Bécs, aug. 17

Mikor megmutattam a családnak az erdélyi képeket, különösen tetszett a gyerekeknek egy a madarasi Hargitán készült sorozat. Volt egy kép, amin négy öt gyerek egy-egy pisztránggal a kezében pózol. Rá is kérdeztek, hogy ezek igazi halak-e, mert ők még sosem fogtak a kezükben igazi halat. Egy másik képen Miki fakígyója úgy nézett ki, mintha igazi lenne. A tizenkétéves Sisu később elmondta, hogy barátaival arról beszélgettek, hogy India mennyire unalmas, és kalandok csak külföldön vannak. Sisunak meg sem fordult a fejében, hogy a lakásuktól húsz méterre az utcasarkon van egy halárus, és már csak érdekességből is felemelhetné bármelyik halát. De a külföldi kaland egy része éppen abból adódik, hogy hozzáképzelünk dolgokat. A hargitai fényképről az indiai gyerekek úgy hihették, hogy maguk az erdélyi fiúk fogták a halakat.

Aztán sikerült Sisunak is összehozni egy kalandot. Szóltam, hogy hozzuk el a magahari kirándulásra. Ezt aztán nagyon élvezte. Azt pedig különösen, hogy a Kabír meditációs barlangjának tartott hely egy erdő közepén volt. Bár követett a kocsink, én állandóan javasoltam, hogy gyalog menjünk, és nem kell száz-kétszáz méterért légkondicionált autóba ülni. Aztán összehoztam a társaságnak egy kis erdei rövidítést. Rendes ösvény vezetett oda, ahova a kocsi is csak addigra ért a kerülővel, mint mi gyalog. Indiai erdőben mindig figyelni kell a kígyókat, bár én már vagy tizenöt éve nem láttam egyet sem. A legnagyobb kaland persze az volt hogy csak sejtettük, hogy az erdei ösvényen hova lyukadunk ki. Sisu végül nagyon meg volt elégedve.

A következő nap Kusínagarban jártunk. Buddha itt fejezte be földi életét, és ezért a buddhizmus négy szent helyének egyike. Bár a buddhizmus első századaitól kezdve fontos zarándokhely volt, a buddhizmus Indiából való eltűnése után ez a hely is feledésbe merült, és csak a tizenkilencedik század végén fedezték fel újra a régészek. Emellett Kusínagar az egyik legnagyobb hindi író, Agjéj, erdeti, hangzatos nevén Szaccsidánand Híránand Vátszjájan születésének színhelye. A húszadik század elején az ásatásokat az indiai régész Nitjánand Sásztrí vezette, és fia, Agjéj itt született egy sátorban. A kusínagari kirándulás számunkra szintén fontos mozgatója volt, hogy innét három-négy kilométerre van Rámdévdzsí faluja is.

Csakúgy, mint a magahari út esetében itt is a Górakhpurból való kijutás vette el az út nagy részét. Utána viszont kétsávos úton haladtunk egészen Kusínagarig. Ezeket az utakat csak két-három éve fejezték be. Bár minden közlekedik rajtuk a biciklitől az autóriksáig, a rövid falusi forgalmat általában kerítés zárja ki.

Mivel Sisunak tanulnia kell délután, és mert már sokszor járt Rámdévdzsí falujában, ezért ő nem jött velünk. Rámdévdzsí, Szónú, Daksá és jómagam ültünk a kicsi kocsiban. Bár Daksá a legkisebb termetű közülünk, mégis neki kellett előre ülnie, mert nem illik, hogy két idegen férfi mellett legyen. Amikor megérkezünk, Szónú újságíró barátja vár, és csatlakozik hozzá még valaki.

A feltárt ősi helyek a régészeti felügyelőség kezelésében vannak. Vöröstéglás kolostorok és más közösségi helyek alapjait tárták fel. Nagyon sok a kétszer-két méternél is kisebb szoba. Én azt gondolnám, hogy ezek voltak a szerzetesek cellái, de valaki azt mondja, hogy ezek meditációs szobák voltak. A romokra tilos felmenni, de a helyi gyerekek sárga virágokat szednek róluk, és azt árulják a zarándokoknak, akik azt a Buddha-szobor előtt teszik le. A központi helyen van csak két restaurált épület, egy nagy csarnok benne egy hatméteres fekvő Buddhával, és egy megnyújtott magasságú eredetileg félgömbszerű ereklyetartó földhalom, szaknyelven sztúpa.

