Ajésá Khátun

Tárakhoz hasonlóan sokan vannak, akik az iskoláztatásban látják a szegények felemelését. Feb. 15-én este vacsorára voltam hivatalos az elegáns Park Guest House-ba. Martin elmondja, hogy nem szereti a nagyobb társaságokat, mert ott nem lehet minőségi beszélgetést folytatni. Én szeretnék néhány régi ismerősömmel találkozni, ezért elmegyek. Először egy tengerész mellé kerülök, aki minden kérdésemre kitérő választ ad, és egy idő után ki is fogyok a kérdésekből. Mikor a tengerész elmegy, egy erős szemüveges hölgy ül le mellém. Nevéből látom, hogy muszlim. Elmondja, hogy nem tud jól angolul, és nagyon örül, hogy bengáliul beszélek vele. Megtudom tőle, hogy „eladósorú”, azaz 14-15 éves falusi muszlim lányoknak tart fenn iskolát, és szembeszáll a családjukkal, ami minél előbb ki akarja őket házasítani. Munkája során már több, mint hússzor megverték, és ezért rossz most a szeme is. Ő is igyekszik egyetemre küldeni a diákjait. Azoknak a lányoknak egyetemi ösztöndíjat ad, akik elvállalják, hogy tanítják a környék óvodáskorú gyerekekeit. Kiderül azonban, hogy nemcsak muszlim lányoknak segít, hanem szantál-anyanyelvű iskolákat is indított. Megtanult szantáliul, és maga írt hozzá bengáli írással tankönyveket. Érdekes módon a szantáliak által egyre szélesebb körben elfogadott alcsiki írást nem tanulta meg. Mára már mintegy ötven faliuban vannak jelen, és mintegy háromezer gyerek ment át a keze között. Jótékonysági szervezete a Mohammad Bazar Backward Classes Development Society (http://www.mbbcds.in/), azaz Társaság Mohammadbázár Alacsony Kasztjainak Felemelésére. A kuratórium nagyrészt társadalmi munkásokból, tanárokból és földművesekből áll. Amerikai, ír és indiai szervezetek finanszírozzák. Az állami pénzeket nem szereti, mert nagyon lekötik adminisztrációval, és nagy körülöttük a korrupció. Azt mondja, hogy az ilyen pénzek harminc-negyven százalékát visszakérik a korrupt hivatalnokok.

Amikor indulnék haza, becipzározom, és felveszem a hátizsákomat. A pulóveremet hoztam csak benne, amit felvettem ugyan, de nem volt rá szükségem, és visszatettem. A zsák mégis nehéz. Megtapogatom, és érzem, hogy valami mozog benne. Félve nyitom ki, nehogy kígyó legyen. Ahogy leemelem a pulóveremet, egy riadt fekete kiscica néz rám: zsákbamacska.

Egyszemélyes főiskola a teaültetvényeken

18 Feb.

Tárak ismét meglátogat vagy másfél tucatnyi fiatallal a Himalája teültetvényeiről. Elmondja, hogy az ültetvények világa zárt világ, ahonnét nehéz kikerülni. A lányok és az asszonyok általában tealeveleket szednek, a férfiak az üzemekben dolgozzák fel azokat. Napi keresetük nem sokkal több, mint másfélszáz rúpia, azaz mintegy nyolcszáz forint, ami épp hogy csak a megélhetésre elég. Házat a teaültetvény ad nekik, és mivel saját házra sohasem fog telni, mindvégig ide vannak kötve. Az ültetvényeken mintegy tíz százalék az adminisztratív személyzet, és ugyanennyi a szakszervezetis. Az adminsiztratív személyzet különösen jól él. A szakszervezetek tehetetlenek.

