2012 július 23, Otopeni, Bukarest

Most először írok repülőtéri internetes naplót. Bár sokáig szinte minden repülőtéri várakozásomba belefért a naplóírás, eddig soha nem volt nálam bekapcsolható gép.

Csak két napot voltam Csíkban, és nagyon szép volt a sok találkozással, és az elvégezhető munkával. Bár ma csak délután öt után indul a gépem, mégis a reggeli Coronával kellett elindulnom negyed nyolckor. A vonat épp eleget késett, hogy lekéssem a 9.13-as brassói csatlakozást. A következő bukaresti vonatot pedig törölték, így aztán busszal kellett továbbjönnöm. A menetrend szerint óránként indulnak kisbuszok a brassói állomás mellől. A tíz órás busz 9.20-kor már tele volt, és a következőre is öten vártak már előttem. Belenyugodtam, hogy 11-kor indulok tovább, és kiszámoltam, hogy még ezzel is nyugodtan elérem a müncheni repülőt. Szerencsére az emberek sorba álltak, így nem zavart hogy tíz órakor már vagy tizenöt fősre dagadt az induló kisbuszról lemaradt emberek tömege. Valaki megjegyezte mögöttem, hogy ez a mi Romániánk. Aztán tíz után pár perccel befutott a Marosvásárhely-Bukarest kisbusz, amire még felfért tíz ember. A harmincnyolc lejes buszjegy legalább olyan drága, mint a legjobb expresszvonaté. Már a buszban ülve kérdeztem a sofőrt tört románsággal, hogy letesz-e Otopeniben a repülőtéren. Azt mondta, hogy tíz lejért igen. Elfogadtam, és megköszöntem neki. De aztán eszembe jutott, hogy akármilyen kis dolog is ez, de mégiscsak korrupció, amitől minden formájában irtózom.

A Brassó-Cimpina szakasz Románia egyik legszebb útja vonattal is busszal is. A Predeal előtti szerpentinen már émelyegtem, de nem volt semmi bajom. A velem szemben ülő két asszony látta, hogy elfehéredtem, és kérdezgették, hogy rosszul vagyok-e. Az utasok mindenféle tanáccsal láttak el és leültettek menetirányba, a padok közé, ahol már addig is kucorgott egy férfi. Elmondták, hogy lélegezzek nagyokat, hogy hunyjam be a szemem, meg hogy nyomjam az ujjamat az orrom alá. Végül a Kárpátokból lefelé jövet, Sinaianál mégiscsak hánytam egyet a tízóraiszacskómba. Közben egy cipőfűzővel felkötött arabkendős nénike, aki már korábban is tanácsokat osztott, tartotta a vállamat. Mikor leértünk a hágóról, akkor volt egy tízperces pihenő, ahol az utasok jöttek hozzám, és váltottunk egy-egy mondatot. Ilyenkor sajnálom, hogy töröm a románt, mert nem tudtam lazán elbeszélgetni velük. A korábban a földön ülő férfi még előszedte azt a négy-öt magyar szót is, amit tudott. Egy fiatal holgy angolul magyarázott. Végül annak szóltam, hogy bemegyek Bukarestbe nem szállok le a repülőtérnél, hiszen lesz elég időm. Ezt megmondtam a sofőrnek is, aki mondta, hogy úgyis letesz, ne aggódjak. Az angolul tudó nő szerint eleve meg kellene állnia a busznak Otopeninél.

Ősz hajszálaim ellenére a rosszullétemmel és az erkölcsi skrupulusommal újra gyereknek érezhettem magam. De ez most nem zavart, sőt inkább könnyített rajtam.

július 28, Dzsajpur

Délelőtt jegyet foglalok az állomáson további utazásaimra. Sajnos az utolsó napi vonatomra csak várólistás jegy van. pedig Delhibe akkor mindenképpen vissza kell érnem.

A királyi kéziratgyűjteményben a délelőtt elmegy annak kérvényezésével, hogy kaphassunk elektronikus másolatot. Délután aztán elénk kerülnek a kéziratos könyvek is. Én Ánandghan variánsait próbálom begépelni a költő legrégebbi, itt őrzött kéziratos könyvéből. Lassan megy a munka. Három-négy nap kellene csak erre, és én vagy húsz kéziratot szeretnék még megvizsgálni. Fontos, hogy kapjunk másolatot. Amíg a kézirat előttünk van, a segédkönyvtáros és a hivatalszolga is ott ül velünk szemben, és figyeli, hogy nem készítünk-e fényképet. Órákon át semmi mást nem csinálnak.

