelőtti részleges eltörlésén túl nem sokra jutottak. Ráadásul az egyszerűsítés további bonyodalmakat okozott: minden magáhangzót rövidnek ejtenek ugyan, de a szanszkrit szavak helyesírásában megmaradtak az etimológikus hosszú hangok.

A kalkuttai vonaton találkozok régi barátommal, az újságárus Ganésával. Gyerekkora óta ismerem. Most harminc fele járhat, de már szinte ráncosodik. Ő ismer meg, mikor kérdezem a nevét. Hatalmas mosolyra fakad, és szinte a nyakamba ugrik. Kopaszra nyírt fejéről látom, hogy gyászol. Zavart mosollyal mondja, hogy apja egy hete felkötötte magát egy lámpára. Zavartan mesél, de hadaró beszédét a zakatoló vonton nem igazán értem. Talán azt mondja, hogy az apját sokat ütötték. Ahogy robogunk kifele Bólpurból, megmutatja a távolban a házát. Veszek tőle egy bengáli napilapot, és útjára engedem.

Az újságban a kasmíri feszültségekről olvasok. India további tízezer katonát küld Kasmírba. A miniszterelnök Módí azt mondja, hogy nem a Kasmíriak ellen, hanem a kasmíriakért harcol. Közben itt mindenki Pakisztánt vádolja a kasmíri terrorizmus pártolásával. Az ellenzék vezetője Ráhul Gándhí azt mondja Módíról, hogy Módi egy dolgot nem érzett soha: szeretetet.

Ugyanebből az újságból tudom meg, hogy a bengáli kormány felavatta az első államilag fenntartott angolnyelvű középiskolát, és hogy eddig már száz angolnyelvű általános iskolát nyitottak. Az oktatási miniszter elmondja, hogy az előző, kommunista kormány elhanyagolta az angol oktatását, és ők most ezt hozzák helyre. Azt mondja, hogy így a szegény származású okos gyerekeknek is jut majd angol iskola. Egy másik mondatából azonban kitűnik, hogy nem mindenki lesz benne szegény származású. Nekem nem világos, hogy az okos gyerekeknek miért kell angol iskolába járniuk. Ahaná és Szadzsal barátaimtól tudom, hogy az ő gyerekkorukban voltak nagyszerű bengáli tannyelvű iskolák is. Bennük az angoloktatás olyan jó volt, hogy Szadzsal egyben angol verseskötetet is meg tudott jelentetni. Másrészt a mi generációnk esetében az angol tannyelvű iskolákban is jó volt a bengáli oktatás. A festőnő Rasmí angolukl tanult, de ugyanolyan jól tudja kommentálni a legbonyolultabb bengáli verseket is, mint a doktoráló bengáli diák, akivel néhány éve végigolvastam néhány Tagore verset.

Ahaná egy főiskolán tanít bengáli irodalmat, ahova neki két óra az út oda is vissza is. Elmondja, hogy a diákok alulmotiváltak, mivel azért választják a bengáli szakot, mert félnek, hogy máshova nem jutnának be. Ráadásul a főiskola nem a diákok elsődleges választása. Jórészt a környező falvakból kerültek ide a diákok. A falusi oktatás rendkívül gyenge. Van egy olyan sejtésem, hogy a kormány a a bengáli nyelvű iskolák alacsony színvonalán kíván javítani azáltal, hogy angolra váltatja őket. A gond azonban az, hogy a jó bengáli iskolákat változtatják át angol nyelvűre, és ma már innét nem nagy valószínűséggel jön majd ki bengáli irodalmat szerető értelmes diák. A helyi tanárokat paranccsal irányítják át angol nyelvű tanításra. Nem tudom, hogy ez mennyire hatásos, hiszen egy egész életében bengáliul tanító tanár nem biztos, hogy könnyen tud a tárgyáról angolul beszélni, még akkor is, ha annak idején elvileg angolul végezte az egyetemet.

Ahaná szerint a bengáliak mindig az árral haladnak, mikor kellett buddhisták voltak, aztán nyom nélkül hinduk, majd muzulmánok lettek. Tíz évvel ezelőtt mindenki a kommunistákra szavazott, ma már mindenki a Trinamul „gyökérből felnövő” Kongresszus Pártra. Az egyszerű, írástudatlan  embereknek elmagyarázták az aktivisták, hogy a sarló és kalapács helyett a virágokra kell szavaznia. A párt most már mélyen beágyazta magát, és minden utcasarkon a pártvezető Mamatá Banerdzsí képe látható, akit mindenki csak dídínek, azaz nővérünknek hív. Hatalmas poszterek hirdetik Bengál fejlődését. Ahaná elmondja, hogy „nővérünk” kedvenc színei a kék és a fehér, és ezért az iskolákat és a közintézményeket most olyan színűre festik.

