Hüllővédelem

Dzsajpur, január 28.

2009 óta több ember él városon, mint falun, és ezáltal csökken a természetközeli élet megtapasztalása. A veszélyeztetett fajok védelmében India az európai modellt követi. Természetvédelmi körzeteket állít fel. Az indiai tigrisvédelem rendkívül sok figyelmet kap. Itt több pénzt költenek a tigris kihalása elleni küzdelemre, mint az összes többi veszélyeztetett állatéra együttvéve.

Egy Rom Whitekar nevű herpetológus, azaz kígyószakértő Dél-Indiában telepedett le, és feleségével többek között egy 2500 krokodilos farmot felügyel. Elmondja, hogy vannak helyek, ahol sok a krokodiltámadás. India egyes részein azonban az emberek együtt élnek a krokodilokkal, és nyugodtan bemennek a vízbe fürdeni még akkor is, mikor a krokodil a parton van. Ezt a jelenséget senki kívülálló sem tudta még megmagyarázni. Bár kicsi az agya, a krokodil ugyanúgy idomítható, mint egy kutya, bár az arckifejezés hiánya az ember számára idegenné teszi azt. Ráadásul egy-két idomított krokodil mintáját a többi is elkezdi követni emberi beavatkozás nélkül.

Whitekar az ötméteresre is megnövő királykobra védelmének sikeréről beszél. Bár évente mintegy ötvenezer ember hal meg kígyómarásban, és ezek nagy része Indiában. Első királykobráját meg is fogta. Először csak annyit látott belőle, hogy egy hosszú farok húzódik be a bokrok közé. Visszahúzta a kígyót a farkánál fogva, kikerülte a támadását, és mivel épp csak egy hálózsák volt nála, abba gyömöszölte bele. Az indiaiak jelentős része megtanult együtt élni a kígyókkal. Csak akkor ijednek meg, ha a kígyó bemegy a házba. A kígyó sosem támad provokáció nélkül. A kígyó jobban fél. Képzeljük el az ő helyzetét. Ő a földön csúszik, az ember föléje magasló óriás. Ha tud, elmenekül. Egyszer azonban Whitekar is zavarba jött, mikor provokáció nélkül indult meg feléje egy kobra. Terpeszállásba állt, és a kígyó átmászott a lába között. Mögötte volt ugyanis a fészke.

Kígyóátvevőhely (kép az internetről)

Azt tanácsolja, hogy ha látunk egy kígyót, csak sétáljunk tovább. Ha megmart, akkor irány a kórház, mert csak ott van ellenméreg. Jó tudni miféle kígyó mart meg, mert annak az ellenmérgével kezelnek, bár ma már van kombinált ellenméreg is, mely egyszerre több kígyómarás ellen is hatásos.

A dél-indiai kígyófogók a legjobbak a világon. Egyfelől az emberek közé keveredett kígyókat távolítják el, másfelől pedig kígyóméreg-gyűjtő állomásokon adják le őket, hogy a leszívott mérgükből gyógyszert csináljanak. Egyszer elvitt Floridába kettőt közülük, hogy fogják be a szabadon engedett burmai pitonokat. Ezek a hüllők háziállatként kerültek Floridába és ma már tízezres nagyságrendben elszaporodtak. A helyi kígyászok terepjáróvar járják környéket, és akkor fognak el egyet, ha azt meglátják a kocsiból. Az indiai kígyászok megkeresték a pitonok nyomait, azonosították útvonalukat és fészküket. Ebben az esetben az indiaiak szakértelme messze felette volt az amerikaiakénak.

Arról beszélnek a panelben, hogy ember és állat között csak az agy tesz különbséget. Aztán a közönségből egy kérdező sarokba szorítja őket: „Milyen jogon tart az ember fogva állatokat?”

Gyógyítás versekkel

Dzsajpur, január 27.

Az irodalmi fesztiválon elmentem egy költészeti panelre is. Itt egyáltalán nem újversekről vagy új esztétikáról volt szó, mint azt vártam, hanem gyógyításról. Egy angol könyvkiadó versekkel gyógyít. Tízperces konzultáció után ajánl egy verset. Azonosította korunk legnagyobb problémáit, mint magányosság, aggodalom, gyávaság miatti lelkiismeretfurdalás, és vonatkozó verseket ad ki olvasásra. A magányosság fő okát a szociális médiában látja. Egy mobiltelefont lengetve mutatta, hogy az ember ott nem önmagát, hanem az avatáráját adja.

 https://www.theguardian.com/books/2017/oct/01/william-sieghart-meet-author-poetry-pharmacy-interview