A most hozzám látogató diáktársaság más mint a három évvel ezelőtti. Nekik már nem Sántinikétan az első utazás. Bár van köztük két általános iskolás is, a legtöbben egyetemisták a helyi Indirá Gándhí Nyilvános Egyetemen. Itt hétvégente van tanítás, de sokszor nem éri meg elmenni a városba miatta. Tárak tanítja a fiatalokat délelőttönként. Minden nap két másfél órás órát ad. Az elsőt tizenkettedikeseknek, hogy felkészítse őket az egyetemre, a másodikat vizsgára készülő egyetemistáknak. Azt mondja, hogy ezek alatt az évek alatt nagyjából megismerte az egyetemi tantervet, és tudja, hogy miből kell a diákokat felkészíteni. Utána a jelenlevők ebédet kapnak. Vagy kéttucatnyi embernek készül Táraknál ebéd. Azt mondja, ezt havi tízezer rúpiából oldja meg. Ez Angliában három-négy éttermi vacsora árának felel meg. Az év egyik nagy kihívása a végzős középiskolások egyetemre küldése. Bár igyekszik ösztöndíjas helyekre küldeni a fiatalokat, a felvételikhez nagy pénzek kellenek. Mivel a diákok a hátrányos helyzetű kasztokhoz tartoznak, ezért a számukra fenntartott egyetemi helyekre viszonylag könnyen bejutnak. Fontos azonban olyan egyetemet találni nekik, ahol színvonalas a tanítás is, mint például a Tata intézetek Gauhátíban, Mumbaiban és Mangalúruban. Jelenleg Tárak mintegy százhúsz diákot segít, és nagyon büszke rá, hogy van végzett diákja, aki havonta hetvenezer rúpiát, azaz három-négyszázezer forintot keres. Ez a tudat a többi diáknak is óriási ösztönzést ad.

Délután Tárak általában terepre jár ki. Ha emberkereskedelemről számolnak neki be, akkor igyekszik a rendőrséggel azt megakadályozni. Mindig akad alkalmi tennivaló. Elmondja, hogy egyszer egy egyhetes csecsemőt vivő tizenöt-tizenhat éves lánnyal találkozott az úton. Megtudta tőle, hogy évekig Delhiben dolgoztatták, de mikor terhes lett, elbocsátották. Hazajött a szüleihez, de ők nem fogadták be. Most éppen úton van, hogy talán valamelyik nagybátyja befogadja. Mivel napok óta alig evett valamit, végül Táraknál kötött ki egy normális étkezésre.

Az általa tanított diákokat Tárak igyekszik társadalmi munkára fogni. Indiában alig van szemételtakarítás, és a települések környéke általában szeméttel teli. Három szeméttel elborított területből a diákok parkokat csináltak, amit a helyiek aztán értékeltek is. Diákjaival Tárak igyekszik a lézengő gyerekeket újraiskolázni több-kevesebb sikerrel. Sok gyerek sikerélmény hiányában kimarad az iskolából. A tanárok is gyakran hiányoznak, és az órák el-elmaradnak. További munka az öregek gondozása, amit a diákok ádzsádzsínak, azaz néni-bácsinak hívnak. Vasárnaponként elmennek nagyon beteg emberekhez, megfürdetik őket, és kitakarítják a házukat.

Kalkuttai vasárnap

február 10

Kalkuttában megállok egy utcai cipőtisztítónál. Elmondja, hogy Bihárból jött ide ötven évvel ezelőtt, és kéthavonta hazajár. Fia meghalt, de van vagy öt unokája, akiket a család taníttat, és ő is viszi nekik haza a pénzt. Azt akarja, hogy mindegyikük végezzen legalább tizenkét osztályt. Egyik unokája egyetemet végzett, és manapság korrepetálással keresi a kenyerét. Egy másik vasutas. Azt mondja, hogy az jut az embernek, amit Isten rendel neki. Úgy beszél Istenről, hogy először nem tudom megállapítani, hogy ő maga hindu-e vagy muzulmán. Aztán szóhasználata elárulja, hogy muszlim. Többen mondták, hogy milyen kicsi Indiában a társadalmi felemelkedés lehetősége. A cipőtisztító esete azonban azt mutatja, hogy ez lehetséges.

Váltok néhány szót két az útszélen várakozó riksahúzóval. Olyan tisztán mosolyognak, hogy le akarom őket fényképezni, de erre pénzt akarnak kérni, mert azt hiszik, hogy mint a turisták, a riksájukért akarom őket fényképezni. Nem jut eszembe mondani, hogy nem a riksájukat, hanem a mosolyukat akartam.

Elmegyek az Ásálajamba is, ahol ismét a „régi” Matthew Atya az igazgató. Szerinte a cipőtisztító esete inkább kivételes, mint rendszerszerű. Ráadásul az iskolák olyan alacsony színvonalúak, hogy gyakran még tizedikesek sem igazán tudnak írni. Panaszkodik, hogy a kasztrendszer megöli a mobilitást. A pária még a jó munkahelyen is pária marad kollégái körében.

