Február 26, Ahmadábád

Buszozás az autópályán. Hindi feliratok, bougainvillea-virágok.

Kis riksás keresgélés után sikerül megtalálnom a Gudzsarát Vidjászabhát az Ásram Roadon egy College udvarán. Délelőtt tízkor már ott is vagyok, hogy minél jobban kihasználhassam az időt. Az udvaron a diákok nézik, hogy mit keres itt ez az idegen a nagy csomagjával. Kiderül, hogy a Vidjászabhá csak tizenegykor nyit. A könyvtáros beenged a könyvtárba, ahol gudzsaráti novellákat olvasok a magammal hozott könyvből. Tizenegykor átmegyek a Vidjászabhába, de akkor is csak egy söprögető embert találok ott. Amint az más helyeken szokás, az igazgatóval akarok beszélni, hogy engedélyt kérjek a kéziratok megnézésére és lefényképezésére. Egy alkalmazott azt mondja, hogy az igazgató majd tizenkettő után jön be, egy másik pedig azt, hogy csak hétfőn, mert szabadságon van. Majdnem el is megyek, de aztán megkérem az egyik alkalmazottat, hogy hadd üljek le a könyvtárban tizenkettőig, hátha mégis az elsőnek volt igaza. Tizenkettőkor odajön hozzám az az alkalmazott, aki szerint a jövő héten jön az igazgató, és megkérdi, hogy pontosan mit akarok. Mikor elmondom, hogy néhány kéziratos könyvet szeretnék megnézni, kéri a katalógusszámokat. A keresett hét Álam-könyvből hármat fel is lel a katalógusban, sőt még egy negyediket is talál, ami viszont nem szerepelt az én listámon. A kihozott könyvekből látom, hogy Álam versei régen egészen másképp forogtak közkézen, mint az a nyolcvan éve publikált kötetből kiderül. Nem tematikusan voltak elrendezve, hanem talán a perzsa dívánok hatására ábécérendben. Ez új felfedezés, de könnyen megérthető, hiszen Álamot muszlim származású hindi költőnek tartják. A kézirattáros minden további nélkül megengedi, hogy lefényképezzem a kért köteteket. Ha egyszer végeztem korábbi kutatásaimmal, majd szeretnék a tizenhetedik századi Álam költészetén is dolgozni. Ehhez gyűjtöm most a kézirat-másolatokat. Egy óra alatt végezek is a fényképezéssel, és ebédre már oda is érek újabb szállásomra a górakhpuri származású Sukla családhoz.

Este házigazdám Sukladzsí elvisz a gazdag Szvámínárájana vallási közösséghez tartozó Aksardhám ásram víz és fény showjára. A halál birodalmába alászálló Nácsikétasz modernizált upanisadi történetét látjuk benne. A bemutató színjátszás, szökőkutak vizére kivetétett filmbetétek, színes fény és vízsugarak levegőbe szökellő lángnyelvek és erős hangeffektusok keverékéből áll. A rajzfilmfigura ogre-szerű ördögök hoznak bele egy kis tréfát is. A több száz néző nagy része gyerek, de Szunildzsí elmondja, hogy üzletfeleit is elhozza néha a benmutatóra. Az előadás elején külön köszöntik a közönség soraiban az indiai krikett-világbajnokságon résztvevő mozambiki válogatottat. Egyes látványos effektusokat tapsvihar és felhördűlés fogad. A történet erősen modernizál. Az upanisadok egyik legnagyobb tanítómestere, Uddálaka Áruni például ideges, értetlen jógi lesz.

Igazából Sukladzsí apjával, Rámdévdzsí szeretnék dolgozni, mert ő azon kevesek egyike, aki még segíthet a középhindi szövegek megértésében. Szinte a teljes első nap elment a kötelező aksardhámi kirándulással. Útközben Rámdévdzsí újra meg újra a szervezett vallásosság ellen beszél. A fia szótlanul vezet. Odaérve Rámdévdzsí el is mondja, hogy neki nem fog tetszeni a program, és csak időpocsékolás lesz. Hazafele aztán igyekszem más irányba terelni a beszélgetést.

Rámdévdzsí városa, a Górakhnáth jógíról elnevezett Górakhpur bár Uttar Pradésben van, mégis a nagyobbrészt Bihárban beszélt bhódzspuri nyelvjárást használják benne. Rámdévdzsí is inkább a bihári politika iránt érdeklődik. Elmondja, hogy a bihári vadnyugati anarchiát megfékező és most újraválastott főminiszter Nítís Kumár nem zsarolható. Csak egy mérnök fia van. Lóhijádzsí köréhez tartozik, mint a nemrég elhunyt Kisan Patnájak, a kalkuttai Asókdzsí, és maga Sukladzsí is. Néha Asókdzsít is felhívja telefonon.

Mikor három éve itt voltam, két-három napon át folyamatosan értelmeztük a szövegeket, de most lassan megy a szövegolvasás, mert állandóan közbejön valami, vagy mi magunk kalandozunk el. Egy Bádzsíd-művön azért sikerül fél nap alatt átrágni magunkat. Bár a régi irodalom nyelvhasználatához páratlanul jó érzéke van, Rámdévdzsí nem különösebben szereti a vallásos költészetet.

Rámdévdzsí Grámdévatá című novellája a falusi bráhmanák, és a pancsájat nevű vezetőtestület képmutatásáról Asókdzsíék Csaturang (?) című politikai folyóiratában jelent meg először 1974-ben. A következő évben a híresebb irodalmi lap Szaraszvatí is elkérte másodközlésre. A szükségállapot bevezetése után néhány héttel jelent meg, és addigra már cenzúrázva volt, kihúzott fekete sorokkal. Később Rámdévdzsí hozzáfűzött még két történetet, és regénnyé alakította át. A vidéki társadalom apró hatalmi harcainak megrajzolása és karakterek nyelvjárási beszéde a hindi vidéki regény műfajához köti. A bhódzspuri nyelvjárást én is nehezen értem, de a novellából így is megérzem a falusi világot átjáró feszültségeket. Rámdévdzsi később az egész regényt átírta bhódzspuriul, és 1995-ben tizenegy folytatásban, majd külön kötetben is megjelentette. A regény manapság a bhódzspuri irodalom egyik legismertebb regénye, és tananyag néhány egyetem bhódzspuri irodalmi kurzusán.