A Kabír-játrá, azaz Kabír-vándorfesztivál (https://www.rajasthankabiryatra.org/) egy az indiai hagyományokra építő, egyhetes rádzsasztháni fesztivál Díválí ünnepe után novemberben, ahol középkori alacsony-kasztú költőknek tulajdonított népdalokat vagy népdallá vált verseket énekelnek. 2012-ben néhány népzenepártoló összeállt Kabírt éneklő falusi muzsikusokkal, és körbevitte őket néhány falun. Mivel a fesztivál ráfizetéses volt, és szponzor sem akadt, leálltak. Csak a Youtube-on maradt nyilvános nyoma a kezdeményezésnek. Itt talált rá egy rendőrfőnök, aki észrevette benne a lehetőséget a gyakran véresre forduló falusi feszültségek megelőzésére. Falvakon gyakori ugyanis az összetűzés a különböző kasztok vagy vallások között. Néhány éve a Rádzsasztháni rendőrség támogatásával újraindult a fesztivál. Több száz ember kíséri őket, és önkéntesek tucatjai segítik a kezdeményezést. Néhány, a Delhi Egyetemen tanuló diák-önkéntessel én is találkoztam. Lelkesen beszélnek a játráról, és engem is meghívnak rá.

A játrá szervezői az irodalmi fesztivál alatt két koncertet is rendeznek, a most felavatott Rádzsasztháni Népzene Múzeumban. Én a Mírá Báí koncertje jutok el, amin egy Dzsajszalmér melletti faluból származó énekes, Mahésá Rám és társulata énekel. Dalaik egyáltalán nem az ismert Mírá dalok, bár az utolsó sorban szerzőként, vagy inkább inspirálóként, ott van Mírá Báí neve. Gyakran monotóniába hajló meditatív hangvételük egészen újként hat rám. Az utolsó dal már nem annyira meditatív, és a közönségből egyre többen táncra perdülnek alatta.

Hindi és számítástechnika

Kólhápúrban három hindi, a goai Birla Tudományos és Technológiai Intézetben (BITS) pedig két angol előadást tartok. Mindkét helyen átfedés van a technológiával. A kólhápúri tanszékvezető Pátil professzorasszony a hindi válságát látva a számítástechnikával kombinálja a hindit, és számos közös projektjük van a C-DAC nevű állami számítástechnikai vállalattal. Ezt egy indiai szuperszámítógép megépítésére hozták létre, de aztán felvállalta az indiai nyelvek számítógépes gondozását is. Egyszerre több India létezik. A nagyvárosokban szinte mindenki tud angolul, és ez teszi Indiát az USA után a második legnagyobb angolnyelvű országgá. A falvakban viszont a helyi nyelv a meghatározó. Mivel a falusi piac jelentős, ezért a számítástechnikai cégek igyekeznek azt is ellátni. Ha egy hindi diplomás diák ebben a szektorban helyezkedik el, sokkal jobban kereshet, mintha tanárként dolgozna. Ez így vonzóvá teheti a hindi szakot, melyre egyébként a gyengébb diákok jelentkeznek, akik úgy érzik, hogy máshova nem vennék fel őket. A diákok faluról járnak be az egyetemre, és óriási dolog számukra, hogy bekerülhettek egy egyetemre. Az előadásaim végén most nincsenek vagy gyengék a vonatkozó kérdések. A helyi hagyomány az, hogy az előadás végén a közönségből felállnak emberek, és elmondják, hogy az milyen hatást tett rájuk. Van ugyan önként jelentkező, de a tanszékvezető felszólítására a diákok minden csoportjából kijön valaki.

A Birla Tudományos és Technológiai Intézetben is van két előadásom, mivel a természettudományos képzés mellett van itt egy Bölcsész és Társadalomtudományi Tanszék is. Ez India egyik elit magánegyeteme, melyet India egyik legnagyobb vállalkozója, a rádzsasztháni K. K. Birlá alapított négy különböző helyen: három indiai államban, illetve Dubaiban. Olyan intézet ez, ami különösen hozzájárul ahhoz, hogy India számítástechnikai nagyhatalom legyen. Rendkívül sokszoros a túljelentkezés, és aki itt diplómázik, annak nagyszerű álláslehetőségei lesznek. Az a világ ez, amit Chetan Bhagat Three idiots, „Három hülye” című megfilmesített regénye jelenít meg. Itt sokkal aktívabbak, és sokkal könnyebben kérdeznek a diákok az előadás után.