Az Ásálajam most hatszáz helyett csak négyszáz gyereknek ad otthont. Az igazgató panaszkodik a megnövekedett bürokráciára és a korábbihoz képest részletes szabályozásra. Az eredetileg többé-kevésbé spontánul vezetett intézet egyre inkább nyugati típusú otthonokra hasonlít.

Míg a gyerekek dolgoznak, elbeszélgetek a már tizennyolc éve itt élő francia önkéntessel, Cristoph-fal check. Ő erddetileg asztalos, de annyira megszerette az Ásálajamot, hogy itt telepedett le, és nekik dolgozik. A 11-12 osztályt vagy egyetemet végző gyerekek otthonát vezeti. Szeretne minél több gyereket eljuttatni egyetemre. Az Ásálajam nagyban függ az európai szponzoroktól. Franciaországban az adományozók korábban le tudták vonatni az adójukból az ide küldendő pénzt. A gazdasági válság azonban visszavetette az adományozást. Ráadásul India is szigorúbb szabályozást vezetett be a külföldi adományokra vonatkozólag. Szerinte most is ugyanannyi gyereknek lenne szüksége az Ásálajamra, mint korábban, és most is kevés az igazán hasznos otthon Kalkuttában, de a megcsappant adományok miatt az Ásálajamnak is össze kellett húzódnia.

A gyerekek közül egy-kettő emlékszik rám tíz évvel ezelőttről. Én már alig. Van két Odiszából származó fiú, de az egyikük egy törzsi nyelvet beszél, a másik pedig már elfelejtette anyanyelvét. A jövő héten vizsgáznak a tizedikesek. Nagyon félnek a vizsgától, mert ettől függ hogy továbbtanulhatnak-e.

Minden kalkuttai utamon elmegyek Teréz Anya sírjához. Ahogy belépek a központi épületbe, az udvar egyik sarkában szembejön velem az emlék: teljesen váratlanul itt jelent meg előttem Teréz Anya és kérdezett a budapesti nővérekről. Nehéz elhinni, hogy nincs közöttünk, és nem jelenik meg ismét ugyanolyan váratlanul, és hogy most már ugyanúgy szentként tiszteljük, mint Szent Pétert vagy Szent Ferencet. A sírnál megoldhatónak tűnik a világ minden problémája.

A Mogul Dháká

Febr. 8-9

A formatervező Kháléd megmutatja, hogy olyan éttermet terveztek, ahol nem kell légkondicionálás a melegben sem, ugyanis a kert felől állandóan friss levegő árad be. Arról is beszél, hogy a tálak és csészék formatervezésében japán mintákat követ. A mai embernek jobb kisebb tállal és kevesebb étellel megelégednie, és így nem hízik el. Pénteken délelőtt ő visz el várost nézni. Dhánmandí elit városrész. Az óvárosban ehhez képest keskeny utcák, és erős szagok fogadnak. Először egy teljesen eldugott hindu templomban kötünk ki. A boltíves, festett üveggel díszített, bengáli stílusú templomépület kétszáz éves lehet. Érdekes módon emeletnyi magason van. Talán egy még régebbi templom romjaira épült. Ezt tűnik megerősíteni egy ott a falnak támasztott különleges Siva-szobor. A hagyományos ábrázolásokkal ellentétben a Siva nyakát ékesítő kígyó itt a tizenkét karú Siva kezében van. A templom központi istensége ma már nem Siva, hanem Ráma. A falon a Kálí-imádó bengáli misztikus, Rámakrisna, és két ismeretlen ember képe van. A templomot rendben tartó asszony elmondja, hogy a két számomra ismeretlen kép a fiáé, aki egyetemet végzett, de lemondott a világról, hogy szerzetes legyen, ám végül öngyilkos lett.