Ahaná ki is küld hozzám egy kalkuttai újságírót az egyik legnagyobb terjesztésű kalkuttai napilaptól az Ánandabázár patrikától, hogy beszéljek neki arról, hogy én hogyan látom a nyelvi helyzetet. Elmondom neki, hogy mennyire féltem az indiai helyi nyelveket, mivel az angol iránti elfogultság miatt egyre jobban elhanyagolják őket. Pedig igazán az anyanyelvében van otthon az ember. Martin is készít velem egy interjút a vezető kalkuttai angolnyelvű lapba.

Igyekszem még jobban belelátni a helyzetbe, és adatot gyűjteni az angol mellett és ellen is. Az angol mellett emel szót egy delhiben tanító bengáli történész ismerősöm. Nemrég egy tanszéki értekezleten vetődött fel a kérdés, hogy elfogadjanak-e hindi nyelvű szemináriumi dolgozatot. Ő nagyon ellene van, mivel nem tud olyan jól hindiül, hogy azt osztályozni tudja. Persze volna erre is megoldás. Az ilyen dolgozatot egy hindiül jól tudó kollégának át lehetne adni. Ráadásul történelemről van szó, és egy hindi tanítási nyelvű iskolából érkezett diák természetesen jobb dolgozatot tud írni hindiül, mint angolul.

Egy kísérleti szantál iskolát igazgató szobrász barátom, Szanjászí elmondja, hogy anyanyelvükön a kisgyerekek szabadabbak, és gyorsabban tanulnak. Sokkal sikeresebbek, ha fokozatosan vezetik őket be az államilag elfogadott bengáli nyelvű oktatásba.

A Hindi Palotában és a Bengáli Tanszéken

Feb. 15-6

Két előadást is tartok a „Hindi Palotában”. Itt mintha semmi sem változott volna az elmúlt húsz év alatt. Bár vezetőtanárom már 2000-ben rég nyugdíjba ment, a jelenleg tanító tizenegy tanár legtöbbjét ismerem. Az utóbbi években különösen jó kapcsolatom alakult ki az óhindit kutató, halkszavú Rámésvar Misrával, aki a sántinikétani tudós Ksitimóhan Szén és Tagore szerepét vizsgálta meg Kabír modernkori megismerésében. Tagore ugyanis Szén kiadásából vett száz verset fordított le angolra, és az Indián túli világ ez alapján ismerte meg először Kabírt. Szén és Tagore a hindu egyistenhívő reformiskolához, a Brahmo Szamádzshoz tartoztak. A Brahmo Szamádzsot a tizenkilencedik század első felében alapította Rámmóhan Ráj Kalkuttában. Ráj jól ismerte az iszlámot és a kereszténységet, és egyistenhívő tanításában elsősorban az ősrégi upanisadok tanítását igyekezett alapul venni. Az upanisadok és a jelenkor között azonban óriási az időbeli távolság, és a brahmók a közbeeső hindu hagyományban is megkeresték az egyistenhívőket. Ráj Kabírt nem ismerte ugyan, de a Kabírhoz hasonló nézeteket valló Dádú Dajál költészetét igen. A század végétől azonban a brahmók többször is kiadták Kabír verseit.

A Palota előcsarnokát a magasban freskók díszítik az óhindi irodalom legkimagaslóbb alakjaival: a legfontosabb, a bejárattal szemközti panelen Kabír és a hozzá hasonlóan a leírhatatlan Istent imádó költők láthatók hallgatóságuk társaságában, Egy másikon a Ráma-imádó Tulszídászt látogatja meg Akbar császár, a harmadikon pedig a Krisnát imádó vak Szúrdász, és az ő iskolája látható. A freskókat a negyvenes években itt tanító kitűnő Kabír-tudós, Hazárípraszád Dvivédí ösztönzésére készítette a Képzőművészeti Tanszék egy tanára és diákjai. Ritka Indiában ennyire szép modern ábrázolását látni a régi hindi irodalomnak.

A „Hindi Palota” változatlanságának nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Nagyszerű megtalálni a régi világot, de mindez egyre jobban kizárja a tudományból az itt dolgozókat. Egyes órák a fák alatt, a kertben vannak, de például az előadásaimhoz nincs projektor, és wifi is csak egy teremben van.

A hindivel ellentétben a Bengáli Tanszék teljesen megváltozott. Egy modern épületbe költözött a többi nyelvvel együtt. Húsz évvel ezelőtti tanáraimból senki sincs már ott. Viszont nekik van már vetítőjük. A fiatal tanári karból Manabéndrát már korábbról ismerem, és most a jelenlegi tanszékvezetővel, Abhrával is összebarátkozom. Fel sem merül a kérdés, hogy ne bengáliul tartsam az előadást. Nyökögök ugyan, de a vetítés kisegít. Az egyetlen hísz évvel ezelőtti különlegesség, ami megmaradt. hogy levett cipővel megyünk be a tanterembe, és a diákok még manapság is a földön ülnek.