Thursday 18 February 2016



Bardhamán és a kéziratok


Most a bardhamáni állomáson gépelek. A várakozó kisebb tömege vesz körül, és nézi, hogy egy angol valami idegen nyelven gépel. Amennyire megszokott látvány az európai vonatokon a számítógépes utas, annyira jó itt unaloműzőnek a várakozók között.
Most ment el előttem egy vajaskenyér-árus. Húsz évvel ezelőtt egyszer vettem Bardhamánban vajas kenyeret. A két összetett kenyér közül kicsordult a fehér vaj. De mikor megízleltem, a két kenyérre alig volt kenve valami. Nagyon felháborodtam és idővel kiderítettem, hogy az állomás előtt egy árusbódéban gyártják, talán még el is mondtam nekik, hogy ez csalás, de már nem emlékszem. Most is látom, hogy a kenyéren túlcsorduló vajaskenyerek árul valaki. Kedve volna figyelmeztetni az utasokat, nehogy valaki vegyen belőle. Úgy tűnik azonban, hogy a trükk bejön, hiszen már legalább húsz éve működik.
Sok a csomagom. Bár mostanában már inkább igyekszem a könyveket lefényképezni vagy elektromos változatban megszerezni, mégis vagy harminc kilót nyom az egyik bőröndöm az új bengáli könyvekkel. Nagyon sokan ajándékoztak nekem jobb-rosszabb könyveket. Nincs szívem eldobni őket, bár elképzelni sem tudom, hogy valamikor majd elolvasom valamelyiket. De talán mégis… Bár az elektromos szövegeké a jövő, több könyvet publiklunk, mint valaha is, és egyre könnyebb és olcsóbb lett könyvet kiadni. Ugyanaz a helyzet, mint kétszáz éve Indiában. Az 1820-as, 1830-as években késztették a legtöbb kéziratos könyvet, és az írnokokat valósznűleg nem zavarta, hogy Kalkuttában és India egyre több városában már géppel készülnek a könyvek.
Ma bementem a hindi tanszékre, mert le akartam fényképezni néhány szakkönyvet, de sem Ksitimóhan Szén Kabír-kötetét, ami Tagore fordításának alapjául szolgált, sem Ráhul Szánkritjájannak a buddhista Csarjágíti-dalgyűjteményről szóló könyvét nem találtuk meg. Hetek óta kerestem viszont a hindi kéziratos könyveket. Ha olyan nagy tudósok, mint Ksitimóhan Szén és Hazári Praszád Dvivédi dolgoztak Sántinikétanban, biztosan voltak kéziratos könyveik. Még az első napokban meglátogattam a kéziratgyűjteményt, aminek egyik munkatársa, az orijá Asók Ratha régi ismerősöm. Doktorandusz-koromban orijául tanított. Mintegy harmincezer szanszkrit, bengáli és orijá kéziratos könyvet őriznek a mozgatható polcokon nagyszerű körülmények között. Hindi könyveik azonban nincsenek. Ratha elmondja, hogy egyszer látott a hindi tanszéki könyvtárban kéziratokat, de az akkori tanszékvezető nem engedte integrálni őket a központi gyűjteménybe. A mostani tanszékvezető férje az egyik legkimagaslóbb tanár a tanszéken. Mikor keresem a kéziratokat, nem tud róla, hogy lennének. Aztán különböző emberek mást-mást mondanak. Ma volt az utolsó napom, és egy másik tanár, Csakradhardzsí mára ígérte, hogy a nyugdíjas könyvtárostól kideríti hol lehetnek. Keressük az általa mondott vasszekrényben, de egy halom porladozó nyomtatott könyvön kívül semmi nincs ott. Az új könyvtáros semmit nem tud. A takarítónő azonban elmondja, hogy melyik polcon keressük, és valóban találunk ott két kéziratos könyvet, egy 1830-ban másolt Prithvírádzs-rászó hőskölteményt, és egy elöl-hátul hiányos, kaithí írású verses mesegyűjteményt, a Szinhászan-battíszit. Külön tetetem őket, és már csak telefonon tudom értesíteni a tanszékvezetőt.

Amint ezt írom, egyre nagyobb a kíváncsiskodók tömege körülöttem. Még egy mankós nyomorék is ideült. Hindi és bengáli nyelven egymás között tárgyalják, hogy külföldi vagyok, és ki tudja, hogy haragszik-e azért, hogy nézik. Gondolom, eszükbe sem jut, hogy esetleg értem, amit tárgyalnak, és én is belelátok a világukba, mivel azt hiszik, hogy bezárkóztak a nyelvükbe, mint mi magyarok tesszük azt gyakran külföldön. Olyan nagy figyelemmel nézik, hogy még a magyar szövegből is kiolvassák az ind szavakat. Közben tárgyalják, hogy az angolok angolja más mint az övöké, mert nem értik, amit írok. Valahogy megszeretem őket. Egy idő után unalmas leszek, és hátrébb húzódnak.

No comments:

Post a Comment