Vrindávan, július 31

Vrindávanba az éjszakai vonattal, majd iránytaxival jöttem. Már fél hatra a szállásomra értem, és így ismét alhattam egyet. A hangzatos nevű Bradzs Kultúra Kutatóintézet hívott meg, és ők rendezték a szállást is egy zarándokszálló-szerű helyen. Az igazgató családja is itt lakik. Egy hosszú, széles folyosóról nyílnak a szobák. Amint látják, hogy felébredtem, küldik is a teát és a reggelit a családi konyháról. Az igazgató felesége megkérdezi, hogy akarok-e bemenni a templomba. Mikor ő végez a reggeli istentisztelettel, átkísér az igazgatóhoz. Vrindávan konzervatív zarándokhely, és örülök neki, hogy egyedül is ki mer jönni egy nő idegen férfivel az utcára. A kutatóintézet vezetője Laksmínárájan Tivárí olvasztottvaj-kereskedő, aki éremgyűjtőként kezdte a kutatómunkát. Mutatja is egy cikkét az egyik vezető indiai tudományos folyóiratban. A vrindávani pénzverde történetét írta meg. Ezernyi kéziratos könyv is van nála, és tudományos előadássorozatot szervez. Én is ennek keretében adok majd elő délután. Jó kapcsolatot ápol Dzsajés barátommal, aki szintén nagy kéziratgyűjtő. Kiderül, hogy Dszajés nemrég tette le a habilitációnak megfelelő D.Lit. fokozatot, és az intézet kis ünnepséget szervezett a köszöntésére. Tivári és Dzsajés intézetein kívül Vrindávanban van több kutatóintézet is. A legrégebbi a Vrindávan Kutatóintézet (VRI), amelyet a Londonban tanító, mintegy tizenöt éve elhunyt Rámdász Gupta szervezett. Az ő idejében az intézet mintegy harmincezer kéziratos könyvet gyűjtött össze, több ezret elfényképezett, számos publikációja volt, és tudományos előadásokat szervezett. Vendégházában gyakran találkoztam külföldi tudósokkal, és a SOAS-VRI program keretében londoni diákok tölthettek Vindávanban néhány hónapot, hogy jobban megismerjék a bradzs nyelvet és kultúrát. A kezdeti központi hely kicsinek bizonyult, és a kilencvenes években a város szélére költözetek. Egy hatalmas kertbe építettek egy imponáló épületet. Az alapító halála után azonban az intézet lassan lefagyott. A kéziratokat konzerválják, digitalizálják, és konzerválási kurzusokat szerveznek. Sok eredményét nem látni. Ráadásul a bengáli könyvtáros Ghós halála után kimagasló irodalomértő ember sem dolgozik ott. A vendégházban az utóbbi években inkább magasrangú zarándokokat vagy turistákat helyeznek el. Málvíj száhab, az intézet legutóbbi igazgatója frusztrálva távozott, és Tivárival létrehozott egy kisebb „ellenintézetet”. Én itt fogok most előadni.

Délután megérkezik Karéruából Dúbédzsí is, hoz néhány a kutatásomhoz fontos kéziratot, és lefényképezteti velem az intézet Thákur-kéziratát. Az előadás nem a legjobban sikerül. Nem jó valláskritikát bevetni a kiközösített Ánandghannal kapcsolatban egy zarándokhelyen. Ketten is közbekiabálnak, de aztán normálisan lemegy az előadás.

Beugrok volt tanárom, Góvind Sarmá családjához. Azért jöttem Vrindávanba, hogy velük találkozzam. Az előadás mellékes. Sarmádzsi halála után a gyerekek elkezdtek pereskedni. Én a húszéves kislányunoka Guddút féltem, hogy a sok családi kalamajka között taníttatás helyett nehogy férjhez adják. Sarmádzsi menye van csak otthon, aki elmondja, hogy apósa után most nemrég meghalt a férje is. Guddú mesterit végez, és órákat ad, hogy besegítsen a családi kasszába. Este a számítógépen megnézzük az utóbbi tíz évben itt készült képeket. A családtagok és a bérlők örülnek, ahogy felismerik egymást és régebbi önmagukat.

Reggel óta áramszünet van, ami engem nem igen zavar, hiszen nem nagyon használok ventillátort. Az intézetben is, és a szállásomon is van generátor. Mikor visszaérkezünk a szállásra Dúbédzsível, ő a legtermészetesebb módon beköltözik a szobámba. Első meghökkenésem után, megörülök neki, és éjszakába nyúlóan beszélgetünk a most már sötét szobában.

