Bardhamán és a kéziratok
Most a bardhamáni állomáson
gépelek. A várakozó kisebb tömege vesz körül, és nézi, hogy egy angol valami
idegen nyelven gépel. Amennyire megszokott látvány az európai vonatokon a
számítógépes utas, annyira jó itt unaloműzőnek a várakozók között.
Most ment el
előttem egy vajaskenyér-árus. Húsz évvel ezelőtt egyszer vettem Bardhamánban
vajas kenyeret. A két összetett kenyér közül kicsordult a fehér vaj. De mikor
megízleltem, a két kenyérre alig volt kenve valami. Nagyon felháborodtam és idővel
kiderítettem, hogy az állomás előtt egy árusbódéban gyártják, talán még el is
mondtam nekik, hogy ez csalás, de már nem emlékszem. Most is látom, hogy a
kenyéren túlcsorduló vajaskenyerek árul valaki. Kedve volna figyelmeztetni az
utasokat, nehogy valaki vegyen belőle. Úgy tűnik azonban, hogy a trükk bejön,
hiszen már legalább húsz éve működik.
Sok a
csomagom. Bár mostanában már inkább igyekszem a könyveket lefényképezni vagy
elektromos változatban megszerezni, mégis vagy harminc kilót nyom az egyik
bőröndöm az új bengáli könyvekkel. Nagyon sokan ajándékoztak nekem
jobb-rosszabb könyveket. Nincs szívem eldobni őket, bár elképzelni sem tudom,
hogy valamikor majd elolvasom valamelyiket. De talán mégis… Bár az elektromos
szövegeké a jövő, több könyvet publiklunk, mint valaha is, és egyre könnyebb és
olcsóbb lett könyvet kiadni. Ugyanaz a helyzet, mint kétszáz éve Indiában. Az
1820-as, 1830-as években késztették a legtöbb kéziratos könyvet, és az
írnokokat valósznűleg nem zavarta, hogy Kalkuttában és India egyre több
városában már géppel készülnek a könyvek.
Ma bementem a
hindi tanszékre, mert le akartam fényképezni néhány szakkönyvet, de sem
Ksitimóhan Szén Kabír-kötetét, ami Tagore fordításának alapjául
szolgált, sem Ráhul Szánkritjájannak a buddhista Csarjágíti-dalgyűjteményről
szóló könyvét nem találtuk meg. Hetek óta kerestem viszont a hindi kéziratos
könyveket. Ha olyan nagy tudósok, mint Ksitimóhan Szén és Hazári Praszád
Dvivédi dolgoztak Sántinikétanban, biztosan voltak kéziratos könyveik. Még az
első napokban meglátogattam a kéziratgyűjteményt, aminek egyik munkatársa, az
orijá Asók Ratha régi ismerősöm. Doktorandusz-koromban orijául tanított.
Mintegy harmincezer szanszkrit, bengáli és orijá kéziratos könyvet őriznek a
mozgatható polcokon nagyszerű körülmények között. Hindi könyveik azonban
nincsenek. Ratha elmondja, hogy egyszer látott a hindi tanszéki könyvtárban
kéziratokat, de az akkori tanszékvezető nem engedte integrálni őket a központi
gyűjteménybe. A mostani tanszékvezető férje az egyik legkimagaslóbb tanár a
tanszéken. Mikor keresem a kéziratokat, nem tud róla, hogy lennének. Aztán különböző
emberek mást-mást mondanak. Ma volt az utolsó napom, és egy másik tanár,
Csakradhardzsí mára ígérte, hogy a nyugdíjas könyvtárostól kideríti hol
lehetnek. Keressük az általa mondott vasszekrényben, de egy halom porladozó
nyomtatott könyvön kívül semmi nincs ott. Az új könyvtáros semmit nem tud. A
takarítónő azonban elmondja, hogy melyik polcon keressük, és valóban találunk
ott két kéziratos könyvet, egy 1830-ban másolt Prithvírádzs-rászó
hőskölteményt, és egy elöl-hátul hiányos, kaithí írású verses mesegyűjteményt,
a Szinhászan-battíszit. Külön tetetem őket, és már csak telefonon tudom
értesíteni a tanszékvezetőt.
Amint ezt
írom, egyre nagyobb a kíváncsiskodók tömege körülöttem. Még egy mankós nyomorék
is ideült. Hindi és bengáli nyelven egymás között tárgyalják, hogy külföldi
vagyok, és ki tudja, hogy haragszik-e azért, hogy nézik. Gondolom, eszükbe sem
jut, hogy esetleg értem, amit tárgyalnak, és én is belelátok a világukba, mivel
azt hiszik, hogy bezárkóztak a nyelvükbe, mint mi magyarok tesszük azt gyakran
külföldön. Olyan nagy figyelemmel nézik, hogy még a magyar szövegből is
kiolvassák az ind szavakat. Közben tárgyalják, hogy az angolok angolja más mint
az övöké, mert nem értik, amit írok. Valahogy megszeretem őket. Egy idő után
unalmas leszek, és hátrébb húzódnak.
No comments:
Post a Comment