Maitrakul

Mumbai, 2019. január 12.

Észak-Mumbaiból több, mint egy órát vonatozok még északabbra egy tömött helyiérdekű vonaton. A vagonajtók állandóan nyitva vannak, vagy talán nincsenek is. Az emberek fürtökben lógnak az ajtók helyén. Az, hogy nem kell ajtót nyitogatni, nagyban meggyorsítja a fel- és leszállást. A vasútállomásokon általában hatalmas a tömeg. Naponta milliónyi ember utazhat ezeken a vonatokon. Valahogy mindenki felfér.

A kaljáni állomásról autóriksa visz tovább Bápgáónba. Ez már a külvárosokon túli, falusias vidék. Itt a Maitrakul, “Barátság-család” nevű gyermekotthonba vagyok hivatalos. A riksával nehezen találjuk meg. Az igazgató Kisór Pavitra Bhagaván Dzsagtap járókával jár. Az otthonnak mintegy két tucatnyi lakója van alsó tagozatos gyerektől kezdve az egyetemistáig. A Nobel-díjas Kailás Szatjárthíra emlékeztető, szakállas Dzsagtap igazgató eredetileg tanár. Elmondja, hogy miután balesetet szenvedett, félig vasból van. Már hosszú ideje foglalkozott társadalmi munkával, és több helyi jótékony szervezetet alapított. balesete után helyhez lett kötve. Akkor jött az ötlet, hogy otthont nyit, és befogad vagy két tucatnyi hátrányos helyzetű gyereket. Különböző programjain keresztül már korábban is kapcsolatban volt többükkel, így nem volt nehéz összeválogatnia őket. Két évvel ezelőtt bérelt egy telkes házat, és hivatalosan is beindította az otthont.

Az igazgató elmondja, hogy szereti Tolsztojt és Dosztojevszkijt, és Gándhít. Megkér, hogy január 30-án öt óra 17 perckor velük és sok más emberrel szolidarizálva álljak meg egy percre. Ez Gándhí halálának a pillanata. Amíg beszélgetünk, körénk gyűlnek a lakók meg a macskák, és a macskák kivételével mindenki bemutatkozik. Engem is alaposan kikérdeznek. Az igazgató minden lakónak adott helyi becenevet, és tisztséget. Van aki az akváriumért felelős, van aki a kinti állatokért, van aki a napilapokért, más a konyháért vagy a kiskertért. Az állatokat különleges szóval illetik: dzsívlag „élettel bíró”, azaz élőlény. Ezáltal is az ember és az állat közelségét hangsúlyozzák.

A befogadott gyerekek és fiatalok között van néptáncos és festő, többen szociális munkát tanulnak, és a közeli szegénynegyedek szükségleteit mérik fel. Indiában szokatlan módon fiúk és lányok egy otthonban laknak. Több diák is jár a Mumbai Egyetemre. Nekem jövet az út onnan több mint két órát tartott. Ők ezt naponta kétszer teszik meg. Mivel mindenkinek van az otthonban feladata, ezért egyetem után ezt is el kell végezniük.

Mindenki mosolyog, és kiegyensúlyozott. Pedig mindegyiküknek megvan a maga története az összetört családjáról és a szegénységről, ami mélyen az életük részévé vált. Dzsagtap igazgató verseket és rigmusokat szerez. Elmondja, hogy sokat el is felejtett, mert ritkán írja le őket. Néhány versét, viszont zenei kísérettel, és óriási beleéléssel eléneklik a lakók. A három legkisebb gyermek dobol három különféle dobon, tablán, mridangon és egy kis sámándob-szerűségen, aminek a nevét nem tudom. Olyan örömmel énekelnek, hogy majd szétesik a fogadószoba, és még a félholt ember is feléled tőle.

A konyhafelelős Csingí becenevű lány vezet körbe. Meglep, hogy milyen kicsi az épület. Egy négyszobás lakásban lakik 20-25 ember. A fiúk a nappaliban és az egyik szobában, a lányok egy másikban, a negyedik, legkisebb, pedig az igazgatóé. Az ágyon és íróasztalon és a könyvespolcokon kívül alig fér bele valami. Tervezik, hogy egyszer építenek egy nagyobb, saját otthont, de egyelőre nincs pénz rá. Viszont az egyik fiú már el is készítette az új otthon makettjét. Ilyen körülmények között nehéz tanulni. Az udvaron van több csendes sarok is. Az egyiket Csingí lelógó lepedőkkel díszítette. De persze mikor a gyerekek hangszeren tanulnak, és dobolnak, akkor semmi sem csendes. Jelenleg csak kutyák, macskák és halak vannak, pedig próbálkoztak más háziállattal is. Karácsony-újév táján lámpaernyő-készítő versenyt rendeztek, és most mindenfele kreatív lámpaernyők lógnak az udvaron és a verandán.

A nappaliban egy tábla jelzi, hogy ma Vivékánanda szvámí ünnepe van. Ő volt az első hindú, aki eljutott nyugatra, és sikerrel népszerűsítette a hindú vallást. 1893-ban a chicagoi Vallások Világparlamentjén elmondott beszédére mint a hinduizmus nagy sikerére emlékeznek az indiaiak. Az egyik kicsi fiú Vivékánandának öltözve készül ismertetni a hindú bölcset.

Az otthont helyi szinten többen is segítik. Amíg az igazgatóval beszélek, egy mérnök egy hatalmas csomag frissen nyomtatott tankönyvet hoz. Később egy szakállas muszlim zöldség-nagykereskedő, a közeli Kaljánban lakó Dzsávéd csatlakozik hozzánk. Kuvaitba exportál indiai zöldséget, de van helyi boltja is. Az egyetemista fiatalok rendszeresen tőle vásároltak gyümölcsöt. Miután jobban megismerte őket, néhány hete eljött meglátogatni az otthont. Azt mondja, hogy azóta feltöltődni jár közéjük. Este végül ő visz vissza motorbiciklijén Kaljánba, ahol ismét felülök, a most már félig üres mumbai helyijáratúra.