Bíkánér

Szinte sötétedésig vártuk a hercegnőt, aztán, mikor láttuk, hogy ma már nem fog jönni, mi is továbbálltunk, és másnapra halasztottuk a találkozást. Ghansjám megbeszélte a helyiekkel, hogy másnap telefonálnak neki, ha megjött a hercegnő, és akkor áthoz majd hozzá.

Mindez oda vezetett, hogy még egy napot az Anup könyvtáron kívüli gyűjtemények kutatásával töltünk. Először a Gangá Szingh Múzeumba mentem el, mert ennek is van egy gazdagon látogatott könyvtára. Amint kiderült, a könyvtár nem tartalmaz kéziratos anyagot, de azért az emeleten kiállított miniatúra-gyűjteményen végigvezetett a múzeumi alkalmazott. A Múzeum anyaga egykor maharadzsák magángyűjteménye volt, és ezért nevezték el az intézményt a néhai Gangá Szingh maharadzsáról. Jórészt a rádzsasztháni iskolához tartozó, néha szöveges festmények vannak benne. Különlegessége egy harminchat festményből álló teljes rágamálá-sorozat, mely az indiai zenei rágákat, hangulatokat vetíti ki képekbe. Egy-egy hangulat megjelenítése központi elképzelése a kora-újkori ind kultúrának. Nemcsak zenei művek és képek fejezhetnek ki rágát, hanem kéziratos versek is. Bár azokat elsősorban éneklésre szánták, el tudom képzelni, hogy néhányuk, ugyanúgy mint a festmények függetlenedett a zenétől. A miniatúrafestők másik kedvenc témája a szerelem érzelmi állapotainak megjelenítése nőalakokon, legyen az az együttlét öröme, sértett önérzet vagy épp a szerető után vágyódás. Az ilyen általános érzelemállapotokat aztán az irodalmat követve a képeken is ezernyi további lehetséges állapotra bontják.

Következő állomásunk a Rádzsasztháni Levéltár volt. Itt elsősorban történelmi anyagot őriznek, de reméltem, hogy irodalmi kéziratok is bekerültek a hivatalos dokumentumok közé. Nyolc éve csak Delhiből szerzett különleges engedéllyel engedtek ide be külföldieket. Az igazgató Khadgávat száhab azonnal fogad, és elmondja, hogy az anyag nagy része már fent van a neten, és minden további nélkül elérhető. A legfontosabb történelmi dokumentumokat facsimile is kiadták nemrégiben. A reprodukciókat a perzsa szöveg nágari betűs átírása és hindi fordítás kíséri. Ezzel tovább is mehettünk volna, hiszen az anyagot, otthon az íróasztal mellől is kutathatom. Az igazgató azonban felajánlotta, hogy végigvezettet a levéltáron. Mielőtt elindultunk volna, megkérdezte, hogy adnék-e egy interjút a szintén jelenlevő helyi hindi újságírónak. Akivel akkor el is beszélgettem vagy tíz percet, és az egyik legjobb hindi interjút készítette. Nem ment bele tudományos részletekbe, hanem azt emelte ki, hogy milyen kapcsolatban vagyok Indiával és a hindi irodalommal. Címnek is azt a mondatomat adta, hogy Hindiül beszélve segítő kezekre találok.

A levéltár két kutatója vezet végig az intézeten. A levéltár egy része kiállítás a fontosabb dokumentumok másolataiból. Több perzsa nyelvű szultáni levél is van náluk, melyeket a szultánok a rádzsput uralkodókhoz intéztek. Itt őrzik Aurangzéb szultán azon levelét, melyben tudatja az ámbéri rádzsput uralkodóval, hogy testvérével szemben ő győzedelmeskedett a trónviszályban, és felajánlja, hogy csatlakozhat hozzá. A legmegindítóbb azonban egy rádzsput hercegnő hosszú, hindi nyelvű szerelmeslevele mintegy háromszáz évvel ezelőttről. A levél fejléce helyett egy miniatúra áll. Utána a hercegnő vagy száz különféle jelzővel illeti az urát, és kéri, hogy látogasson el hozzá. Az utolsó mondat valahogy így hangzott, te úr vagy, én csak egy egyszerű nő. Mindegyikünk lelkesen olvassa a dokumentumokat, és tesz hozzá valamit a maga szakterületéről. Jó lenne, ha a tudományos kutatás mindig ilyen vidám együttműködésből állna.

Egy másik kiállítóterem a száz évvel ezelőtt Bíkánérben letelepedett olasz nyelvész, Tessitori munkásságát mutatja be. Ő szanszkittal és a nyugat-rádzsasztháni nyelvjárásokkal foglalkozva szerzett nemzetközi hírnevet magának. Külön termet szenteltek az indiai szabadságküzdelem hőseinek. Azokat a még élő embereket, akik legalább fél évet töltöttek politikai fogolyként brit börtönben, néhány évtizede meginterjúvolták, és képüket rövid életrajzzal együtt itt gyűjtötték össze. Az interjúkat pedig feltették az internetre.

