India 3

Február 20, Vadódará

Vadódarának írom a várost, bár eddig Baródának neveztem. Mivel az új indiai városneveket elfogadták az indiaiak, ezért a jövő felé nézek, és azokat, amelyek magyarul nem igazán elterjedtek, én is az új formájában használom. Annál is inkább teszem ezt, mertt az indiaiak döntését tiszteletben tartom. Az új név elfogadása nemcsak politikai döntés erdeménye. Vannak olyan elnevezések, amit az indiaiak visszautasítottak, mint például a kalkuttai kommunista utcanevek, és gyakorlatban még most is a gyarmati angol neveket használják.

17-én csütörökön előadást tartottam az allahábádi múzeumban Tagore magyar fogadtatásáról nálam jórészt idősebb, tudós közönségnek. Nagyon jó visszajelzések érkeztek akérdésekkel, és látszott, hogy tetszett nekik, hogy nem egyszerűen dícsértem Tagorét, hanem új dolgokat mondtam.

Dúbédzsí is eljött az előadásomra. Fiatalon ő is rézt vett egy kézirat-kurzuson. Olyan arisztokratikusan viselkedik, hogy álruhás maharadzsának gondolnánk.Pánt eszik.Tudja melyik a jó. Nincs pénze.

Delhibe azért most jöttem, mertegy delhi diák-barátom meghívott az esküvőjére. E-mailben szólt, hogy készüljek 18-ra, de hivataos meghívót csak pár napja küldött. Ebbenmeglepetésemre az állt, hogy az esküvő Dzsajpurban lesz. Ezt nekem senki nem mondta korábban. Az utamat már nem lehet megváltoztatni. Így hát elszalasztom az esküvőt. Nem sikerül Delhiben találkoznom Vádzspéjídzsível sem, hogy tanácsot kérjek a könyveim kiadásához. Hiába dolgozom jó egyetemen,a kiadók az üzletet nézik, és alapos támogatás nélkül nem hajlandók kiadni a nemsokára elkészülő szövegkiadásaimat. Reméltem, hogy Vádzspéjídzsí segít majd.

A nyolcavanéves Junúsz Dzsaffrí Delhi egyik legjobb perzsatudósa. Házigazdáim meghívják egy délelőtti teára az én kedvemért, ugyanis ők annak idején még Oxfordban nálam kezdtek urdúul tanulni. Kicsit rosszul hall, és időnként furcsán artikulál, ezért eleinte nehézkes a beszélgetés, de aztán lassasn belejövünk.
Indiában a perzsa nyelv olyan szerepet játszott, mint nálunk a latin. A tizenharmadik és tizennyolcadik század között az Észak-Indiában politika, és az irodalom egyik legfontosabb nyelve volt. A magára valamit is adó muszlim nemesemberek és a hindú kájasztha irnokok nemcsak a nyelvet, hanem annak irodalmátis nagyon jól ismerték, és hatalmas indo-perzsa irodalmat hagytak az utókorra. Sajnos manapság már alig tud valaki perzsául Indiában. A művelődés nyelve az angol lett, a muszlimok pedig az arab világ felemelkedésének hatására már nemperzsául, hanem arabultaulnak a madraszákban, hiszen így nemcsak a vallás szent nyelvét sajátítják el, hanem könnyebben jutnak munkalehetőséghez az Öböl-államokban, ahol a gazdag arabok alatt egyre inkább az indiaiak végzik a közszolgáltatásokat.
Dzsaffri professzor, aki a manapság leghíresebb ind útikönyv- és népszerű történelemíró William Dalrymplet, és számos más tudóst segtett szakértelmével, elmondja, hogy nem akart a tengerben egy csepp lenni, ezért választotta azt, amit csinál. Hagyopmányosan perzsául tudó családból származik, de apja már nem tudta a nyelvet, és ezért nagyapjától tanulta otthon egy hagyományos nyelvtankönyv segítségével. Azt vallja, hogy önmagában a perzsát tudni nem érdem, hiszen azt sokan beszélik, de az indiai perzsát nem értik meg Iránban, és ezért az ő munkája egyedülálló. Sokszor járt Iránban, és rendkívül sok szöveget adott ki. Elsősorban a Delhiben működő Iráni Kulturális Központon kersztül. Elsősorban a Tádzs Mahalt építtető Sáhdzsahán korának perzsa költészete érdekli, mert szerinte az volt az indo-perzsa költészet csúcspontja. Elmesél egy viccet a híres költő névadásáról. Eszerint apja illóolaj-kereskedő volt, anyja bhangin.Apja azt mondta, hívjuk Khusbúnak, „Illatosnak”, anyja azt, hogy Badbúnak, „Büdösnek”. Végül kompromisszum született, hogy Kambúnak, azaz „Kisillatúnak” hívják. Azt hamar látom, hogy óriási rálátás van nemcsak az indiai perzsa irodalomra, hanem annak nyugati kutatóira is.Ugyanakkor teljesen közvetlen ember, aki még ilyen öregen is metróval jár-kel Delhiben.

Baródában a vasútállomásról templomba megyek, és épp egy gudzsaráti misére érek oda. A pap a lányok elhanyagolása ellen prédikál. Statisztikátat idéz, hogy Pandzsábban és Harijánában az abortuszok miatt mennyire eltorult a fiú-lány arány, és hogy egy vizsgált körzetben mintegy négyszázezer fiúgyermekre kötöttek biztosítást, lánygyermekre azonban csak tizenhárom ezret. Este Daksáék egészen más irányból hozzák fel ezt a témát.

Egészen véletlenül, eljutunk egy nagy ipari kiállításra. Csak a Kijárat, Bejárat és Vécé feliratok vannak kint gudzsarátiul is, egyébként minden angol.