Monday, 22 February 2016



Dzsát zavargások

2016. febr. 22.
Ezt a repülőn írom. Több helyi repülést nem terveztem Indiában, de a Delhit félkörben körülvevő Harijáná államban zavargások törtek ki, és minden Harijánán átmenő vonatot töröltek, így az én Udajpurba induló éjszakai Mévár Expresszemet is. Ezt persze csak a vasútállomáson tudtam meg. Ahogy elbocsátottam a taxisomat, odajöttek hozzám a taxisok, hogy szükségem van-e rájuk. Ez már gyanús volt, mert bizonyára ők is látták, hogy most érkeztem taxival, de azért beletelt egy-két percbe míg felfogtam, és ellenőriztem, hogy erről az állomásról ma nem indul vonat. A taxisok most nem a vonattal érkező utasokra vadásztak, hanem az állomásról visszafordulókra.
India a hátrányos helyzetű kasztok számára a pozitív diszkriminációt alkalmazza, és a tanügyben és a közalkalmazotti állásokban is fenntart számukra bizonyos kvótát, ahol a helyekért és az állásokért csak egymás között, versenyeznek, mivel az elit-intézményekben tanuló gazdagabb indiaiak ellen semmi esélyük nem lenne. Ezért aztán manapság furcsa állapotok alakultak ki, hiszen a kasztok azért versengenek, hogy minél alacsonyabbnak és ezáltal hátrányos helyzetűbbnek mutassák be magukat. Az egyik legnépesebb Harijánái kaszt, a földműves dzsátok is szeretnének bekerülni a hátrányos helyzetűek közé, és ezért megbénították az egész államot. Nem egészen tudom, hogy valóban mennyire hátrányos a helyzetük, de irodalomtörténészként tudom, hogy a tizennyolc-tizenkilencedik században előbb az afgánokkal majd később az angolokkal összeütköző bharatpuri maharadzsa-dinasztia dzsát volt, udvari költőket tartott, és befogadott a betörő afgánok elől menekülő hindi és urdú költőt. egy-két évvel ezelőtt Dzsajpurt bénította meg hasonló dzsát mozgolódás. A harijánái lázongásnak már tucatnyi halálos áldozata is van, és a dzsátok a Delhi vízzel ellátó egyik csatornát is tönkretették, és a fővárosban vízhiányra kell készülni. A zavargások miatt ma  zárva tartottak az iskolák is a fővárosban. A Magyar Kultúrközpontban megtudom, hogy egy az indológus-régész Jeney Rita bentrekedt a lázongó államban.
Már tegnap este olvastam interneten, hogy vezető politikusok megígérték a kvótát a dzsátoknak. Ennek ellenére a másnapi udajpuri vonatot is törölték, és ezért nincs más választásom, mint vagy lemondani az útról vagy repülni. Találok is egy ötezer rúpiás repülőjegyet, de mire ellenőrzöm, hogy valóban ez a legmegfelelőbb számomra, addigra már felmegy nyolcezerre. Megveszem, és vigasztalásul ezer rúpiányi engedményt kapok a másfélezres szálloda árából. További vigasz, hogy másnap megtudom, hogy egész jól jártam. Voltak, akik százezret fizettek egy sürgős jegyért.
Ma reggel azzal a hírrel fogadtak a Magyar Központ indiai dolgozói, hogy vége a lázongásoknak, de beletelik még egy-két napba, hogy normalizálódjon a helyzet. A sofőr Balvindertől megtudom, hogy az iskolai kényszerszünet miatt valamivel kisebb a forgalom a fővárosban. A szikh Balvinder azt is elmondja, hogy végül semmit nem kaptak a dzsátok, és szinte magából kikelve érvel, hogy nem is jár nekik kvóta, és ha megkapnák, akkor más kasztok is lázongáshoz folyamodnának. Tudván, hogy a szikhek többsége dzsát, meglep, hogy mennyire tűzbe jön.
Szerencsére sikerül a napomat jól kihasználni. A menedzser és óhindi-kutató Szinghaldzsí fogad, és három órán keresztül ellenőrzi velem a készülő Bádzsíd szövegkiadás nehezen értelmezhető olvasatait. Mindezt munkaidőben teszi, de olyan gyorsan olvas és dolgozik, hogy míg én jegyzetekbe foglalom, amit magyaráz, addig ő láttamoz és aláír néhány levelet. Negyedóránként-félóránként jönnek hozzá a levelekkel. Az alkalmazottakkal néha kiabál, de azok tudják, hogy ez a stílusa, és nem tűnik, hogy zavarba jönnénk tőle. Sikerül vagy húsz oldal szövegen átrágni magunkat. Más tanáraimmal ez több napos munka lenne.
Mikor indulnom kell minden formaság nélkül elbúcsúzok, és rohanok is a repülőtérre, ahonnét több mint egy óra késéssel indul a Spicejet légitársaság kávédarálója. A Bombardier névre keresztelt légcsavaros gép annyira teszik az utasoknak, hogy többen le is fényképezzük. Útközben a kapitány bemondja, hogy mintegy hatszáz kilométer per órás sebességgel repülünk.

