Kólhápúr

Mumbai-Kólhápúr vonat, január 15.

Ma van makara szankránti ünnepe, mikor a nap átmegy a kos jegyébe. Az indiaiak szerint ekkoriban van a leghidegebb, és ezután majd meleg napok jönnek. A vonatból látom az ünnepre igyekvő falusi asszonyokat kis áldozati tállal a kezükben.

Vasúti megálló

Kólhápúr, 2019. január 17-18.

A kólhápúri Sivádzsí Egyetem vendége vagyok, ahol három előadást tartok. Szinte semmi költséget nem engednek nekem, és még a bazárban a gyümölcsömet is ők fizették. Kocsival visznek mindenfele. A vendégházat még egyszer sem hagytam el gyalog. Emellett maráthi írókkal találkozgatok. Egyszerű emberek is jók lettek volna arra, hogy a nyelvet gyakoroljam, de a tanszékvezető írókkal hoz össze. Annál jobb.

Az első este a nyugdíjas természettudós Szávan professzornál találkozok Sailadzsá Sjámával, aki , gyermekkönyveket és novellákat ír hindiül és maráthiul. Arról beszélgetünk, hogy a hindi és a maráthi irodalom miben különbözik. Bár hasonló mozgalmak voltak mindkettőben, az egyes írókat nem lehet párhuzamba állítani. Az írónő elmondja, hogy nem szereti a manapság sokat vitatott mozgalmi irodalmat, mint például az érinthetetlen vagy feminista irodalom, mert a mozgalmiság az irodalom kárára van.

Másnap Szávan professzor elvisz egy napilap szerkesztőségébe, ahol Nandakumár Nalagével beszélgetünk. Ő nyolcvanöt éves író nyolcvanhat könyvvel. Faluról származik, és most is falun él. Irodalomszeretetből tanult maráthi szakon, és később az egyetem maráthi tanszékén dolgozott. Pozitív hősök harcait írja meg a falusi gonoszság közepette. Erősen használ nyelvjárási elemeket. Két fia meghalt, és elmondása szerint a bánatát írja ki. Nyolcvanöt évesen is tele van energiával, és elmeséli, hogy a sok könyvet úgy sikerült megírnia, hogy este hét és éjjel egy között csak az írással foglalkozik.

Utolsó napomon számítástechnikusokkal tárgyalok arról, hogy hogyan taníthatjuk meg a számítógépet hindiül olvasni. Már többen is megkísérelték, de meggyőző eredmény még senki sem ért el. A goai BITS Pilani szövegfelismerő kísérletei iránt elkezdett érdeklődni egy nagy indiai állami vállalat, a C-DAC. Telefonon azonnal fel is hívták Asvint, és lehet, hogy szerdán két képviselőjük Goába repül, hogy hármasban beszélgessünk.

Éjszaka indulok Goába. A megfázásom elmúlt, de bizonytalan, hogy az alvóvonat jó lesz-e. Ráadásul arra is vigyáznom kell, hogy ne újuljon ki a sérvem. Nehéz a sok csomag. Szerencsére a kólhápúri állomáson egy utas két bőröndöm láttán felajánlja a segítségét. P. S. Thákarnak hívják, és a helyi képzőművészeti főiskola rajztanára, és lelkemre köti, hogy legközelebb náluk is tartsak előadást. Azt már Aksaj is elmondta, hogy ezen a vidéken nagyon segítőkészek az emberek. Olyan mély Mahárástrában vagyok, hogy itt az emberek hajlandók maráthiul beszélni. A beszélgetés közben megintcsak körülvettek az utasok. Rajztanár barátom megemlíti, hogy Miradz előtt, Sivszinghpúrban száll majd le, de talál egy utast nekem, aki szintén Miradzba utazik. Mikor említi Sivszinghpúrt, egy másik utas megkéri, hogy vigyen el neki oda egy csomagot.

A Miradzi váróteremben üldögélek, és várom az éjszakai vonatomat, ami a Dúdhszágar vízesésen is átmegy majd valamikor a sötét éjszakában. A sérv annyira megijesztett, hogy elhatároztam, hogy ahol tudok, kulikat fogadok, mégha veszekednem is kell velük a fizetségről. Végül sehol sem kell bőröndönként egységesen száz rúpiát kérnek a kulik.

A hétvégét a tengerparton töltöm majd, és hétfőn utazom a következő tudományos állomásomra, a BITS Piláníra.