A buddhisták Buddha távozását a földi életből nem halálnak, hanem a nirvánának, kialvásnak, sőt inkább painirvánának, teljes kialvásnak mondják. A fekvő Buddha szobrok ezt  a parinirvánát jelképezik. Az itteni nagy parinirvána-szobor mintegy másfélezer éves. A régészek találtak rá darabokban, és a buddhisták arannyal vonták be. A kiábrándító modern építmények 1956-ban, Buddha születésének két és félezredik évfordulóján készültek.

Mivel Buddhát Visnu-avatáraként az hinduk is tisztelik, ezért jónéhány indiai turistát is látni. A látogatók nagy többségét azonban fehérruhás srílankái zarándokcsoport tette ki. Jórész egyszerű, szegényesen öltözött idős asszonyok. Mivel a Buddhizmus itt alakult ki, India a buddhista zárándoklatok célországa. Már a legősibb buddhista szövegekben, a páli kánonban is négy fontos zarándokhelyről van szó, és ebből Buddha születési helye, a ma Nebálban fekvő Lumbiní kivételével mindegyik Indiában van. A zarándokok általában csoportban jönnek. Delhibe repülővel, onnét busszal tovább, és végigjárják a négy szent helyet.

 A sztúpa tövében egy csoport szerzetes a szent szövegekből recitál páliul egy idősebb szerzetes vezetésével, más szerzetesek pedig a zarándokok rendelkezésére állnak, és beszélgetnek velük. Mivel a vallás nagy területen, különböző népek között terjedt el, ezért  a szerzetesek között is összevegyül a feketebőrű srílankai a fehér vágottszemű kóreaival.

Én szeretném a múzeumot is megnézni, de mikor odaéünk, kiderül, hogy keddenként be van zárva. Újságíró kísérőimnek ez nem probléma. Néhány telefonhívás, és kinyitják nekünk az óriási múzeumot. Egy múzeumszolga előttünk teremről teremre haladva kapcsolgatja a villanyt és a ventillátort.A múzeumnak gazdag szoborgyűjteménye van. A legrégebbi darabok több, mint kétezer évesek. Sok a hindú szobor is. A legtöbb szobor azonban csak töredék. Vagy fej, vagy test.

Ezután a hamvasztási sztúpa maradványait nézzük meg. Rámdévdzsi elmeséli, hogy az 1956-os restaurálás előtt fák és bokrok borították a sztúpát, és élt itt egy szerzezes, akinek komoly vágásos sebhelyek borították a karjait. Azt mondták róla, hogy akárhányszor megmarta egy kígyó, vágással gyógyította. Ezt a  sztúpát nem restaurálták, hanem megtisztították, és így egy téglaborította hatalmas földhalommá vált. ajtunk kívül csak egy magányos japán látogatója van a helynek. Mikor néhány percre leülök a sok járkálás közepette, akkor tudok csak belegondolni, hogy ez az a hely, ahol a valaha is a földön élt egyik legnagyszerűbb és legnagyobb hatású ember meghalt, és hogy ez az a vidék, amit utoljára látott. Bár a Buddhah alakja megfoghatatlan, és még életének a dátumairól is csak különböző teóriákból tudunk, mégis a tanítás, amit a legkorábbi könyvekben leírnak, az emberi létezés mélységeit felfedő, ám egyben gyakorlatias embernek mutatja be.

A sztúpa után elbúcsúzunk a helyi újságíróktól. Ekkor jut eszembe, hogy az egész látogatás alatt elhanyagoltam őket, és alig beszéltem velük. Búcsuzáskor ezért még külön odalépek hozzájuk, és megköszönöm, hogy elkísértek, és ezzel nemcsak turistának, hanem egy kicsit ide tartozónak érezhettem magamat. Egyikük elmondja, hogy cikket ír a látogatásomról, és írjam le neki a pontos adataimat. Mondom, hogy minden szükséges fent van az interneten. A másnapi újságok valóban fényképes híradást közölnek kusínagari látogatásomról, óriási tévedésekkel és a számba adott általános mondatokkal.