Végül itt hozunk össze találkozót a C-DAC szövegfelismerést kutató szakemberével, Manís Kumár Guptával, aki a BITS-szel kialakulóban levő közös kutatásom miatt utazott le Punéból Goába. A nyomtatott dévanágarí írásos szövegek esetében 95-97 százalék a C-DAC szövegfelismerése, de van online kézírást felismerő programjuk is. Én átadok nekik több száz oldalnyi lefényképezett kéziratot és azoknak a begépelt változatát. Ez alapján megpróbálják majd tanítani a programot a régi kéziratok felismerésére.

Halászok és mosóemberek

Goában ha lehet halat eszek, mert tudom, hogy friss. Szinte állandóan látni halászcsónakot a tengeren. Itt-ott látni halászhajót is, de csónakból több van. Három-négy ember van bennük. Kettő evez, a többiek az óriási hálót dobják a vízbe. Legtöbbjük hajnali háromkor kel, és négykor száll csónakba. Egy órát eveznek , és aztán kivetik a hálót. Tíz óra fele jönnek vissza. A napi fogás általában 10-15 kilónyi kicsi vagy közepes hal, amit elosztanak egymás között. Tizenegy fele a feleségük már az út szélén árulja a friss halat. Mások később hajóznak ki. Mivel azonban délutánra feltámad a szél, a hajnali csónakázás a legkevésbé körülményes.

A csónakoknak általában vallásos neve van. A katolikusok szentekről nevezik el őket. A lassú nyelvi váltás példája a Hollant falu kikötőjében egymás mellett parkoló két csónak: az egyik portugálul St Anton, a másik angolul St Anthony.

Ebből lesz majd a kókuszolaj

Szállodámban mosatok. Ha reggel kilenc előtt leadom a ruhát, akkor a mosóember elviszi, és estére mosva-vasalva hozza vissza. Az egész olyan olcsó, hogy nem érdemes magamnak kézzel mosnom a fürdőszobában. A visszakapott ruhadarabokon néha kis cérnaszálak vannak. A mosóember a különböző színekkel azonosítja, hogy a sok vendég közül melyik ruha kié. Régebben kis falevelek voltak a ruháim között. A cérna már modernizáció. A mosóemberek ruhamegjelölési technikája legendás. Egy útikönyv szerint már bűnözőket is buktattak le a módszerükkel.

A Dzsajpuri Irodalmi Fesztivál

január 25.

A fesztiválon öt párhuzamos panel fut. Mindig van valami érdekes. Az északír Paul McWeigh félelemmel teli gyermekkorából nyeri az ihletet. A nyolcvanas években Észak-Írországban mindenki félelemben élt. A katolikusok fallal körülvett gettóban, saját rendőrséggel, mert a brit rendőrség oda nem járt be. Akkoriban egyébként még szavazati joguk sem volt.

Két panelen is felmerül a kérdés, hogy hogy lesz valakiből író. Mindkét esetben arról beszélnek, hogy milyen fontos a másik ember bátorítása. A goai Jerry Pintot például egy barátja felesége zsarolta bele az írásba. Mások mentorokról beszélnek. Ezt én magam is tudom. Ha annak idején Cseke Gábor nem bátorít, talán soha nem gondolok rá, hogy érdemes útirajzot írnom. Emellett két fontos dolog merül még fel: a kezdeti kitartás illetve a rendszeres írás. Volt sikeres író, akinek első könyvét tizenhat kiadó utasította vissza. Van író, aki reggel négytől kezdve alkot, mielőtt megindulna az élet, és van aki naponta ezer szót ír le.

Bár irodalmi fesztiválnak hívják, nem csak irodalmat, hanem mostanában megjelent közérdekű könyveket is tárgyalnak. Nagyon sok a politikai és a társadalomtudományi panel is. Egy közgazdasági panel a bizalom fontosságáról beszél, arról, hogy a szegény országokban a legnagyobb a bizalom-deficit, és így nehéz kölcsönt kapni. Van panel a nők elleni savas támadásokról, és van egy a rákból felépült híres színésznővel Manísá Koirálával. Nekem különösen tetszik egy a „Megírandó történetek” címet viselő. Ebben helyi emberbaráti kezdeményezésekről van szó. Egy Jaipur Foot nevű dzsajpuri cég például olyan műlábat tervezett, amelyben sportolni és táncolni lehet olyan embereknek, akiknek combtól lefele hiányzik a lábuk. Két egészen egyszerű, mélyen vallásos hindu pedig az elesetteknek segít: egy özvegyasszony arról beszél, hogy férje halála előtt megvakult, és ő iskolát nyitott a vakoknak a hetvenes években, amikor a vakok oktatását elképzelhetetlennek tartották Indiában. Egy parasztgyerekből lett orvos pedig az utcára kikerült haldokló embereknek és állatoknak ad otthont. Azt mondja, hogy az adta az ösztönzést, hogy gyerekkorában a kertjük végében telepedett le egy haldokló, aki egy hónap múlva meg is halt ott. Sohasem utasít vissza senkit azzal az indokkal, hogy telt ház van. Mindkettőjük kezdeményezése mára már óriásivá nőtte ki magát. Mindkettő mögött az áll, hogy nem sodródtak a tömeggel, ami a maga megnyugtatására azt állította, hogy ezeken az embereken már nem lehet segíteni, hanem a belső szavukra hallgattak, és megpróbáltak valamit tenni.