Elmeséli, hogy egy templomi betörés során a kincsek között ellopták a templom egy kéziratos hindi Rámájanáját is, és a rendőrség őt is felkérte szakértőnek. Nem sokkal később, amikor a Rámájana bekerült a piacra, akkor felismerte, és ezáltal lefülelték a tolvajokat. Az ügybe belekeveredett egy kedves barátja is. Mindez úgy megviselte Dúbédzsít, hogy fontolóra vette, hogy most élete végén az indiai hagyománynak megfelelően szerzetesként elvonul a világtól. Arra gondolva azonban, hogy két kisunokájának szüksége van rá, mégsem vonult vissza egy zarándokhelyre.

Gorakhpur, augusztus 8.

Tegnap este végre a vonaton találkoztam Daksával. Előtte egész nap utaztam. Az intézeti taxi lehozott Csandígarhba. A váróterem zuhanyzójában a meleg hegyi ruhákból nyári viseletre váltok, és veszek néhány újságot. A hindi napilapban meglátom, hogy Magyarország tízedik az olimpiai éremtáblázaton. Az angol nyelvű lap azon morfondíroz, hogy India a huszonegyedik század feljövő nagyhatalma, és mégis milyen gyengén szerepel az olimpián, csak két bronz és egy ezüstérme van. Mi a négy magyar arannyal olimpiai nagyhatalomnak érezhetjük magunkat.

A peronon egy narancssárga szádhuruhát viselő fehér ember szólít meg, és aztán franciául elmondja, hogy Svájcban élő horvát, és hogy Svájchoz képest mennyire biztonságos az indiai peron. (Valóban; Allison bőröndjét néhány hónapja egy svájci állomáson lopták el.) Aztán egy elsorvadt kezű koldus jön hozzá, és egyre csak pénzt kér tőle. A vonaton egy másik, öreg szádhu ül oda hozzánk. Egy idő után felmászik a felső ágyra, és kidől a vize. Én épp alatta ülök. Az utasok felháborodnak. Később az ágy másik végén dől ki a vize. Mikor rendőrők mennek végig a vonaton, akkor az utasok szólnak nekik, hogy itt egy jegy nélküli szerzetes, és a rendőrök a botjaikkal nagyokat ütnek az ágyára, és elkergetik.

A vonaton ülök Górakhpur fele. Most mentünk át a megáradt Taptí és Róhin folyón. Mindkettő a közeli nepáli hegyekből folyik át Indiába. Tegnap este az indiai rádió hírszerkesztője elmondta, hogy Górakhpur környékén rosszindulatú maláriajárvány van, és megtelt a kórház. Ilyen maláriában halt meg Csoma Sándor is. Nekünk is mindent meg kell majd tennünk az árvíztől megsokasodott szúnyogok ellen.

A górakhpuri állomáson Rámdévdzsí érdekes találkozási pontot ad meg: A pippalfa alatt. Az a baj, hogy én nem ismerem fel kapásból, hogy milyen a pippalfa, és még az indiai Daksá sem. Keringünk az állomás előtt, és kérdezgetjük az embereket. Végül odaérünk a pippalfához. Már mások is várakoznak ott. Amíg álldogálunk, egy lány jön motoron, és megkérdezi, hogy ez-e a sziriuszfa. Az ott állók elmondják, hogy ez egy pippalfa, az ő fája odébb van. Ez a lány helyi volt, de a városi ember már nem ismeri a saját fáit sem. Errefele a fák hagyományosan tájékozódási pontok. Erre utal, hogy a környék falvai is gyakran fákról kapták a nevüket.

Rámdévdzsí elmondja, hogy valóban van malária, de egyáltalán nem járvány. Az a helyzet, mint a kígyókkal. Odafigyeléssel kicsi a veszély.

Górakhpur, aug. 9.

Aztán kiderül, hogy Rámdévdzsí hétéves unokája 103 fokos lázzal beteg. Ez persze nem akadályozza meg, hogy ide-oda ne futkorásszon. Tegnap este aztán Daksá is megbetegedett, és ma alig kelt fel az ágyból. Azt mondja, hogy a szokásos fejfájás jött rá, és emellett hányt. A kétnapos vonatozás kimerítette. A légkondicionált helyiségekkel váltakozó rendkívül nedves 30-35 fokos kinti levegő valóban lemerít. Nekem kutya bajom ugyan, de az utazás után tizenegy órát aludtam.

