A Dzsajpuri Irodalmi Fesztivál

január 25.

A fesztiválon öt párhuzamos panel fut. Mindig van valami érdekes. Az északír Paul McWeigh félelemmel teli gyermekkorából nyeri az ihletet. A nyolcvanas években Észak-Írországban mindenki félelemben élt. A katolikusok fallal körülvett gettóban, saját rendőrséggel, mert a brit rendőrség oda nem járt be. Akkoriban egyébként még szavazati joguk sem volt.

Két panelen is felmerül a kérdés, hogy hogy lesz valakiből író. Mindkét esetben arról beszélnek, hogy milyen fontos a másik ember bátorítása. A goai Jerry Pintot például egy barátja felesége zsarolta bele az írásba. Mások mentorokról beszélnek. Ezt én magam is tudom. Ha annak idején Cseke Gábor nem bátorít, talán soha nem gondolok rá, hogy érdemes útirajzot írnom. Emellett két fontos dolog merül még fel: a kezdeti kitartás illetve a rendszeres írás. Volt sikeres író, akinek első könyvét tizenhat kiadó utasította vissza. Van író, aki reggel négytől kezdve alkot, mielőtt megindulna az élet, és van aki naponta ezer szót ír le.

Bár irodalmi fesztiválnak hívják, nem csak irodalmat, hanem mostanában megjelent közérdekű könyveket is tárgyalnak. Nagyon sok a politikai és a társadalomtudományi panel is. Egy közgazdasági panel a bizalom fontosságáról beszél, arról, hogy a szegény országokban a legnagyobb a bizalom-deficit, és így nehéz kölcsönt kapni. Van panel a nők elleni savas támadásokról, és van egy a rákból felépült híres színésznővel Manísá Koirálával. Nekem különösen tetszik egy a „Megírandó történetek” címet viselő. Ebben helyi emberbaráti kezdeményezésekről van szó. Egy Jaipur Foot nevű dzsajpuri cég például olyan műlábat tervezett, amelyben sportolni és táncolni lehet olyan embereknek, akiknek combtól lefele hiányzik a lábuk. Két egészen egyszerű, mélyen vallásos hindu pedig az elesetteknek segít: egy özvegyasszony arról beszél, hogy férje halála előtt megvakult, és ő iskolát nyitott a vakoknak a hetvenes években, amikor a vakok oktatását elképzelhetetlennek tartották Indiában. Egy parasztgyerekből lett orvos pedig az utcára kikerült haldokló embereknek és állatoknak ad otthont. Azt mondja, hogy az adta az ösztönzést, hogy gyerekkorában a kertjük végében telepedett le egy haldokló, aki egy hónap múlva meg is halt ott. Sohasem utasít vissza senkit azzal az indokkal, hogy telt ház van. Mindkettőjük kezdeményezése mára már óriásivá nőtte ki magát. Mindkettő mögött az áll, hogy nem sodródtak a tömeggel, ami a maga megnyugtatására azt állította, hogy ezeken az embereken már nem lehet segíteni, hanem a belső szavukra hallgattak, és megpróbáltak valamit tenni.

A rádzsasztháni irodalmi hagyomány mai jelentőségéről szól az egyik panel. Itt rádzsaszthániul beszélnek. Én nem tudtam, hogy értem ezt a nyelvet. A rádzsasztháni nagyon közel van a hindihez, és ami nem hindi benne, az gudzsaráti. Sokáig a hindi nyelvjárásának tartották, de ma önáló nyelvi státuszra törekszik, amit az indiai Irodalmi Akadémia el is ismert. Nagyon egyszerűen tudom követni az egész panelt, és még el sem fáradok, mint az kevésbé ismert idegen nyelvek hallgatása közben lenni szokott. Általában a hagyományos irodalomtörténetet mesélik el a modern kritika vívmányai nélkül. Az egyik tudós négy témát említ a régi irodalomban, szerelem, harc, világi etika és vallás. Egy tanárnő arról beszél, hogy bár ebben az irodalomban a nők gyakran másodlagos vagy negatív szerepet kapnak, mégis a benne szereplő mítoszok mindenkinek mondanak valamit. Azt ajánlja, hogy depresszió ellen énekeljen az ember népdalokat.
A nyelvhasználatban létezik egyfajta hierarchia. A panelek elsöprő többsége angol nyelvű. Ezek leggtöbbje rendkívül jól felépített, gondolatébresztő előadás vagy párbeszéd. A hindi panelek, különösen azok professzor-moderátorai gyengébbek, bár az írók itt is gyakran nagyszerű dolgokat mondanak. A leggyengébbek  rádzsasztháni panelek. Az egyik olyannyira csak közhelyeket ismételget, hogy elmegyek róla. 

A bohócnadrágos Alexander McCall Smith elmondta, hogy Botswanáról is, Skóciáról is csak a jót írja. Ezt érzi szükségesnek a bajokkal teli világban. Reggel négykor kezd az írásnak, és akkor szinte automatikusan jön. Vagy százhúsz könyve jelent meg, pedig ötvenéves korában lett regényíró. Könnyed humoros stílusát az egész világon szeretik. Szereplői etikai kérdéseket vizsgálnak, és központi témája a megbocsátás. Tavalyi regénye egy német és egy amerikai pilóta barátságáról szól a második világháborúban. A német pilóta azt magyarázza az amerikainak, hogy azért nehéz megérteniük egymást, mert Amerikának sohasem volt gyűlöletre alapozó politikusa. Ezt a beszélgetőtárs megpróbálta rejtett Trump-kritikának beállítani, de a szerző azzal vágott vissza, hogy a regényt a megjelenés előtt írják, azaz íródhatott akár azelőtt is, hogy Trumpot megismerete a világ. Egy regényében a kövér afrikai főhősnőt „hagyományosan felépítettnek” jellemzi, ugyanis a hagyományos Afrikában a kövérség vonzó. (Ráadásul az erős, dobogó léptekkel járó emberek elől elmenekülnek a kígyók.) Azóta még népszerűbb a kövér nők körében. Időnként rajongói kívánsága szerint alakítja könyvei folytatását.

Észre sem vettem a műsorból, hogy itt van Yann Martel, a Pi élete írója is. A filmadaptációról szóló panelben ott volt mellette a kopasz Irvine Welsh, a Trainspotting és Chitra Banerjee Devakaruni, a Fűszerek hercegnője regényírója. Valamelyik író azt mondta, hogy a könyv általában azért jobb, mint a film, mert az író agyában futó filmet vetíti.

Martel sem volt megelégedve a filmmel. Szerinte a zene manipulál, mert megmutatja, mit kell érezzen a néző. Elmondta, hogy ő egy mondatban írta le a hajótörést, mert elkoptatott írói témának érezte. A film ezt óriási látvánnyá tette. Viszont a film kihagyta a vallásos filozofálást, hiszen a látványra kellett koncentrálnia. Így aztán sokkal nagyobb teret kapott a tigris és a feszültség. A könyvben a tigris nemesebb állat volt. Elmondta, hogy a film végén ő is megjelenik egy távoli montreáli járókelőként. Mikor először látta a filmet egyedül ült egy nagy moziteremben, és mellette volt a főhőst alakító színész Suraj Sharma (Szúradzs Sarmá), aki szintén akkor látta először a kész filmet.

Martel most az új, színházi adaptáció sikerét várja. Szerinte a színházi közönség sokkal aktívabb, mint egy filmközösség, hiszen erősebb képzelőerővel kell bírnia, és így többet alkot együtt a szerzővel.