Este meglátogatom az idős Kalánáth Sásztri professzort, a Rádzsaszthán Szanszkrit Akadémia volt elnökét. Vele tizenöt éve, Szalémábádban találkoztam, és ellátott néhány hasznos információval a doktori munkámhoz. Most tudom meg, hogy egy ideig ő volt a Bradzs Akadémia elnöke is. Minden hónap utolsó szombatján szanszkritnyelvű irodalmi fórumot tart kollégáival. Ősei több száz éven át a maharadzsa udvari költői voltak, ám ő az utolsó irodalmár a családban, mivel fiai már a jövelmezőbb mérnöki és számítástechnikai pályát választották. Apja, Mathuránáth Sásztri is udvari költő volt, és fizetésként a királytól adózó földterületet kapott, aminek a jövedelméből élt. Az udvari költő kettős feladatot látott el. Ő volt a maharadzsa gyerekeinek tanára, és naponta le kellett adnia egy-egy új verset a könyvtárban, amit aztán a könyvtáros beírt egy könyvbe. Így keletkezett egy-egy költő versgyűjteménye, és ezért ritka a költő kézírásával készült könyv. Mivel a foglalkozás örökletes, és időnként új, jobb költőket is kineveztek, ezért az udvarban tíz-tizenöt költő is volt.

július 29, Dzsajpur

Már tegnap este megnéztem, hogy reggel nyolckor lesz mise, és így nem volt gond odaérni. Bár Rádszaszthán állam fővárosában vagyok, a modern katedrális jóval kisebb, mint az oxfordi plébániatemplomunk. Csak két mise van vasárnap, és az is angolul. Kevés errefele a keresztény, legtöbbjük dél-indiai bevándorló, akiknek nincs szükségük hindi misére. Noha sem a könnyű, vidám angol énekekkel sem a gyakran giccses dekorációval nem azonosulok, jó volt ránézni a falon egy hatalmas Szent Ignác poszterre. Az eredeti kép talán valamelyik korabeli pszichologizáló spanyol festőé, mely megjeleníti a szent karakterisztikus arcát, és mégis valami túlvilági örömöt látni benne. Ennek az embernek teljes volt az élete.

Mivel a dzsajpuri kutatóutat összehangoltam new yorki kollégáméval, ezért egy szállodában szálltunk meg. Míg nekem a légkondicionált szoba luxus, számára a nedvességtől itt-ott feldagadt fal nem kielégítő. Ezért aztán, mikor megérkezik a svájci diáklány Nadia, átköltözik hozzá egy úszómedencés szállodába. Nekem már csak egy éjszaka van hátra, ezért nem megyek a megszokott olcsó Kánticsandra Palotába. Bár Oxfordban mindig könnyen megkapom az indiai utamra megpályázott pénzt, csak annyit kérek, amennyi a normális léthez szükséges. Általában jobban szeretek másodosztályon utazni, és nincs szükségem légkondicionálásra. Bár az indiaiak többségéhez képest így is rendkívül gazdag vagyok, legalább azáltal akarok közösséget vállalni a szegényebbekkel, hogy nem költök luxusra.

Mise alatt megszólalt a mobiltelefonom. Szerencsére épp énekeltünk, és így talán senkit nem zavartam meg. A szállodában reggeliztem, mikor ismét hívtak. Akkor látom csak a hat nem fogadott hívást ugyanarról az ismeretlen számról. Egy dzsaina vallásról szóló tudományos előadásra hívnak díszvendégnek. Azt mondják, hogy háromnegyed óra múlva ott kell lennem, de nem gond, mert küldenek kocsit. Az értem küldött kísérő néhány mondatban megpróbál rávenni, hogy legyek vegetariánus. Kerek tizenegy órakor aztán meg is érkezek a Dzsaina Ifjúsági Központba, ahol egyből lefényképeznek, piros festékkel és rizzsel felkenik a homlokomat, és egy műanyag nyakláncot tesznek a nyakamba, majd bevezetnek az előadás helyszínére, ahol több száz ember ül egy hatalmas teremben felállított oltár körül, és a dszaina szent Dzsambúszvámi imáját végzi. Az oltárban leghátul egy ezüstkorsó áll egy magas állványon. Előtte egy kisebb emelvényen több tucat mécses, és nyolc tálon tizenhat kéziratos könyv. Ezek a negyvenöt dzsaina szent könyvet reprezentálják, és nyomtatott formában is a kéziratos könyvek alakját utánozzák. Az oltárral szemben papírdiadémot viselő tucatnyi fehérruhás szerzetes. A vőlegényi viseletet idéző papírdiadém bizonyára Dzsambúszvámira utal, aki a saját esküvői menetében annak láttára mondott le a világról, hogy levágják az állatokat a lakomára. Az oltár bal felén énekesek és zenekar: hosszúkás pakhávadzs-dob, szintetizátor és klarinét. Az éneket egy okkersárga ruhás szerzetes vezeti, akit nem tudok hova tenni, hiszen ez nem a dzsainák, hanem a hinduk színe. Szemben a legnagyobb szerzetes, Vinajmuni ül, akinek képe ott díszeleg a falra kifüggesztett hatalmas poszteren is. Egy ismétlődő imánál az énekes kis kavicsokat dob egy tálba, hogy kövesse hol tart. Erre szükség is van, mert a szerzetesek se tudják számolni az imát. A terem jobb oldalán nők, bal oldalán férfiak ülnek. Azt hittem, hogy tudományos előadásra jövök, de egyáltalán nem bántam, hogy itt vagyok, hiszen soha nem vettem még részt dzsaina szertartáson. A zenekar nélkül énekelt szanszkrit és prákrit nyelvű imák csodálatosak. A dszaina alapima a prákrit nyelvű rövid Namókára, melyben az ember tiszteleg a próféták, a szentek, a tanítómesterek és a szerzetesek előtt.