A rádzsasztháni irodalmi hagyomány mai jelentőségéről szól az egyik panel. Itt rádzsaszthániul beszélnek. Én nem tudtam, hogy értem ezt a nyelvet. A rádzsasztháni nagyon közel van a hindihez, és ami nem hindi benne, az gudzsaráti. Sokáig a hindi nyelvjárásának tartották, de ma önáló nyelvi státuszra törekszik, amit az indiai Irodalmi Akadémia el is ismert. Nagyon egyszerűen tudom követni az egész panelt, és még el sem fáradok, mint az kevésbé ismert idegen nyelvek hallgatása közben lenni szokott. Általában a hagyományos irodalomtörténetet mesélik el a modern kritika vívmányai nélkül. Az egyik tudós négy témát említ a régi irodalomban, szerelem, harc, világi etika és vallás. Egy tanárnő arról beszél, hogy bár ebben az irodalomban a nők gyakran másodlagos vagy negatív szerepet kapnak, mégis a benne szereplő mítoszok mindenkinek mondanak valamit. Azt ajánlja, hogy depresszió ellen énekeljen az ember népdalokat.
A nyelvhasználatban létezik egyfajta hierarchia. A panelek elsöprő többsége angol nyelvű. Ezek leggtöbbje rendkívül jól felépített, gondolatébresztő előadás vagy párbeszéd. A hindi panelek, különösen azok professzor-moderátorai gyengébbek, bár az írók itt is gyakran nagyszerű dolgokat mondanak. A leggyengébbek  rádzsasztháni panelek. Az egyik olyannyira csak közhelyeket ismételget, hogy elmegyek róla. 

A bohócnadrágos Alexander McCall Smith elmondta, hogy Botswanáról is, Skóciáról is csak a jót írja. Ezt érzi szükségesnek a bajokkal teli világban. Reggel négykor kezd az írásnak, és akkor szinte automatikusan jön. Vagy százhúsz könyve jelent meg, pedig ötvenéves korában lett regényíró. Könnyed humoros stílusát az egész világon szeretik. Szereplői etikai kérdéseket vizsgálnak, és központi témája a megbocsátás. Tavalyi regénye egy német és egy amerikai pilóta barátságáról szól a második világháborúban. A német pilóta azt magyarázza az amerikainak, hogy azért nehéz megérteniük egymást, mert Amerikának sohasem volt gyűlöletre alapozó politikusa. Ezt a beszélgetőtárs megpróbálta rejtett Trump-kritikának beállítani, de a szerző azzal vágott vissza, hogy a regényt a megjelenés előtt írják, azaz íródhatott akár azelőtt is, hogy Trumpot megismerete a világ. Egy regényében a kövér afrikai főhősnőt „hagyományosan felépítettnek” jellemzi, ugyanis a hagyományos Afrikában a kövérség vonzó. (Ráadásul az erős, dobogó léptekkel járó emberek elől elmenekülnek a kígyók.) Azóta még népszerűbb a kövér nők körében. Időnként rajongói kívánsága szerint alakítja könyvei folytatását.

Észre sem vettem a műsorból, hogy itt van Yann Martel, a Pi élete írója is. A filmadaptációról szóló panelben ott volt mellette a kopasz Irvine Welsh, a Trainspotting és Chitra Banerjee Devakaruni, a Fűszerek hercegnője regényírója. Valamelyik író azt mondta, hogy a könyv általában azért jobb, mint a film, mert az író agyában futó filmet vetíti.

Martel sem volt megelégedve a filmmel. Szerinte a zene manipulál, mert megmutatja, mit kell érezzen a néző. Elmondta, hogy ő egy mondatban írta le a hajótörést, mert elkoptatott írói témának érezte. A film ezt óriási látvánnyá tette. Viszont a film kihagyta a vallásos filozofálást, hiszen a látványra kellett koncentrálnia. Így aztán sokkal nagyobb teret kapott a tigris és a feszültség. A könyvben a tigris nemesebb állat volt. Elmondta, hogy a film végén ő is megjelenik egy távoli montreáli járókelőként. Mikor először látta a filmet egyedül ült egy nagy moziteremben, és mellette volt a főhőst alakító színész Suraj Sharma (Szúradzs Sarmá), aki szintén akkor látta először a kész filmet.