Saturday, 20 February 2016



Kéziratvadászat


2016. febr. 20.
Tegnapelőtt, utolsó sántinikétani napomon bementem a hindi tanszékre, mert le akartam fényképezni néhány szakkönyvet, de sem Ksitimóhan Szén Kabír-kötetét, ami Tagore fordításának alapjául szolgált, sem Ráhul Szánkritjájannak a buddhista Csarjágíti-dalgyűjteményről szóló könyvét nem találtuk meg. Hetek óta kerestem viszont a hindi kéziratos könyveket. Ha olyan nagyszerű tudósok, mint Ksitimóhan Szén és Hazári Praszád Dvivédi dolgoztak Sántinikétanban, biztosan voltak kéziratos könyveik. Még az első napokban meglátogattam a kéziratgyűjteményt, aminek egyik munkatársa, az orijá Asók Ratha régi ismerősöm. Doktorandusz-koromban orijául tanított. Mintegy harmincezer szanszkrit, bengáli és orijá kéziratos könyvet őriznek a mozgatható polcokon nagyszerű körülmények között. Hindi könyveik azonban nincsenek. Ratha elmondja, hogy egyszer látott a hindi tanszéki könyvtárban kéziratokat, de az akkori tanszékvezető nem engedte integrálni őket a központi gyűjteménybe. A mostani tanszékvezető férje az egyik legkimagaslóbb tanár a tanszéken. Mikor a a kéziratokról kérdezem, még arról sem tud, hogy lennének. Aztán különböző emberek mást-mást mondanak. Aznap volt az utolsó napom, és egy másik tanár, Csakradhardzsí megígérte, hogy a nyugdíjas könyvtárostól kideríti hol lehetnek. Keressük az általa mondott vasszekrényben, de egy halom porladozó nyomtatott könyvön kívül semmi nincs ott. Az új könyvtáros semmit nem tud. A takarítónő azonban elmondja, hogy melyik polcon keressük, és már első látásra találunk ott két kissé málló kéziratos könyvet, egy 1830-ban másolt Prithvírádzs-rászó hőskölteményt, és egy elöl-hátul hiányos, kaithí írású verses mesegyűjteményt, a Szinhászan-battíszit. Lehet, hogy ennél is több van a polcon, de már nincs időnk keresni. Ezt a kettőt külön tetetem, és már csak telefonon tudom értesíteni a tanszékvezetőt.
Egy sántinikétani kéziratos könyv első oldala