A kocsiban hazafelé Rámdévdzsí Agjéj magánéletéről, és az ő Agjéjjel való kapcsolatáról beszél. Bár födiek, csak nagyon későn, ismerkedtek meg. Rámdévdzsí már harminc fölött járt, és addigra már Agjéj közölte két írását is. Agjéj gyermekkorát három-négy vagy annál is több helyen, régészeti feltárások közelében töltötte. Felnőve magánéletében, és állásaiban is vándorolt. Szeretett Kusínagarba is visszajárni, és más félreeső helyeken is gyakran járt, mert ott tudott írni. Egyik legnagyobb regényét a Himalájában egy szállodába elvonultan egy hét alatt írta meg. A személyzetnek parancsba adat,a hogy hangtalanul hozzák be a megadott időben az ételt, és kis idő múlva ugyanolyan hangtalanul vigyék el a tálakat és a teáscsészét, akár volt bennük valami, akár nem. Ha valahol felismerték, azonnal továbbállt. A hozzá közelálló emberektől elvárta, hogy találják ki az akaratát. Én két regényét olvastam, és a hindi irodalom egyik legnagyobb alkotásának tartott, önéletrajzi regényében, Sékhar életében a terroristává váló Sékhar régész apjához való viszonyát szinte kezdettől fogva a meg-nem-értés és az elhidegülés jellemzi. Rámdévdzsí szerint ez írói fogás, és a valóságban jobb lehetett az apával való kapcsolata. Erre utal, hogy apjáról később előadássorozatot nevezett el. Nemrég Rámdévdzsí is megírta az Agjéjról szóló személyes viszaemlékezését, mint azt sokan tették a hindi irodalom nagyjai közöl.

Egyszer összehasonlították egymás írói stílusát. Rámdévdzsí, mint egyetemen tanító, családos ember nem tudott elvonulni a világtól, és inkább megpróbált minden szabad percet írásra fordítani.

Utolsó napomra meggyógyulnak a család betegei, még a lázas nagymama is élénkebb. Kora délután szállunk fel a vonatra. Az állomáson hatalmas eső fogad. Az autóból sikerül még egy fedett autóbehajtó alatt szárazon kiszállunk, de az ömlő esőben pillanatok alatt beszakadnak a tetőcsatornák a peronokon, és hömpölygő víz borítja el azok egyes részeit. Valahogy beverekedjük magunkat a vonatba, de az eső miatt a fülledt levegőben kell üldögéljünk. Nem lehet ablakot nyitni, mert beverne az eső. Atán a vagon teteje is csepegni kezd. Szerencsére ez nem olyan komoly. A fülkénkben elvlieg hat ember ülhetne, de tízen szorongunk. Érdekes módon rajtunk kívül mindegyik ide szóló jeggyel bíró utas hozott magáva egy-vagy két potyautast is.

Egész délután vonatozunk, néha zuhog, néha alábbhagy az eső. Az út már ismerősnek tűnik. Az első állomás Magahar, aztán Basztí, Rámcsand Sukla szülőhelye, majd este Lakhnaú.

Nekem fél ötkor kell majd leszállnom a vonatról, úgyhogy elalváskor elbúcsúzok Daksától, és beállítom az ébresztőmet negyed ötre. A potyautasok egyike a fekvőhelyem végében ül. Szólok neki, hogy Az ágrái erődnél leszállok majd hajnalban, és akkor elfekhet a helyemen. A kocsiba beverő széltől rosszul alszom, és a bőröndömmel barikádozom el magamat. Félálomban érzem, hogy nagy folyó fölött megyünk át. Biztosan a Gangesz vagy a Jamuná lehetett, és Talán Kánpur környékén vagyunk. A lábamnál ülő utas ébreszt, hogy itt az Ágrái Erőd állomás. Még csak négy óra van, de le is kell szállnom. Sikerül korai vonatot találnom Delhibe is, így enyém az egész utolsó nap.

A repülőúton haza első osztályra tettek, mert tele volt a másodosztály. Minden menetrend szerint megy, és reggel tíz előtt már Bukarestben vagyok. Magyar útelvéllel utazok, de románul köszönök. A román határőr így búcsúzik „Bine ati venit”, mikor látja, hogy nem fogom fel egyből, megismétli angolul is: „Welcome”, Isten hozta.