Bár Rámdévdzsí házának közelében, a bazárban is van egy fedetlen büdös csatorna, szerencsére nem nyüzsögnek körülöttünk  a szúnyogok. Bekenem magam szúnyogriasztóval, és szúnyogháló alatt alszom. Bár a szúnyoghálóm alá is beszökik egy-egy szúnyog, ez remélhetőleg több, mint elégséges védelem.

 Górakhpur, Aug. 12.

Az egymilliós Górakhpur hangulata leginkább Bihár álam fővárosának, Patnának a hangulatát idézi. India egyik legnépesebb államának, a hatvanmilliós Uttar Pradésnek a negyedik legnagyobb városa Lakhnaú, Benáresz és Allahábád után. Kevés az autó, inkább motorok, riksák és biciklik közlekednek benne. Van összesen vagy három felüljárója. A bűnözés és a korrupció miatt nem szívesen költöznek ide gyárak és nagyvállalatok.

Rámdévdzsí fia, Szónu újságíró. Elmondja, hogy a hindi lapok hetven-nyolcvanezres példányszáma errefelé mintegy tízszerese az angol lapokénak. A nagyvárosokkal szemben az indiai vidék hindi nyelvű. Ez látszik a reklámokon is. Delhi környékén minden angol. Errefelé a feliratok többsége hindi, gyakran angol fordítás nélkül. A hagyományos indiai családoktól eltérően Szónut többször is látom tanulni a gyerekekkel. A családban a tévé egyébként csak étkezés közben mehet. A gyerekek így is feltalálják magukat.

Tegnap este egy születésnapra voltunk hivatalosak. Egy idős apa ünnepelte fia, Ardzsun első születésnapját. Aki nem ismerte, nagyapának nézhette. A több száz vendég között volt turbános szíkh, külföldi, mármint én, és két géppisztolyos rendőr. Ők bizonyára valaki meghívott politikus kíséretéhez tartoztak. Mondják, hogy itt volt a polgármester is. Az hihettem, hogy indiai lakodalomban vagyok.

Reggel Szónu a motorbiciklijén elvitt misére a közeli templomba. Kicsit össze volt zavarodva a felekezeteket illetően, és ajánlotta, hogy mehetek egy közeli templomba is. De most nem volt kedvem anglikánokhoz menni. Dszajpurtól eltérően errefele sikeresebb volt a misszió, és most tele volt egy egészen nagy külvárosi templom. Házigazdámék felkészítettek rá, hogy a reggeli hindi misére a falvakból érkeznek a korábban tömegesen áttért bhangí érinthetetlenek, és a mise is több mint két órát tart majd. Hasonló a helyzet, mint a sántinikétani szantál missziónál. A templom mellett van egy elitiskola is. Ide járnak Rámdevdzsí unokái. Meglepetésemre, azonban nem szegény falusiakat látok a templomban, hanem jól öltözött középosztálybeli indiaiakat. A mise után egy bráhmin-ksatrija-angloindiai férfival beszélgetek. Az énekek szépek, és missziós hangulat érződik a sok imán. A mise végén a pap kihirdeti, hogy nem szabad otthon Száí bábá képeket tartani, mert Isten féltékeny Isten.

Délután elmegyünk az egyik legnagyobb középkori indiai költő, Kabír sírjához az Amí folyó partján fekvő Magaharba. Mivel Kabír egyformán bírálta a hindu és a muzulmán képmutatást, ezért sírhelyét hindu templom és muszlim mauzóleum jelzi. A templom melletti kolostorban mintegy húsz fehérruhás Kabír-követő szerzetes van. Egyikük elpanaszolja, hogy a Régészeti Felügyelet nem engedélyezi, hogy épületeket emeljenek a közelben. Szerencsére így érintetlen a több száz éves épületegyüttes és annak közvetlen környéke. A kolostorban lakik még vagy húsz szerzetesruhás gyerek is. Ők idnai különböző részeiről származnak, és a kolostor taníttatja őken. Van aki angolnyelvű iskolába jár. A gyerekek azt mondják, hogy nem várják e tőlük, hogy szerzetesek legyenek, de az egész rendszerből úgy tűnik, hogy ez a szerzetesi utánpótlás bevált módja.