Tegnap Allahábádban a hindikutatás egyik fő központját, a Hindi Száhitja Szammélant, A Hindi Irodalmi Egyesületet látogattam meg. Dszajupurban egy hónappal ezelőtt egyetlen kéziratot sem mutattak meg, mert a könyvtár vezetősége akkor egy hétre elutazott. Azt mondták, hogy előre értesítenem kellett volna őket. Az utóbbi néhány évben olyan jól ment minden az intézetükben, hogy erről elfeledkeztem. A hasonló incidenseket elkerülendő két héttel korábban gyorspostával angol nyelvű levelet küldtem a további intézeteknek, amiket meg fogok látogatni, köztük  a Szammélannak is.
Vadódarában többször is elmentünk egy Circuit House-nak nevezett kertes épületegyüttes előtt. Kíváncsi voltam, hogy ez miféle hely, de a riksásom nem tudta. A szótárban az áramkörön kívül semmi értelmeset nem találtam a circuit szóra. Aztán egy taxis elmondta, hogy a városba látogató politikusok, a „fontos emberek”, VIP-ek szálláshelye ez.
Allahábádban a befolyásos vegyészprofesszor, Mahés Cshattópádhjáj egy segítője, Anupamdzsí rendezte a szállásomat. Noha nem maradok itt éjszakára, megkértem, hogy foglaljon szállást az egyetemi vendégházban, mert előtte és utána éjszaka is vonatozok. Majd három órás késéssel, valamivel dél után érkezett meg a vonatom. Meglepetésemre, a Circuit House-ban foglalt le nekem egy lakosztályt, ahol megkülönböztető jelzéses kocsik várakoztak a politikusaikra. Sokáig nem élveztem a kényelmet, rohantam a Szammélanba, mivel a dolgozók munkaideje ötig tart, és már fél ötkor igyekszenek kitenni a látogatót. Az intézetben az idős Dúbédzsí várt, aki az én kedvemért utazott fel félreeső falujából a városba. A könyvtáros azonban azt mondta, hogy a kéziratok annyira összekeveredtek, hogy egyet sem tud megmutatni. Ide küldött levelemről senki sem tud. Dúbédzsí szerint, mivel angolul volt, a szemetesládában lehet. Nálam volt a levél egy másolata, amivel Dúbédzsí átküldött az épp akkor hivatalában tartózkodó igazgatóhelyetteshez. Ő nem igazán értette, hogy miért foglalkozom már kiadott művekkel, de megdicsértem az intézetét, ami azelőtt nagyszerű műveket adott ki, bár sokan nem is tudnak azokról a szövegkiadásokról. A Szammélan készítette el például Tulszídász Barvai-Rámájanájának kritikai kiadását, noha a minden állomáson elérhető, olcsó górakhpuri Gita Press kiadása azt lesöpörte a piacról. Minden további nélkül akáírta aláírta a kérelmemet, é most ezzel mentem vissza a könyvtároshoz, aki Dúbédzsí és az igazgatóhelyettes nyomására mégis intézkedett, és a kért négy kézirat közül végül egyet valahogy előkerített. Teljes egészében nem engedte lefényképezni, de sikerült az időmet úgy beosztani, hogy a le nem fényképezett részekről részletes leírást készítettem. Négy óra fele a könyvtáros már ki is akart tenni, merthogy le kell adnia a kulcsot. A fényképezést az egyik szolga segítette, és így sikerült befejeznem azt is. Minden siettetés ellenére még beírattak velem a vendégkönyvbe. Megdicsértem az intézetet, és reményemet fejeztem, ki, hogy egyszer majd jobb állapotok uralkodnak benne. A korai zárás miatt Dúbédzsível még arra is volt időnk, hogy átrohanjunk a Gangánáth Dzshá Szanszkrit Intézetbe, mert ott is vannak hindi kéziratok. Autóriksára ültünk, de az félúton lerobban és Dúbédzsível közösen próbáltuk betolni.