Igazi úticélunk azonban a Lálbágh Erőd, melyet a mogul helytartó herceg Ázam Sáh kezdett el építeni, de aztán félbehagyott. Aztán ötven évvel később a nagy építkező helytartó Sáisztá Khán fejeze be. Ez ugyanaz a Sáisztá Khán, akit Sivádzsí Mahárástrában legyőzött. Az erődben a külső falakon kívül nincs semmi erődszerű. Egy mecset, egy nyilvános fogadóterem, fürdő, és egy hatalmas síremlék van benne. A hatalmas terület többi része ma már park. A síremlék állítólag Sáisztá Khán egyik lányának a sírja. A mogul építészet egyik jellemzője, hogy vörös követ csak a nagymogul uralkodó és családja használhatott építkezésre. Bengálban nincs vörös kő. Iszlám Sáh téglával építkezett, és vörösre meszeltette az erődöt. Sáisztá Khán, aki nem tartozott a királyi családhoz, folytatta a vörösre meszelt téglaépületek sorát. Úgy tűnik, hogy Álamgír nagymogul elnézte neki.

Utolsó napomon délelőtt sétálunk egyet a tizenhetedik századi mogul emlékművek között Dhánmandí környékén. Meglátogatunk egy lezárt ídgáhot. Ezt a díszkapuval ellátott, hatalmas udvarral rendelkező mecsetet a muzulmánok a két íd ünnep imájára használják. Az ídgáh név annyit tesz, hogy „íd-udvar”. Több ezer ember elfér benne a közös imára. Ezt a szintén vörösre meszelt íd-udvart 1640-ben építette az akkor helytartó Súdzsá herceg. Súdzsát az indiai történelemből ismerem. Mikor 1656-ban kitört a trónvillongás, és a mogul hercegek egymást kezdték gyilkolni, Súdzsá a Bengállal szomszédos burmai Arakkanba menekült, ahol ismeretlen körülmények között őt is meggyilkolták. Az íd-udvaron kis krikettpályát látunk, de se látogató, se karbantartó nem jelenik meg.

A közelben van egy különleges, hétkupolás mecset. Ezt a bengáli motívumokat is magába foglaló mecsetet megint csak Sáisztá Khán emelte. A hagyományos modul mecseten három kupola van. Egy nagy középen, és mellette két kisebb. Ennek a mecsetnek minden kupolája egyforma. Megvan a három központi kupolája, és emellett a négy sarkán négy további kupola van. Sáisztá Khán ezt is vörösre meszeltette, ugyanúgy, mint a mecset közelében lévő kisebb síremléket, melyet Sáisztá Khán egy másik lányáénak tartanak, és manapság szerelemlakatok vannak rajta. Samia elmondja, hogy Dháká tele van régi női síremlékekkel. A Mogul Birodalomban a Núr Dzsahán részére emelt Tádzs Mahalon kívül azonban viszonylag ritka az ilyesmi. Az összes mogul műemlék sokemeletes házak között fekszik. Nem lehet őket úgy lefényképezni, hogy egyik vagy másik jellegtelen modern épület meg ne jelenjen a háttérben.

Bár Bangladés muszlim ország, ambivalens a viszonya a szintén muzulmán mogul múlthoz. Szobra és emlékműve csak az 1952-es nyelvmozgalomnak, az 1971-es szabadságharcnak van. Ami azelőtt történt, azt nem ünnepli az ország. Valószínűleg túl erős a párhuzam az elnyomásnak érzett pakisztáni uralommal. A Delhi Szultanátus (1206-1526) majd a Mogul Birodalom (1526-1857) uralma idején Bengália egy Nyugat-Indiából kormányzott hatalom egyik keleti tartománya volt. Közvetlenül a birodalmak előtt pedig buddhista és hindu, azaz nem-muszlim  dinasztiák uralták a független Bengáliát. A Szultanátus, és a Mogul birodalom meggyengülése idején azonban kétszer létezett hosszabb ideig muszlim uralom alatt álló független bengáli állam. Érdekes módon Bangladés ezekkel sem fejez ki közeli azonosságot.

Dháká

Alig több, mint két óra a repülőút India és Bangladés fővárosa között. Egy rangsorolás a 9-16-milliós Dhákát a világ 132 nagyvárosa közül a 131. helyre helyezi. Nincsenek kényelmi elvárásaim. A repülőtéren viszonylag könnyen kapok vízumot. Bankkártyát nem fogadnak el, de véletlenül épp elég indiai rúpia van a zsebemben. A repülőtéren a szállodám alkalmazottja vár. Ő csak engem fogadni és kísérni jött ide. Ő hívja ide az előre lefoglalt taxisofőrt. Odakint óriási a tömeg. Az utakon még inkább. Ennek ellenére négysávosnál szélesebb út nincs. Az egymást követő dugók miatt az egyébként fél órás repülőtéri utazás három órát vesz igénybe. A rendszámtáblák bengáliul vannak, a buszok és a riksák színesebbek, mint Indiában. A kozmopolita Kalkuttához képest itt világos a bengáli nyelv dominanciája. A sofőr közben mulattatásomra indiai filmzenét tesz be. Mikor megszólal az imára hívó müezzin, leállítja. Utána mobiltelefonján politikai híradásokat mutat az átnevelőtáborokba kényszerített ujgurokról Kínában, és az atombombáról. Emlegeti az üldözött burmai róhingjákat is.