Végül megkezdődik a tudományos előadás. Ezt elvileg Prémszuman Dzsain, az udajpuri egyetem prákrittanára tartja, de valójában négy beszélő lesz: rajta kívül beszélni fog Dzsain felesége, az ülés elnöke és a díszvendég, azaz én is. Először is sorjában mindünk homlokát újra felkenik, műanyagfűzért akasztanak a nyakunkba, és a férfiak fejére turbánt tesznek, olyasfajtát, amilyent az indiai esküvőkön szokott viselni az örömapa. Közben fényképezés és filmezés. Szerencsére nem nevetem el magam, mikor a fejemre húzzák a meglehetősen szűk turbánt. A díszítmények csak néhány másodpercig vannak rajtunk, mert ahogy visszaülünk, le is vesszük a nyakláncot és a turbánt.

Végül tudományos helyett inkább ismeretterjesztő előadásokat tartunk. Prémszuman Dzsain a tanítómesterek, az upádhjáják feladatáról és fontosságáról beszél. A tudás fontosságát egy autószerelő esetével példázza, aki ötezer rúpiát kért el egy egy kalapácsütéssel elvégzett munkáért. Nem a kalapácsütést kell megfizetni, hanem a tudást, hogy hova is kell ütni. Mivel megemlítettem a kéziratkutatás fontosságát, ezért az előadás végén többen jönnek hozzám, és elmondják, hogy merre találok még kéziratgyűjteményeket. Utána gazdag dzsaina vegetariánus ebéd vár minket.

Délután két múzeumot is megnézek Allisonnal és Nadiával. A múzeumok kéziratgyűjteményei érdekelnek, de ha már itt vagyok, akkor a kiállítást is megnézem. A két múzeumot két egymással rivalizáló, jól kereső ékszerész testvér alapította. Az első, a S.C.R. Indológia Múzeum e szavakkal hirdeti magát: UNusual, UNbelievable, UNimaginable, azaz „különleges, hihetetlen, elképzelhetetlen”, és számos „leg”-gel dicsekedik. Például India legkisebb pénzérméjével, a legnagyobb mogiul miniatúrával, a világ legnagyobb bélyegével, továbbá egy 180 millió éves kövülettel, egy rizsszemre felrajzolt India-térképpel, egy meteoritdarabbal, félrenyomott bankjegyekkel és egy 1143-ban papírra írt kéziratos könyvvel. A hét-nyolc teremnyi anyag alig van feliratozva, és gyanítjuk, hogy számos réginek mondott dolog hamisítvány. A kéziratkatalógusnak nincs névmutatója, ezért mind a hat kötetet át kell böngészni. Az első és az utolsó két kötetet sikerül is átnéznem. A kiállított kéziratok között találok egy tizennyolcadik századi Kavitávalit, a katalógusban pedig még egyet. A tárlatvezető igazgató Sarad Kánt Sarmá anyjától, aki a múzeum pénztárosa és elnöke, írásban kérvényezem, hogy adjanak elektromos fényképet róluk. Holnap kapom meg a választ.