A Gangánáth Dzshá Szanszkrit Intézet előtt
Újabb éjszakai vonatozás után ma Mathurában meglátogattam első óhindi tanáromat, Mánik Góvind Csaturvédit, aki huszonöt évvel ezelőtt olyan sikeresen bevezetett a csodálatos bradzs irodalom nyelvezetébe és esztétikájába, hogy azóta is azzal foglalkozom. Mathurában és Vrindávanban beszélik az irodalmi bradzshoz legközelebb eső nyelvjárást. Nyolcvanas évei körnékén járó tanárom Mathurában, a Jamuná partjához közel lakik. Itt töltötte gyermekkorát, és nyugdíjasként ide tért vissza. Apja és nagyapja, Góvind és Navnít Csaturvédí híres bradzs költők voltak, akik a modern hindi irodalom felemelkedésének idején is kitartottak a hagyományos óhindi irodalom mellett, és szereztek hírnevet maguknak.
A Jamuná-part
Mivel nem tudom elmagyarázni az autóriksásnak, hogy pontosan hova is kell menni, a folyóparton a Bengáli Gháton találkozunk. A folyópartok kiépített részét Indiában ghátnak nevezik. A mathurái part középpontja a Visrám Ghát, a „Pihenő part”, és attól felfele is, lefele is tizenkét ghát  van, ahol templomokat, kisebb szentélyeket, cshatríkat, azaz oszlopos kupolákat, folyóhoz vezető lépcsőket és csónak-kikötőket találni.
Így működik egy mogul-kori ajtó
Csaturvédi professzor megmutat egy tizenkilencedik századi folyóparti házat, melyen egy disztichon-felirat hirdeti, hogy azt Navnít építtette, és Góvind hozatta helyre. Ő azonban a kissé félreeső Málu sikátorban lakik egy az 1550-es évek környékén épült házban. Elmondása szerint az épületet egy a közép-indiai málvá hercegségből származó hercegnő építtette, és az egész utcahossz az ő telke volt. A vallásos hercegnő a Pustimárg nevű Krisna-imádó irányzat Csaturvédi papi családjára hagyta az épületet és a telket, amit idővel teljes utcahosszban beépítettek. Az itt lakó Csaturvédíket azóta mahalí "palotai" Csaturvédínek hívják.  Tanárom megmutatja a sokszor felújított  és kibővített épület legrégebbi részeit. A régi indiai házak kis belső udvar köré épültek, és a legrégebbi belső udvaron valóban mogulkori építészeti elemeket látni. Már a bejárat feletti dombormű is érdekes, mely az elefántfejű Ganésát, a kezdetek istenét ábrázolja feleségei Riddhi „Növekedés” és Sziddhi „Megvalósulás” társaságában. A kis domborművön most már alig kivehető oroszlánokat. Elmondja azt is, hogy az egyik ajtó alatt kincs van elásva, de senki sem szabad hozzányúljon, mert kígyók védik.
A feldolgozásra váró kéziratokkal
Az egyik emeleti szobában található a régi kéziratgyűjtemény. A könyvek ruhával átkötött bugyrokban állnak egy felső polcon. Néhány bugyor oldala felfeslett. Valószínűleg rovarok kóstoltak bele a papírba. Javasoljuk Csaturvédi professzornak, hogy hívja ki a Nemzeti Kéziratmissziót, ami majd a könyveket letisztítja, katalogizálja, és külön-külön becsomagolva visszaadja biztonságos tárolásra. A központi kormány által finanszírozott kéziratmentő misszió három embere mintegy egy év alatt képes lesz elvégezni a munkát.
Csaturvédí professzorral órákon át beszélgetünk az irodalomról. Panaszkodik, hogy ma már alig van ember, aki érti ezt. Éveket élt Delhiben, de soha egy óhindi irodalmi programra nem jött neki meghívó, míg modern meghívásokkal elhalmozták. A tizenkilencedik században a hindi irodalom nyelvjárást váltott. Míg az óhindi szövegek különböző nyelvjárásokon, legnagyobb mértékben a Mathurá és Vrindávan nyelvjárásán alapuló bradzsul íródtak, addig a modern hindi és urdú Delhi beszélt nyelvét vette alapul. Beszélgetünk arról, hogy mennyire más a bradzs irodalmi nyelv és a mai beszélt nyelvjárás, és hogy a Jamuná túlpartján fekvő falvakban már másképp beszélik a bradzsot. Elmondja, hogy apja nem a beszélt nyelvjárást, hanem az irodalmi bradzsot használta. Megtudom, hogy Krisna-imádó családját nem érdekelte Tulszídász Rámájana-eposza, az Észak-India bibliájának mondott Rámcsarit-mánasz, és még az apja is lenézően nyilatkozott róla. Ez egybevág azzal a tudományos elmélettel, hogy a papi nemzetségek sokáig visszautasították a Mánaszt.


