Fekete tea

Sántinikétan, február 16

Általában sok teát iszom a reggeli mellé, de erre tegnap nem volt időm. Tizenhárom látogatóm volt. Reggel ötkor érkeztek az éjszakai vonattal a Himalája alól, Dardzsiling közeléből, és este tizenegykor indultak vissza. Duzzogtam, hogy még mindig küzdök a megfázással, és kialvatlan, és  egy percet sem tudok vasárnap pihenni. A szervezőnek, Tárak barátommal ezért azt beszéltem meg, hogy a vendégház éttermében találkozzunk fél nyolckor. Amint megláttam a társaságot minden duzzogásom elmúlt. Jórészt másod-harmadéves egyetemista lányok, akik legtöbbje életében most utazott először vonaton. A kicsi, tizennégy-tizenöt-évesnek látszó fiatalok azonban fő munkaidőben teaültetvényeken dolgozó munkások, és emellett tanulnak. A beszédes-tréfás Tárak pillanatok alatt feloldotta az idegenségből adódó távolságot, és aztán egész nap a legnagyobb beszélgettünk. Az egyik kísérő fiú, Szúradzs, mesterit végez. Annyira tetszenek neki a sima aszfaltozott utak, hogy kölcsönadom neki a biciklimet, hogy hadd járjon egyet vele az egyetemen.

Sántinikétanban az általános iskolai órákat a szabadban tartják, ahol a tanár egy kis kőemelvényen ül, a gyerekek meg előtte félkörben. Mi is beültünk egy ilyen tanterembe és tartottunk rendhagyó órát. Mindenki feltett nekem egy kérdést és én is egyet mindenkinek. A lányok általában India iránti érdeklődésemre meg a nyelvtudásomra voltak kíváncsiak, én meg a világról alkotott elképzeléseiket fürkésztem. Volt, aki elmondta, hogy nem szereti a helyet, ahol él, de a családja miatt csakis ott tudja elképzelni az életét. Legtöbbjüknek nem volt elképzelésük a jövőjükről, annyira újszerű, ami velük történik. Volt, aki elmondta, hogy Sántinikétan a legszebb hely, ahol valaha is járt. Mikor arról kérdeztük, hogy azok között a helyek között, amit tévében vagy a neten látott, mi a legszebb, csak annyit válaszolt, hogy a város, mert ott sok a lehetőség. Volt aki elmondta, hogy azt szereti a falujában, hogy minden zöld ott.

A társaság a dardzsilingi ültetvényekhez tartozó, ám már a bhutáni határ menti Métlíből (angolosan Meteli), és a környező falvakból jött. A mintegy kétszázötven mai teaültetvényt a britek telepítették, és manapság indiai magán vagy társasági kézben vannak. A Gangesztő délre eső Cshótá Nágpurból és más szegényebb vidékekről telepítettek ide jórészt törzsi munkásokat. Látogatóim között több lány neve is elárulja, hogy az óráón törzsből származnak. A nyelvet már nem tudják, hanem otthon a Nágpur-vidék közvetítőnyelvét, a sádrít beszélik. Ezt én a hindi és a maráthi keverékének érzem, de nem tudom követni. Tárak később elmondja, hogy minden látogatóm törzsi. Napi nyolc óra munkáért 125 rúpia azaz másfél-két eurónak megfelelő fizetséget kapnak. Vannak olyan emberek is, aki naponta két műszakot is bevállalnak. Bár a Darjeeling teát az egész világ fogyasztja, a vidék kívül esik a közfigyelmen, és kevesen munkálkodnak a helyi állapotok javításán.

A férfiak gyakran alkoholisták lesznek. Mindenki szeretne elmenni, de sok lehetőség nincs. Időnként jönnek ügynökök, akik munkát közvetítenek India más vidékeire. Gyakran egyéves fizetség a díjuk. Mikor aztán lejár az egy év, új helyre teszik a munkásokat, akik így alig tudnak valamit is félretenni. A lányoknak is dolgoznak így rokonaik, de pénzt nem küldenek haza. Ha túl sokat van valaki távol, elidegenedik a családtól. Vannak ügynökök, akik a lányoknak ígérnek háztartási munkát Észak-Nyugat-Indiában. Mobiltelefonjukat elveszik, és utána csak az ügynök telefonján keresztül szólhatnak haza. Sokan végleg eltűnnek. A lányokat gyakran átcsempészik Bangladésbe, ahonnét könnyebb továbbcsempészni őket az Arab-öböl menti országokba. csak ezt megtudva értettem meg Tárak szavait, mikor egy rá nem figyelő lányt azzal fenyegetett, hogy „becsomagollak, és küldelek Bangladésbe!”