Az igazi anyagot öt óriási csarnokban őrzik, ahol emeletnyi magasságig teletömött polcokon piros vászonba csomagolva, egykori maharadzsa-államok szerint csoportosítva állnak a dokumentumok. Egy kisebb teremben csak az földügyi dokumentumokat őrzik. Ezek a legkeresettebbek, hiszen ezeket nem annyira történészek, mint jogászok kutatják a peres ügyek eldöntésére.

Az egyik teremben egy hatalmas könyv mögött apró emberke áll. Tudós kísérőm, lekezeléssel vegyes tisztelettel mondja el, hogy ez az ember rendkívül ritka írásmódokat is el tud olvasni. Meg is kérjük, hogy olvasson nekünk az előtte álló hatalmas könyvből. Folyékonyan olvassa a mindegyikünk számára ismeretlen rádzsasztháni adminisztratív írásmódot. Pénzügyi kiadások szerepelnek benne. Elmondja, hogy egy kisebb dél-rádzsasztháni állam költségvetését tartalmazza a könyv mintegy százötven évvel ezelőttről. Elmondja továbbá azt is, hogy többen jöttek már hozzá, hogy tanítsa meg nekik az ilyesfajta dokumentumok olvasását. Eredetileg egy alacsony rangú rádzsasztháni törzsből származik, de szakácsként dolgozott. Lelkesedésből tanulta meg a rádzsasztháni kereskedő-írásokat. A levéltár most könyvkötőként alkalmazza. Egy másik hatalmas könyv mögött egy szakállas öreg muszlim áll. Ő a perzsa dokumentumok szakértője. Megkérdezem tőle perzsául, hogy merrefelé járt Iránban. Ő elmondja, hogy érti, amit kérdezek de beszélni nem tud perzsául. Míg sok száz éven át Indiában a perzsa volt a tudomány és az arisztokrácia nyelve, mára már alig van, aki érti. A muzulmánok, akik egykor a leginkább kötődtek hozzá ma már arabul tanulnak, mert vallási jelentősége mellett e nyelv juttathatja jól fizető munkához az arab országokban a vállalkozó szelleműeket.

Egy rádzsput állam éves költségvetése százötven évvel ezelőtt

Mivel Ghansjámot kora délutánig nem értesítették, hogy megjött volna a hercegnő, most már elmegyek az Anup Könyvtárba. Az adminisztrációt a luxushotellé átalakított Lálgarh, „Vörösvár” palotában végzik. Levelemet annak rendje és módja szerint megkapták, és most elmondják, hogy semmi akadálya, hogy másnap reggel jöjjek megnézni a kéziratokat. Fényképeket azonban nem készíthetek róluk. — Félsiker. Mégiscsak kell, hogy beszéljek a hercegnővel.

Hazabandukolok a közeli szállodába, ahol fel sem megyek a szobámba. Csak az igazgatói iroda környékén van wifi. Mivel különleges vendég vagyok: Ghansjám barátja, ezért beengednek számítógépezni az üres irodába. Néhány kínai vendég, aki szintén be szeretne jönni, hevesen tiltakozik. A portásfiúk azzal csitítják öket, hogy én „családi vendég” vagyok. Közben berobog Ghansjám, hogy azonnal indulnunk kell, mert megjött a hercegnő. Amilyen gyorsan csak lehet, megyünk az óvárba. Így is késő. Ghansjám csak a kifelé kocsikázó hercegnőnek tud integetni, aki vissza is int neki. Arról beszél, hogy néhány hete a családját vitte el hozzá, és készítettek közös fényképet. Csak remélni tudom, hogy holnap több szerencsével járunk.

Másnap reggel annak rendje és módja szerint elmegyek az Anup Könyvtárba. A „Vörösvár” bejáratánál szembejön velem a hercegnő kocsija, de én ismeretlenül még csak nem is integethetek neki. Egész nap a könyvtárban dolgozok. Valóban nagyszerű anyaguk van. Ha nem engednek fényképezni, akkor egy-két hetet itt kell ülnöm, hogy az egészet feldolgozzam. Én a valószínűleg 1580 körül alkotó, hindú témákról író muzulmán költő, Álam néhány legrégebbi kéziratos könyvét bogarászom. Viszonylag szerencsés dolognak számít, hogy már 1660 környékéről származó kéziratban is maradt fenn verse. 1690 környékéről két nagyobb versgyűjteményét is őrzik a könyvtárban, továbbá egy antológiát, amelyben szintén számos verssel szerepel. Fehér szövetkesztyűt adnak, hogy érintésünktől ne legyenek zsírfoltosak a kéziratok. Európában a kesztyű kötelező. Indiában most látom először. A nyilvánvalóan nem erre a célra készült, rendkívül vastag kesztyűvel azonban csak olyan ügyetlenül lehet megfogni egy-egy lapot, hogy annak széle minduntalan letörik. Leveszem a kesztyűt: legyen csak ott az ujjlenyomatom a lap szélén, de maradjon is meg az a lapszél. Daksá datálatlan Bádzsíd-kézirata különösen pocsék állapotban van. Harminc egymástól független lap alkotja. Sok közülük kettőbe-háromba törve. Néhánynak lyuk van a közepén, másoknak hiányzik a széle. Nagyon sok a hiányzó szövegrész. Mint egy puzzle-t, úgy állítjuk össze. A legnagyobb segítség, hogy számozva vannak a kétsoros versek, habár ez a számozás négy-öt laponként újraindul. Egy-egy ilyen összerakott laphoz nagyon elkelne a fénykép. Úgy belemerülünk a kéziratozásba, hogy pillanatok alatt elmegy az egész nap. 