Amíg beszélgetünk, látogatók sora váltja egymást, és be-becsatlakoznak a társalgásba. Néhányan bradzs versekkel illusztrálják a mondanivalójukat. Nemcsak a környékről jönnek emberek, hanem még egy robogón Vrindávanból is átlátogat hozzánk egy nemrég alapított helyi kutatóintézet igazgatója, Laksmí-Nárájan Tivárí egy barátjával, Rádzsés Sarmával. Rádzsés Sarmának most jelent meg kismonográfiája a vrindávani írnokokról, ami a kutatóintézet egyik első publikációja. Eredetileg csak nekem akartak egy példányt  ajándékozni belőle, de egy nagyszerű találkozás lesz belőle Csaturvédí dzsível. A kutatóintézet szeretné őt is bevonni egy projektjébe. Nemsokára megérkezik Csaturvédí öccse, aki monográfiát írt nagyapjukról, a költő Navnít Csaturvédíről. Nagy hangon beszél, és sok verset elszaval tőle. Megint megérzem, hogy Indiában sokkal élőbb a költészet, mint nálunk. Számomra az egyik legérdekesebb vers, a helyi majmokról szóló négysoros, mely elmondja, hogy mi-mindent ellopnak a majmok. Az óhindi irodalom esztétikája szerint sok vers a hangzásával vagy a csattanós végkifejletével fogja meg a hallgatót. A sok látogató elnémítja a vissazhúzódó természetű Csaturvédídzsít, és örülök, hogy miutn elmennek, a búcsúzás előtt még tudunk egy kicsit beszélgetni.
Azon túl, hogy meglátogatom egykori tanáromat, azért jöttem ide, hogy megtudjam, hogy a kéziratgyűjteményében vannak-e a kutatásaimhoz kötődő könyvek. Csaturvédídzsí egyenesen azért hívott, hogy adjak neki tanácsot, hogy mit tehet a gyűjteménnyel. Mivel a kéziratok nincsenek katalogizálva, és átnézésük több hetes vagy hónapos munka lenne, ezért ettől a tervemtől hamar elálltam, helyette talán sikerül segítem, hogy a Nemzeti Kéziratmisszión keresztül megőrződjön, és idővel ismét hozzáférhető legyen egy nagyszerű gyűjtemény.

Thursday, 18 February 2016



Bardhamán és a kéziratok


Most a bardhamáni állomáson gépelek. A várakozó kisebb tömege vesz körül, és nézi, hogy egy angol valami idegen nyelven gépel. Amennyire megszokott látvány az európai vonatokon a számítógépes utas, annyira jó itt unaloműzőnek a várakozók között.
Most ment el előttem egy vajaskenyér-árus. Húsz évvel ezelőtt egyszer vettem Bardhamánban vajas kenyeret. A két összetett kenyér közül kicsordult a fehér vaj. De mikor megízleltem, a két kenyérre alig volt kenve valami. Nagyon felháborodtam és idővel kiderítettem, hogy az állomás előtt egy árusbódéban gyártják, talán még el is mondtam nekik, hogy ez csalás, de már nem emlékszem. Most is látom, hogy a kenyéren túlcsorduló vajaskenyerek árul valaki. Kedve volna figyelmeztetni az utasokat, nehogy valaki vegyen belőle. Úgy tűnik azonban, hogy a trükk bejön, hiszen már legalább húsz éve működik.
Sok a csomagom. Bár mostanában már inkább igyekszem a könyveket lefényképezni vagy elektromos változatban megszerezni, mégis vagy harminc kilót nyom az egyik bőröndöm az új bengáli könyvekkel. Nagyon sokan ajándékoztak nekem jobb-rosszabb könyveket. Nincs szívem eldobni őket, bár elképzelni sem tudom, hogy valamikor majd elolvasom valamelyiket. De talán mégis… Bár az elektromos szövegeké a jövő, több könyvet publiklunk, mint valaha is, és egyre könnyebb és olcsóbb lett könyvet kiadni. Ugyanaz a helyzet, mint kétszáz éve Indiában. Az 1820-as, 1830-as években késztették a legtöbb kéziratos könyvet, és az írnokokat valósznűleg nem zavarta, hogy Kalkuttában és India egyre több városában már géppel készülnek a könyvek.
Ma bementem a hindi tanszékre, mert le akartam fényképezni néhány szakkönyvet, de sem Ksitimóhan Szén Kabír-kötetét, ami Tagore fordításának alapjául szolgált, sem Ráhul Szánkritjájannak a buddhista Csarjágíti-dalgyűjteményről szóló könyvét nem találtuk meg. Hetek óta kerestem viszont a hindi kéziratos könyveket. Ha olyan nagy tudósok, mint Ksitimóhan Szén és Hazári Praszád Dvivédi dolgoztak Sántinikétanban, biztosan voltak kéziratos könyveik. Még az első napokban meglátogattam a kéziratgyűjteményt, aminek egyik munkatársa, az orijá Asók Ratha régi ismerősöm. Doktorandusz-koromban orijául tanított. Mintegy harmincezer szanszkrit, bengáli és orijá kéziratos könyvet őriznek a mozgatható polcokon nagyszerű körülmények között. Hindi könyveik azonban nincsenek. Ratha elmondja, hogy egyszer látott a hindi tanszéki könyvtárban kéziratokat, de az akkori tanszékvezető nem engedte integrálni őket a központi gyűjteménybe. A mostani tanszékvezető férje az egyik legkimagaslóbb tanár a tanszéken. Mikor keresem a kéziratokat, nem tud róla, hogy lennének. Aztán különböző emberek mást-mást mondanak. Ma volt az utolsó napom, és egy másik tanár, Csakradhardzsí mára ígérte, hogy a nyugdíjas könyvtárostól kideríti hol lehetnek. Keressük az általa mondott vasszekrényben, de egy halom porladozó nyomtatott könyvön kívül semmi nincs ott. Az új könyvtáros semmit nem tud. A takarítónő azonban elmondja, hogy melyik polcon keressük, és valóban találunk ott két kéziratos könyvet, egy 1830-ban másolt Prithvírádzs-rászó hőskölteményt, és egy elöl-hátul hiányos, kaithí írású verses mesegyűjteményt, a Szinhászan-battíszit. Külön tetetem őket, és már csak telefonon tudom értesíteni a tanszékvezetőt.