Ausztráliai-bengáli házigazdám, Samia a helyi magánegyetemen tanít. Másnap ő kísér el az 1921-ben alapított Dhákái Egyetemre, hogy hindi kéziratok után kutassak. A bejutás nem olyan egyszerű. Az egyetem Amerikában doktoráló nyelvésze láttamozza, pecsételi és küldi tovább a levelemet a könyvtárigazgatónak. Az igazgató szobájában majd egy órát társalgunk a kéziratkutatás helyzetéről. Végül megmutatják a kéziratgyűjteményt és a katalógust is. Sajnos semmi számomra hasznosat nem találok benne.

Délután átmegyünk a Bengáli Akadémiára, aminek fiatal alelnökével régóta barátságban vagyok. Ő járt Erdélyben is a Bengáli Nyári Műhelyen. Ezekben a hetekben hatalmas fővárosi könyvvásárt szerveznek. Ő is azzal van elfoglalja. Szeretné, ha felszólalnék a könyvvásáron az írók között, mint bengáli művek magyar fordítója. Néhány telefonhívással mindent elintézni látszik. A végén azonban emlékeztetik, hogy a könyvvásáron csak bangladési írók szólalhatnak fel. Ehelyett átvisz az akadémia kéziratgyűjteményébe, ahol szintén belenézek a katalógusba, de ott sem találok semmi számomra fontos szöveget. Beülök egy a Szikandar Abu Zafar (1919-75) nevű költőről szóló előadásra. Amennyire az előadásból kiveszem, ő végigélte, és verseivel követte a bangladési függetlenségi mozgalmat. Az előadók néha verseket idéznek. A bengálinak gyönyörű szavaló hangvétele van. Nem a természetességre törekednek, hanem a hangzásra figyelnek. Végül az akadémia elnökénél kötünk ki, ahol az urdú irodalom történetéről való kutatásaimat ismertetem. A könyvvásáron tömeg, de viszonylag kevés ember kezében látok vásárolt könyveket. Én sem merek semmit sem venni, mert már így is nehéz a csomagom.

Én egy Dhánmandí, „Rizspiac” nevű városrészben lakom. Ezt a városrészt az ötvenesévekben alakították ki egyfajta értelmiségi központként, ahol a tanárok kedvezményesen kaptak telket. A pakisztáni kormány ahelyett, hogy lekötelezte volna az értelmiségieket, darázsfészket teremtett. Itt vert a leginkább gyökeret a független Bangladés elképzelése. Manapság azonban már egyetlen kertes házat sem látni errefelé. A tanárok leszármazottjai ugyanis az égbeszökő telekárak miatt építési befektetőknek adták el a telküket, akik aztán sokemeletes épületeket húztak fel rajtuk. Hihetetlenül hangzik, de Dháká központi kerületeiben a telekárak olyan magasak, mint Manhattanben, ezért most ott szinte mindenütt tíz-tizenöt emeletes házak vannak.

A város sok részén látok falra festett patkány- vagy csótányirtó reklámokat. Szerencsére az Ambrózia nevet viselő szállodámban néhány apróbb bogáron kívül semmi kellemetlen dolog nincs. Szobám kicsi ugyan, de tiszta. A szinte mindig jelen levő portás elmondja, hogy szállodájukba csak külföldiek jönnek.