A "Vörösvár"

Öt órakor aztán ismét visszasétálok a szállodába, majd fogok egy riksát, és átmegyek a hatig nyitva tartó Keletkutató Intézetbe. A sofőr magyarázza, hogy ő is Ghansjám barátja. Ghansjám ekkor telefonál, hogy megjött a hercegnő. Az intézetben félbehagyom az ügyintézést, és rohanok az óvárba. Az óvárnál még egyszer telefonálok Ghansjámnak, aki figyelmeztet, hogy nem ide, hanem a Vörösvárba kellett volna mennem. Ott van a képviselői iroda a kapu mellett. Keressem Vjász dzsít. A kapuőröknek mondom, hogy Vjászdzsít keresem. Unottan intenek a Vörösvár-szálloda felé. Ghansjám nem ezt mondta. „Hol van a hercegnő irodája?” Erre nem válaszolnak. Gondolom, hogy meg is van tiltva nekik. Bemegyek a szállodába, ahol Vjász dzsí mintegy tíz perc várakozás után fogad is. Elmondom, hogy egyik könyvemet szeretném a hercegnőnek ajándékozni, és bemehetek-e most hozzá. Felhív valakit telefonon, és mondja, hogy másnap fél tizenegykor jöjjek.

Másnap reggel a szállodaportások lelkesen mutatják, hogy benne vagyunk az újságban. Ghansjám meghív bennünket a családjához teázni. Elmagyarázom neki, hogy tíztől mindenképpen szeretnénk a könyvtárban dolgozni, mert ez az utolsó napunk. Egy óvárosi ház emeletét bérli feleségével és tizenhét éves fiával. A fiú beteges, de nagyon okos, és idő előtt befejezte a középiskolát. Most egy egy éves számítástechnikai felkészítő kurzust végez, mert szeretne bejutni az egyik legjobb egyetemláncba, az Indiai Technológiai Intézetbe. A család a külföldi vendégek képeit mutogatja. Sok közülük rendszeresen náluk száll meg. Tegnap esti vörösvári kalandomat Ghansjám először nem érti. Különösen Vjász dzsí viselkedését furcsállja, míg rá nem jön, hogy egy másik Vjász dzsíhez küldtek az őrök, a luxusszálloda könyvelőjéhez, hiszen a legtöbb külföldinek a szállodával van dolga. A tea lassan készül, és hiába mozgolódok, végül csak fél tizenegy fele indulunk tovább. Ezt a találkozót is lekéstem. A kéziratokra is csak öt-hat órám maradt. A Vadódarába visszainduló Daksának még kevesebb. A könyvtárnál is kérdezik, hogy tudjuk-e hogy benne vagyunk az újságban?

Javában dolgozunk, mikor Ghansjám telefonál, hogy itt a hercegnő. A vörösvár mellett a képviselői iroda van, és elkeseredek, mert jópár politikai aktivista várakozik előttünk, többek között a körzeti elöljáró, ami a mi megyei tanácselnökünk megfelelője. Ghansjám Vjászdzsínak is megmutatja a rólunk szóló újságcikket. Hirtelen valamiért kijön az irodából a hercegnő, és a politikusok és aktivisták rögtön körbeveszik. Egészen furcsa a két tucat fehérbe öltözött férfi között a rózsaszínruhás, aprótermetű nő. Egy perc alatt végez velük, és minket hív be az irodájába. Megköszönöm a lehetőséget a könyvtár használatára és nekiajándékozom az egyik könyvemet. Mikor a kötet hátsó borítóján észreveszi Sheldon Pollock amerikai szanszkritprofesszor nevét, elmondja, hogy ő is ismeri, és beszél amerikai tanulmányiról, és sajnálja, hogy nem tud tudománnyal foglalkozni. Megígéri, hogy segít a másolatok megszerzésében, de esti elutazásom előtt azok már nem lesznek meg. Valamikor vissza kell tehát jönnöm Bíkánérbe. De nem bánom, mert ez a munkám, és megérik ezek a kéziratok. Egyébként meg szép a város, és Ghansjám révén különösen megszerettem. Beszélgetés közben egy fényképész képeket készít rólunk. Később megtudom, hogy a másnapi újságoknak megy belőle.