Amint ezt írom, egyre nagyobb a kíváncsiskodók tömege körülöttem. Még egy mankós nyomorék is ideült. Hindi és bengáli nyelven egymás között tárgyalják, hogy külföldi vagyok, és ki tudja, hogy haragszik-e azért, hogy nézik. Gondolom, eszükbe sem jut, hogy esetleg értem, amit tárgyalnak, és én is belelátok a világukba, mivel azt hiszik, hogy bezárkóztak a nyelvükbe, mint mi magyarok tesszük azt gyakran külföldön. Olyan nagy figyelemmel nézik, hogy még a magyar szövegből is kiolvassák az ind szavakat. Közben tárgyalják, hogy az angolok angolja más mint az övöké, mert nem értik, amit írok. Valahogy megszeretem őket. Egy idő után unalmas leszek, és hátrébb húzódnak.


Az Öröm Városa


Dominique Lapierre „India, my love” című könyvét olvasom. Annak idején nagyon tetszett az Öröm városa, és most szeretnék egy kicsit többet megtudni a szerzőről. Már 1991-ben, első kalkuttai utamon csodálkozva hallottam, hogy akikről a könyvet írta, nem szeretik azt, mert senkinek se tetszik, ha egy nemzetközi bestseller kiteregeti a szennyesüket. Egy ott élő francia arról beszélt, hogy a könyvvel a szerző becsapta őket. De most már messze vagyunk ettől, és csak elolvastam egy másik könyvét is, amiben Indiához való viszonyáról ír, szerintem néha pózolva. Nagyjából három könyvsikerének történetét mondja el. Az öröm városának helyszínein én is jártam, és kissé drámainak találom az állapotok leírását. Például én is aludtam a nyomortanyán, de nem láttam se patkányt, se csótányt. Érdekes megtudnom, hogy a főhőst egy svájci ápoló alakjából mintázta e szerint a könyv szerint. Az Ásálajam kezdeteinél jelen levő George atya elmondja, hogy valóban volt ott egy francia pap és egy svájci ápoló. Ez a könyvből nem derül ki, de úgy tűnik, hogy a kettő alakja lett egybegyúrva. A francia pap nyilvánosan széttépte a könyvet. Valószínűleg ezért nem szerepel a mostani visszaemlékezésben.