Martel most az új, színházi adaptáció sikerét várja. Szerinte a színházi közönség sokkal aktívabb, mint egy filmközösség, hiszen erősebb képzelőerővel kell bírnia, és így többet alkot együtt a szerzővel.

Goa

Khólá, január 19.

Ötórás alvás után szinte kipihenten szálltam le reggel hétkor a vonatról a legnagyobb goai városban Madgáónban. Hideg volt és köd. Az emberek pulóverben és kiskabátban járnak. Sofőröm elmondta, hogy ez a néhány nap az év leghidegebbb része. Reggel még pulóverben sétáltam a tengerparton. Aztán délfele már strandidő lett.

Paradicsomi táj. Életemben először tengerre néző szobám van, legalábbis részben, de így még szebb. Egész pontosan egy lagúnára és a tengerre néz a kókuszpálmák között fekvő verandás kunyhóm. Egy csendes tengerparton vagyok, ahova háromkilométeres úttalan út vezet. Telefonos térerő nincs, de a szálloda ellát wifivel.

Csak három bungallószálloda-csoport van itt. Kissé beljebb kónkani falú. A strand végéhez közel forrás van. Az asszonyok hatalmas korsókban onnét hordják a vizet. Az én szobámban folyóvíz van.

Este egyre csak a tengeri naplementét nézem. Minden földi élet a tengerekből származik, tehát én is. A tengerhez hazajövök.

Január 24.

A BITS PIlániról is kétszer kitaxiztam a tengerpartra. Egy ilyen kiruccanás két óra. Fél óra odaút, fél vissza, és közben van egy órám úszni ésmegszáradni. Az utolsó napomon a  hollanti strandon úsztam. Egyedül úsztam, csak hálót kivető halászok voltak a közelemben.

A parton az összes haászcsónaknak katolikus neve volt.

Aztán a reptéren nagy túlsúlyt akartak fizettettni. Elkezdtem ruhákat magamra pakolni meg átpakolni a bőröndjeimet. Végül csak három kiló árát vasalták le rólam. De a felfordulásban ott maradt az útlevelem a bejelentkezőpultnál. Végül a gépbe való beszálláskor utánam hozták.

Az érinthetetlenek irodalma

Még a Mumbai Egyetemen rákérdezett egy professzor, hogy foglalkozom-e érinthetetlen irodalommal. Ez egy irodalmi irányzat, melyben megszólalnak az eddig hallgatásra ítélt érinthetetlenek, hely szóval dalitok, azaz „elnyomottak”. Helyzetük hasonló, és gyakran rosszabb annál, amit Illyés Gyula a Puszták népében mutatott be. Hála az India által alkalmazott pozitív diszkriminációnak, sokan közülük tanulhatnak, és vezető pozíciókat töltenek be. Épp ebben a tanévben kezdtem el tanítani Ómprakás Válmíki érinthetetlen hindi író Dzsúthan („Moslék”) című önéletrajzát, amiből első kézből ismerhettem meg az érinthetetlenek életét. Mivel érdekel a téma, pillanatok alatt összejöttek a hasonló témával foglalkozó gudzsaráti és maráthi professzorok. Anil Szápkar másnap reggel indulásom előtt elhozta egy könyvét maráthiul és hindi fordításban. Most azt olvasgatom. Szápkar nem történeteket mesél, hanem a történet mintegy ürügy rá, hogy bemutassa a szereplők belső világát vagy társalgáson, vagy gondolatfolyamon keresztül. Minden szereplő terhet visel, valószínűleg többszöröset, bár az utalásokat annyira nem értem, hogy megtudjam, hogy mindegyikük érinthetetlen-e: homoszexuális szakítás, megvesztegetés, meddőség. A szereplők nyelvezete informális, modern beszélt nyelv, amit a tankönyvek nem tanítanak.