Tárak főállásban egy a németetek által finanszírozott jótékonysági szervezet irodájában foglalkozik ifjúságszervezéssel. Emellett két alulról kezdeményezett szervezet vezetői között van. A Koshish azaz „Próbálkozás” a lányok érdekvédelmével és taníttatásával foglalkozik. Igyekszik leállítani az emberkereskedelmet, és megszervezni a lányok iskoláztatását. A napi keresetből ugyanis a szülők nem tudják azt finanszírozni. Gyakran tanulmányaikat félbehagyó gyerekeket vezet vissza az iskolába. A lányokkal több sikere van, mint a fiúkkal. Nemrég öt fiút küldött mesterizni egy közeli egyetemre, de már csak kettő van ott belőlük. A Black Tea, „Fekete tea” szervezet a bentlakásos iskolába küldött lányokat finanszírozza. Munkanapja reggel hattól éjfélig tart. Szt mondja, mindig is ilyen munkáról álmodott.  Az emberkereskedelem elleni szervezkedés részeként mobiltelefonon értesítik, ha valahol ügynököt vélnek felfedezni, és akkor ő személyesen, közösségi vagy rendőrségi szinten intézkedik. Az eltűnt lányokat igyekszik felkutatni. Sokszor a családnak eszébe sem jut, hogy feljelentést tegyen. Bár a rendőrség korrupt is lehet, ő azt mondja, hogy általában együttműködnek vele, bár nem tetszik nekik, hogy túl sok feljelentést tesz. A helyiek örülnek a munkájának, és nagyon sok lány csatlakozott a Koshish-hoz, de kapott fenyegetést is. A csoportban az egyik legbeszédesebb lány, a Koshish pénztárosa elmondja, hogy nővéréről négy évig nem tudtak semmit, és azért csatlakozott, hogy az emberkeresekedelem ellen küzdjön.

Az „egyetem”, ahol a lányok tanulnak csak részben működik, bár a tandíjat beszedi, és vizsgáztat, az órákat nem tartja meg. A lányok be sem járnak. Esténként Tárak próbálja a főbb tárgyakból felkészíteni őket a vizsgákra. A lányok számára ez kitörési lehetőség. Az egyik végzős látogató a guváháti (Guwahati) Indian Institute of Technology-ba, az ország egyik legrangosabb intézményébe felvételizik mesterizni.

A Himalája előhegyeinek nagy részét dzsungel borítja, ahol gyakoriak a vadállatok. A legvadabb az elefánt. Este Tárak elmondja, hogy az erdei utakon motorozva gyakran lát párducot, de az általában nem bántja az embert. Viszont mikor egyszer egy rossz úton meglátott egy elefántot, akkor a motrot hátrahagyva elfutott. Az internet tele van hírekkel elefántok által megölt emberekről. Az elefántok néha bejönnek a falvakba, és megeszik vagy széttapossák a termést, volt úgy, hogy egy vályogház éléstárát dúlták fel. Nemrég a közeli városba, Siliguriba is ellátogatott négy vadelefánt. Mivel védett állat, ezért nem tehetnek ellene semmit, bár tudni róla hogy egy faluban megöltek és megettek egy elefántot. A dzsungelen keresztülvezető vasúton a vonatok nem mehetnek 20 km/h-nál nagyobb sebességgel, nehogy véletlenül is nekimenjenek egy a síneken álldogáló állatnak. Mint Székelyföldön sok embernek van története a medvéről, az ottani hegyekben szinte mindenki tud mesélni az elefántokkal való közei találkozásról. 

A vacsorára várakozva a házasságról beszélgetünk. Míg Indiában a házasságok nagy részét a szülők hozzák össze, az ültetvényeken dolgozók általában szerelmi házasságot kötnek. A lány mellé nem nagyon kérnek hozományt. A síkvidéken elképzelhetetlen módon gyakori, hogy házasságkötés nélkül is együtt élnek a párok, és akár több gyerekük is lehet. Sokan a házasságot kitörési lehetőségnek vélik, és vannak akik a törvény ellenére már kamaszkorban összeházasodnak. A Koshishos lányok között van, aki nem akar megházasodni, mert az túlságosan megkötné.