Az érinthetetlenek irodalma

Még a Mumbai Egyetemen rákérdezett egy professzor, hogy foglalkozom-e érinthetetlen irodalommal. Ez egy irodalmi irányzat, melyben megszólalnak az eddig hallgatásra ítélt érinthetetlenek, hely szóval dalitok, azaz „elnyomottak”. Helyzetük hasonló, és gyakran rosszabb annál, amit Illyés Gyula a Puszták népében mutatott be. Hála az India által alkalmazott pozitív diszkriminációnak, sokan közülük tanulhatnak, és vezető pozíciókat töltenek be. Épp ebben a tanévben kezdtem el tanítani Ómprakás Válmíki érinthetetlen hindi író Dzsúthan („Moslék”) című önéletrajzát, amiből első kézből ismerhettem meg az érinthetetlenek életét. Mivel érdekel a téma, pillanatok alatt összejöttek a hasonló témával foglalkozó gudzsaráti és maráthi professzorok. Anil Szápkar másnap reggel indulásom előtt elhozta egy könyvét maráthiul és hindi fordításban. Most azt olvasgatom. Szápkar nem történeteket mesél, hanem a történet mintegy ürügy rá, hogy bemutassa a szereplők belső világát vagy társalgáson, vagy gondolatfolyamon keresztül. Minden szereplő terhet visel, valószínűleg többszöröset, bár az utalásokat annyira nem értem, hogy megtudjam, hogy mindegyikük érinthetetlen-e: homoszexuális szakítás, megvesztegetés, meddőség. A szereplők nyelvezete informális, modern beszélt nyelv, amit a tankönyvek nem tanítanak.

A Dzsajpuri Irodalmi Fesztiválon is bekerültem az érinthetetlen panelre. Semmi utalás nem volt rá, hogy dalitokról lesz szó. Engem a hindi cím vonzott: „Hajnali sötétben”. Az indiaiak a résztvevők nevéből eleve tudják, hogy érinthetetlenekről lesz, szó, de én ezt a kódolást nem értettem meg. A panelvezető régi ismerősöm, a bráhmana angolprofesszor Harís Trivédí volt. Trivédí írta az eddig legjobb áttekintést a modern hindi irodalomról. Az általa kiemelt regények jó részét én is olvastam, és az volt az érzésem, hogy hasonló az érdeklődésünk. A panel alatt azonban megváltozott a képem. Haris bevezetőjében elmondta, hogy a panel angolul és hindiül lesz, és reméli, hogy eljön a nap, mikor minden dalit író tud majd angolul beszélni. A négy dalit résztvevő négy különböző nyelven alkot: Manórandzsan Bjápári bengáliul, Sivrádzs Szingh Bécsain hindiül, Deszrádzs Kálí pandzsábiul, és a bengáli Dhruba Dzsjóti angolul. Végül azonban nagyjából csak Trivédí beszélt angolul, a többi résztvevő hindiül. A panel végén kérdések. Pontosabban csak egy. Megkérdezem, hogy miért Trivédi professzor miért nem gondolja, hogy inkább a helyi nyelveket kellene egyenlőnek tartani az angollal, illetve, hogy az egyes íróknak mit jelent a helyi nyelvek használata? A kérdést taps fogadta, és az írók olyan hosszan válaszolnak rá, hogy más kérdésre nem is maradt idő.

A négy előadó négy különböző sors. Bjápári huszonévesen, naxalita terrorista lett, és a börtönben tanult meg írni-olvasni. Egy rabtársa az ablakon át tanította. Írásaival összindiai irodalmi díjat nyert, de az egyébként irodalomszerető bengáli sajtó erről semmit nem írt. Elmondja, hogy kétféle dalit van, az indiai ruhás szegény vagy lázadó, és a beolvadni igyekvő nyakkendős. Először tisztán beszéli, pontosabban kiabálja a hindit, és ahogy tűzbe jön, egyre erősebb lesz a bengáli akcentusa. Bécsain tizennégy éves koráig nem járhatott iskolába. Az érinthetetlenek között az özvegyek újra házasodhatnak, és az ő anyja is háromszor ment férjhez. Kezdetben gyerekmunkára volt ítélve. Mostohaapja azért küldte el iskolába, hogy az ő saját gyerekének legyen kísérője. Mikor a tanár szólt, hogy a fiú tehetséges, és mindenképpen taníttatni kell, a mostohaapa mindent megtett, hogy megakadályozza a továbbtanulást. Ő pénz nélkül tanult, és mikor dögöt látott megnyúzta, és eladta a bőrt. Nagyon félt, hogy osztálytársai nehogy meglássák. Mikor egy verse megjelent egy irodalmi lapban, nem volt pénze megvenni a lapot. Végül hinditanár lett, és a következő tanévtől a Delhi Egyetem Hindi Tanszékének a vezetője lesz. Felolvassa két versét. Nem prózaversek, minta modern hindi költészet nagy része, hanem az urdú által ihletett, ritmikus, rímelő nazmok. Ő is kiabálva beszél, mint a politikai agitátorok. A versek mellett ő is önéletrajzi író, mint Bjápári. Dészrádzs Kálí a maga kulturális gazdagságáról beszél. Övé a náth-jógik, és a leírhatatlan Istent imádó szegény költők, mint Kabír vagy a pandzsábi Bulhé Sáh irodalma.

A panel után odakint többen is odajöttek hozzám. Mikor megmondtam a nevemet, egyikük felkiáltott, hogy itt az Ánandghan-könyv szerzője, és megölelt.