A Dzsajpuri Irodalmi Fesztiválon is bekerültem az érinthetetlen panelre. Semmi utalás nem volt rá, hogy dalitokról lesz szó. Engem a hindi cím vonzott: „Hajnali sötétben”. Az indiaiak a résztvevők nevéből eleve tudják, hogy érinthetetlenekről lesz, szó, de én ezt a kódolást nem értettem meg. A panelvezető régi ismerősöm, a bráhmana angolprofesszor Harís Trivédí volt. Trivédí írta az eddig legjobb áttekintést a modern hindi irodalomról. Az általa kiemelt regények jó részét én is olvastam, és az volt az érzésem, hogy hasonló az érdeklődésünk. A panel alatt azonban megváltozott a képem. Haris bevezetőjében elmondta, hogy a panel angolul és hindiül lesz, és reméli, hogy eljön a nap, mikor minden dalit író tud majd angolul beszélni. A négy dalit résztvevő négy különböző nyelven alkot: Manórandzsan Bjápári bengáliul, Sivrádzs Szingh Bécsain hindiül, Deszrádzs Kálí pandzsábiul, és a bengáli Dhruba Dzsjóti angolul. Végül azonban nagyjából csak Trivédí beszélt angolul, a többi résztvevő hindiül. A panel végén kérdések. Pontosabban csak egy. Megkérdezem, hogy miért Trivédi professzor miért nem gondolja, hogy inkább a helyi nyelveket kellene egyenlőnek tartani az angollal, illetve, hogy az egyes íróknak mit jelent a helyi nyelvek használata? A kérdést taps fogadta, és az írók olyan hosszan válaszolnak rá, hogy más kérdésre nem is maradt idő.

A négy előadó négy különböző sors. Bjápári huszonévesen, naxalita terrorista lett, és a börtönben tanult meg írni-olvasni. Egy rabtársa az ablakon át tanította. Írásaival összindiai irodalmi díjat nyert, de az egyébként irodalomszerető bengáli sajtó erről semmit nem írt. Elmondja, hogy kétféle dalit van, az indiai ruhás szegény vagy lázadó, és a beolvadni igyekvő nyakkendős. Először tisztán beszéli, pontosabban kiabálja a hindit, és ahogy tűzbe jön, egyre erősebb lesz a bengáli akcentusa. Bécsain tizennégy éves koráig nem járhatott iskolába. Az érinthetetlenek között az özvegyek újra házasodhatnak, és az ő anyja is háromszor ment férjhez. Kezdetben gyerekmunkára volt ítélve. Mostohaapja azért küldte el iskolába, hogy az ő saját gyerekének legyen kísérője. Mikor a tanár szólt, hogy a fiú tehetséges, és mindenképpen taníttatni kell, a mostohaapa mindent megtett, hogy megakadályozza a továbbtanulást. Ő pénz nélkül tanult, és mikor dögöt látott megnyúzta, és eladta a bőrt. Nagyon félt, hogy osztálytársai nehogy meglássák. Mikor egy verse megjelent egy irodalmi lapban, nem volt pénze megvenni a lapot. Végül hinditanár lett, és a következő tanévtől a Delhi Egyetem Hindi Tanszékének a vezetője lesz. Felolvassa két versét. Nem prózaversek, minta modern hindi költészet nagy része, hanem az urdú által ihletett, ritmikus, rímelő nazmok. Ő is kiabálva beszél, mint a politikai agitátorok. A versek mellett ő is önéletrajzi író, mint Bjápári. Dészrádzs Kálí a maga kulturális gazdagságáról beszél. Övé a náth-jógik, és a leírhatatlan Istent imádó szegény költők, mint Kabír vagy a pandzsábi Bulhé Sáh irodalma.

A panel után odakint többen is odajöttek hozzám. Mikor megmondtam a nevemet, egyikük felkiáltott, hogy itt az Ánandghan-könyv szerzője, és megölelt.

Kólhápúr

Mumbai-Kólhápúr vonat, január 15.

Ma van makara szankránti ünnepe, mikor a nap átmegy a kos jegyébe. Az indiaiak szerint ekkoriban van a leghidegebb, és ezután majd meleg napok jönnek. A vonatból látom az ünnepre igyekvő falusi asszonyokat kis áldozati tállal a kezükben.

Vasúti megálló

Kólhápúr, 2019. január 17-18.

A kólhápúri Sivádzsí Egyetem vendége vagyok, ahol három előadást tartok. Szinte semmi költséget nem engednek nekem, és még a bazárban a gyümölcsömet is ők fizették. Kocsival visznek mindenfele. A vendégházat még egyszer sem hagytam el gyalog. Emellett maráthi írókkal találkozgatok. Egyszerű emberek is jók lettek volna arra, hogy a nyelvet gyakoroljam, de a tanszékvezető írókkal hoz össze. Annál jobb.