Bár másfél évtizede doktori hallgatóként már jártam a S.C.R. Múzeumban, a másikat jobban ismerem. Ennek igazgatója az öreg Rám Kripálu Sarmá mintegy százezer kéziratot gyűjtött egybe, és sikerült is néhányat felhasználnom közülük. R. K. Sarmá múzeuma korábban a belvárosban volt, de a gyűjtemény kinőtte, és most egy hatalmas új épületbe költözeti a városon kívül, a turisták által látogatott ámbéri úton. Ezzel megelőzte unokaöccsét, S. K. Sarmát, aki jóval monumentálisabb múzeumot tervez ugyanarra az útra, de még csak egy épület készült el belőle. R.K. Sarmá új múzeumának falán ott feszít a régi múzeum mintegy száz kiemelkedő látogatójának fényképe R.K. Sarmá és fia társaságában. Allison is, én is fent vagyunk a falon. A múzeum még nem nyílt meg, de a kiállítást nekünk mint különleges vendégeknek megmutatja az igazgató, akit egy útlezárás és a váratlan eső miatt megvárakoztattunk. Nagyon teszik, hogy mindkét múzeumban külön terem található a kéziratos könyveknek, hiszen több mint ezer éven át ezek voltak az indiai irodalom és tudomány legfőbb hordozói. Az igazgató örül, hogy mennyire értékeljük a gyűjteményét, és kéri, hogy a jövőben segítsük a munkáját. Az ő gyűjteményében valóban nagyon fontos kéziratok vannak. Itt van például a milleneumi Kabír-szövegkiadás legfontosabb forrásául szolgáló kora-tizenhetedik századi könyv. Sarmá szerint van egy 1450-ből való modern hindi elemeket is tartalmazó kézirata. Szerintem ilyen korai modern hindi kézirat nem létezik. Gyanítom, hogy Sarmá példánya hamisítvány. Nem mutatja meg. Nincs is rá időnk.

Simlá, Aug. 4.

Konferencián vagyok a Himalájában. Szinte minden percünk foglalt. Az utolsó pillanatban betettek egy panel vezetőjének, és öt előadást kell majd értékelnem. Eddig még csak az előadások felét tudtam átolvasni. Jack Hawleyval vagyok egy apartmanban. Jókat beszélgetek vele is, másokkal is. Mivel ebben a sorozatban én szerveztem az előző konferenciát, állandóan köszönetet mondanak nekem is.

Itt olyan az idő, mint Angliában. Még jó hogy elhoztam a dzsekimet. Ezer-kétezer méter magas hegyek vannak körülöttünk, de állandó a köd, így a szemközti hegyet is csak néha-néha látom. A konferencia a régi angol alkirályi, majd későbbi indiai elnöki palotában van, a város szélén. Őserdőszerű park veszi körül, és a lakhelyemig körülbelül húszpercnyi lejtős út vezet hatalmas himalájai fák es majmok között. Tegnap este kabócakoncertben, majmoktól övezve sétáltam haza. Azt mondják, hogy itt nem lopják el az ember szemüvegét a majmok. Néhány napja Vrindávanban ez komoly probléma volt, mert szemüveg nélkül kellett mindenfele rohangálnom.

Daksával megbeszéltem, hogy ő is eljön meghallgatni a konferenciát. Két napja meg kellett volna érkeznie. Mivel itt nincs térerő, nem tudok neki telefonálni. Emailt küldtem tegnap, de még nem jött válasz. 7-én együtt kell majd továbbutaznunk Górakhpurba.

Simlá, Aug. 5.

Daksa nem kapott jegyet, azert nem jon. Majd Delhiben talalkozom vele.

A város neve Syámalá-ra, azaz Kálira utal, és a legrégibb templomban Sjámalá szobra van. Ma reggel misére akartam menni, és sikerült is taxit kapnom, és kb tíz perc késéssel be is értem az olvasmányokra. Az interneten még Oxfordban megnézetem, hogy a katolikus templom a Mall közelében van, mert a katolikus alkirály Lord Minto építtette. A prédikáció is tetszett. De mikor a kezembe vettem az énekeskönyvet, akkor láttam meg, hogy nem is katolikus templomban vagyok, hanem anglikánban. De már végigültem a szertartást. Utána megkerestem a katolikus templomot, de mise pontosan akkor volt, amikor nekem már elnökölnöm kellett a panelben.

Délután elsétáltunk a városba két ügyes idegenvezető fiú társaságában, akiknek az apja a himácsali erdők felügyelője. Egyikük Simlá történetét tanulmányozta. A város az 1860-as évektől az angolok nyári fővárosa volt. Amellett, hogy tényleg a forróságot itt tényleg elkerülték, Angliát akarták rekreálni. Nagyon sok ház angol stílusban épült. Indiától mégsem menekülhetek, hiszen egy-egy angol háztartásra vagy tíz szolga jutott, és így itt is az indiaiak maradtak többségben. A reggeli és a délutáni órákban, mikor az angolok kijöttek levegőzni, az indiaiak ki lettek tiltva a fő utcákról. Az angolokat gyaloghintóban szállították fel ide, több mint 1100 méter magasságba, és akkor hozták a teljes háztartásukat. Még a zongorát is elhozták erre a néhány nyári hónapra az 1500 km-re levő Kalkuttából.

Este Jackkel elhatároztuk, hogy gyalog megyünk el a szállásunkra a hegyoldalon. Mikor Rádzsvinder elmondta, hogy jaguár jár a környéken, inkább lemondtunk róla. Annak ellenére tettük ezt, hogy Rádzsvinder szerint a jaguár csak kóbor kutyákat támad meg. Mellesleg a sötét erdőben a majmok is félelmetesek lehettek volna.