Az első este a nyugdíjas természettudós Szávan professzornál találkozok Sailadzsá Sjámával, aki , gyermekkönyveket és novellákat ír hindiül és maráthiul. Arról beszélgetünk, hogy a hindi és a maráthi irodalom miben különbözik. Bár hasonló mozgalmak voltak mindkettőben, az egyes írókat nem lehet párhuzamba állítani. Az írónő elmondja, hogy nem szereti a manapság sokat vitatott mozgalmi irodalmat, mint például az érinthetetlen vagy feminista irodalom, mert a mozgalmiság az irodalom kárára van.

Másnap Szávan professzor elvisz egy napilap szerkesztőségébe, ahol Nandakumár Nalagével beszélgetünk. Ő nyolcvanöt éves író nyolcvanhat könyvvel. Faluról származik, és most is falun él. Irodalomszeretetből tanult maráthi szakon, és később az egyetem maráthi tanszékén dolgozott. Pozitív hősök harcait írja meg a falusi gonoszság közepette. Erősen használ nyelvjárási elemeket. Két fia meghalt, és elmondása szerint a bánatát írja ki. Nyolcvanöt évesen is tele van energiával, és elmeséli, hogy a sok könyvet úgy sikerült megírnia, hogy este hét és éjjel egy között csak az írással foglalkozik.

Utolsó napomon számítástechnikusokkal tárgyalok arról, hogy hogyan taníthatjuk meg a számítógépet hindiül olvasni. Már többen is megkísérelték, de meggyőző eredmény még senki sem ért el. A goai BITS Pilani szövegfelismerő kísérletei iránt elkezdett érdeklődni egy nagy indiai állami vállalat, a C-DAC. Telefonon azonnal fel is hívták Asvint, és lehet, hogy szerdán két képviselőjük Goába repül, hogy hármasban beszélgessünk.

Éjszaka indulok Goába. A megfázásom elmúlt, de bizonytalan, hogy az alvóvonat jó lesz-e. Ráadásul arra is vigyáznom kell, hogy ne újuljon ki a sérvem. Nehéz a sok csomag. Szerencsére a kólhápúri állomáson egy utas két bőröndöm láttán felajánlja a segítségét. P. S. Thákarnak hívják, és a helyi képzőművészeti főiskola rajztanára, és lelkemre köti, hogy legközelebb náluk is tartsak előadást. Azt már Aksaj is elmondta, hogy ezen a vidéken nagyon segítőkészek az emberek. Olyan mély Mahárástrában vagyok, hogy itt az emberek hajlandók maráthiul beszélni. A beszélgetés közben megintcsak körülvettek az utasok. Rajztanár barátom megemlíti, hogy Miradz előtt, Sivszinghpúrban száll majd le, de talál egy utast nekem, aki szintén Miradzba utazik. Mikor említi Sivszinghpúrt, egy másik utas megkéri, hogy vigyen el neki oda egy csomagot.

A Miradzi váróteremben üldögélek, és várom az éjszakai vonatomat, ami a Dúdhszágar vízesésen is átmegy majd valamikor a sötét éjszakában. A sérv annyira megijesztett, hogy elhatároztam, hogy ahol tudok, kulikat fogadok, mégha veszekednem is kell velük a fizetségről. Végül sehol sem kell bőröndönként egységesen száz rúpiát kérnek a kulik.

A hétvégét a tengerparton töltöm majd, és hétfőn utazom a következő tudományos állomásomra, a BITS Piláníra.

Maitrakul

Mumbai, 2019. január 12.

Észak-Mumbaiból több, mint egy órát vonatozok még északabbra egy tömött helyiérdekű vonaton. A vagonajtók állandóan nyitva vannak, vagy talán nincsenek is. Az emberek fürtökben lógnak az ajtók helyén. Az, hogy nem kell ajtót nyitogatni, nagyban meggyorsítja a fel- és leszállást. A vasútállomásokon általában hatalmas a tömeg. Naponta milliónyi ember utazhat ezeken a vonatokon. Valahogy mindenki felfér.

A kaljáni állomásról autóriksa visz tovább Bápgáónba. Ez már a külvárosokon túli, falusias vidék. Itt a Maitrakul, “Barátság-család” nevű gyermekotthonba vagyok hivatalos. A riksával nehezen találjuk meg. Az igazgató Kisór Pavitra Bhagaván Dzsagtap járókával jár. Az otthonnak mintegy két tucatnyi lakója van alsó tagozatos gyerektől kezdve az egyetemistáig. A Nobel-díjas Kailás Szatjárthíra emlékeztető, szakállas Dzsagtap igazgató eredetileg tanár. Elmondja, hogy miután balesetet szenvedett, félig vasból van. Már hosszú ideje foglalkozott társadalmi munkával, és több helyi jótékony szervezetet alapított. balesete után helyhez lett kötve. Akkor jött az ötlet, hogy otthont nyit, és befogad vagy két tucatnyi hátrányos helyzetű gyereket. Különböző programjain keresztül már korábban is kapcsolatban volt többükkel, így nem volt nehéz összeválogatnia őket. Két évvel ezelőtt bérelt egy telkes házat, és hivatalosan is beindította az otthont.

Az igazgató elmondja, hogy szereti Tolsztojt és Dosztojevszkijt, és Gándhít. Megkér, hogy január 30-án öt óra 17 perckor velük és sok más emberrel szolidarizálva álljak meg egy percre. Ez Gándhí halálának a pillanata. Amíg beszélgetünk, körénk gyűlnek a lakók meg a macskák, és a macskák kivételével mindenki bemutatkozik. Engem is alaposan kikérdeznek. Az igazgató minden lakónak adott helyi becenevet, és tisztséget. Van aki az akváriumért felelős, van aki a kinti állatokért, van aki a napilapokért, más a konyháért vagy a kiskertért. Az állatokat különleges szóval illetik: dzsívlag „élettel bíró”, azaz élőlény. Ezáltal is az ember és az állat közelségét hangsúlyozzák.

A befogadott gyerekek és fiatalok között van néptáncos és festő, többen szociális munkát tanulnak, és a közeli szegénynegyedek szükségleteit mérik fel. Indiában szokatlan módon fiúk és lányok egy otthonban laknak. Több diák is jár a Mumbai Egyetemre. Nekem jövet az út onnan több mint két órát tartott. Ők ezt naponta kétszer teszik meg. Mivel mindenkinek van az otthonban feladata, ezért egyetem után ezt is el kell végezniük.

Mindenki mosolyog, és kiegyensúlyozott. Pedig mindegyiküknek megvan a maga története az összetört családjáról és a szegénységről, ami mélyen az életük részévé vált. Dzsagtap igazgató verseket és rigmusokat szerez. Elmondja, hogy sokat el is felejtett, mert ritkán írja le őket. Néhány versét, viszont zenei kísérettel, és óriási beleéléssel eléneklik a lakók. A három legkisebb gyermek dobol három különféle dobon, tablán, mridangon és egy kis sámándob-szerűségen, aminek a nevét nem tudom. Olyan örömmel énekelnek, hogy majd szétesik a fogadószoba, és még a félholt ember is feléled tőle.

A konyhafelelős Csingí becenevű lány vezet körbe. Meglep, hogy milyen kicsi az épület. Egy négyszobás lakásban lakik 20-25 ember. A fiúk a nappaliban és az egyik szobában, a lányok egy másikban, a negyedik, legkisebb, pedig az igazgatóé. Az ágyon és íróasztalon és a könyvespolcokon kívül alig fér bele valami. Tervezik, hogy egyszer építenek egy nagyobb, saját otthont, de egyelőre nincs pénz rá. Viszont az egyik fiú már el is készítette az új otthon makettjét. Ilyen körülmények között nehéz tanulni. Az udvaron van több csendes sarok is. Az egyiket Csingí lelógó lepedőkkel díszítette. De persze mikor a gyerekek hangszeren tanulnak, és dobolnak, akkor semmi sem csendes. Jelenleg csak kutyák, macskák és halak vannak, pedig próbálkoztak más háziállattal is. Karácsony-újév táján lámpaernyő-készítő versenyt rendeztek, és most mindenfele kreatív lámpaernyők lógnak az udvaron és a verandán.

A nappaliban egy tábla jelzi, hogy ma Vivékánanda szvámí ünnepe van. Ő volt az első hindú, aki eljutott nyugatra, és sikerrel népszerűsítette a hindú vallást. 1893-ban a chicagoi Vallások Világparlamentjén elmondott beszédére mint a hinduizmus nagy sikerére emlékeznek az indiaiak. Az egyik kicsi fiú Vivékánandának öltözve készül ismertetni a hindú bölcset.

Az otthont helyi szinten többen is segítik. Amíg az igazgatóval beszélek, egy mérnök egy hatalmas csomag frissen nyomtatott tankönyvet hoz. Később egy szakállas muszlim zöldség-nagykereskedő, a közeli Kaljánban lakó Dzsávéd csatlakozik hozzánk. Kuvaitba exportál indiai zöldséget, de van helyi boltja is. Az egyetemista fiatalok rendszeresen tőle vásároltak gyümölcsöt. Miután jobban megismerte őket, néhány hete eljött meglátogatni az otthont. Azt mondja, hogy azóta feltöltődni jár közéjük. Este végül ő visz vissza motorbiciklijén Kaljánba, ahol ismét felülök, a most már félig üres mumbai helyijáratúra.