Indiai kultúrában az embert társadalmi beágyazottságában fogadják el. Engem is szinte mindenki kérdez a családomról. A szálldaportás egy-két perc társalgás után már elő is húzza az otthon, falujában élő gyerekei képét. A lány-utazókat az indiaiak pillanatok alatt zavarba hozzák, mikor azt kezdik kérdezgetni tőlük, hogy miért nincsenek férjnél. Egyszer három fiatal, külföldön doktorált helyi tanárnővel vacsorázok, és ezt csodálkozva hallgatják. Ezek szerint nem nagyon állnak kapcsolatban a hagyományos kultúrát fenntartó helyiekkel. Másnap, óvárosi sétánkon aztán Számiá meg is tapasztalja ezt. Mikor szóba állunk egy nénivel, egyből azt kérdezi tőle, hogy két kísérője közül melyik a férje, és nagyon elcsodálkozik, hogy egyikünk sem. Látom Számia zavarát, és közbevágva én kezdem el kérdezni a nénit a családjáról.

Szinte mindenütt tömeg van. Az utcán koncentrált szegénység. A földön alvó vagy talán haldokló emberek, kicsavart végtagú gyerekek. Féllábú, félkezű, vak és ki tudja milyen koldusok az útszéleken és az útkereszteződésekben. A forgalmi dugókban szinte állandóak az árusok és a koldusok. Az emberek felhúzzák a kocsiablakokat. Indiával ellentétben az autóriksákat itt berácsozzák. Talán pont a kéretlen látogatók miatt. Egy járdaszéle két egymás mellé rakott, kicsavarodott végtagú kisgyereket látok. Kicsi az esélye, hogy egy családban két ilyen gyerek is szülessen. Gyanítom, hogy maffia futtatja őket. Másutt viszont nem tudom elképzelni a maffiát. Egyik este útikalauzom belerúg valamibe a járdán. Egy két apró gyerekkel ott alvó fiatalasszony kolduskosara volt. Bár óriási a szegénység, csak egyetlen egyszer adok koldusnak pénzt: egy özvegyasszonynak, akivel kicsit el is beszélgetünk. Számiával azt beszéljük, hogy sokkal jobb a szegényeket segítő intézményeknek adni a pénzt.

Eddig még sem nagy parkot, sem reprezentatív tágas városi teret nem láttam. A parkra leginkább hasonló rész egy holtág melletti sétány. keskeny járdák, utcán alvók és csatornatisztítók

A szállodában, és a Bengáli Akadémián is azt esszük, ami épp elérhető. A pincér elmondja, hogy mi van, és abból választunk. Mindkét helyen viszonylag kicsi a választék, de ezzel semmi gondom nincs.

Dhákái előadásomat a Szabad Művészetek Egyetemén több másfél méteres, és egy hatalmas két-három méteres poszter is hirdeti. Ekkora reklámot még sohasem kaptam. Előadásom egyik üzenete, hogy a szubkontinensen sokan alacsonyabb rendűnek tartják saját nyelvüket az angolnál. Európában még a kisebb nyelvek beszélőjének sem jut eszébe, hogy nyelvükön ne lehetne mindazt kifejezni, mint angolul, és világnyelvi státuszától eltekintve senki sem érzi az angolt anyanyelvénél felsőbbrendűnek. Ez itt egy elit magánegyetem, és a diákok mernek kérdéseket feltenni. Az egyik tanár kérdése tipikus, hindiellenes bengáli kérdés: „Mennyire mesterséges nyelv a hindi?” A kérdés arra vonatkozik, hogy a hindit sokan csak az urdú mesterségesen szanszkritizált változatának tartják. Elmondom, hogy minden kultúrnyelvben létezik nyelvművelés, mely segíti, hogy a nyelv lépést tartson a modern kultúrával. A hindi valóban szanszkritizált, de ez szükséges ahhoz, hogy a hindi a modern kultúra hordozója lehessen. A még erősebben szanszkritizált bengáliban senki sem érzi idegennek a szanszkrit szavakat.

Másnap egy szövegolvasóműhelyt tartunk. Az egyik posztkoloniális ideológiát valló előadó arról beszél, hogy Lálan Fakír (1772-1890) költészete is közvetlen kapcsolatban állt a gyarmatosító hatalommal, mivel használt néhány angol szót. Be is mutatja a vonatkozó verseket. A Bengáli Akadémia bául alelnöke közbevágva kérdez rá, hogy honnét vette az előadó a például szolgáló verset. Az általában ismert, és a legrégebbi kéziratokban fennmaradt versek ilyesmit nem ismernek. Az indiai szájhagyomány annyira kreatív, hogy úgy alakítja a verset, ahogy éppen szeretné. Ezen túl pedig gyakran tulajdonít régi költőknek új verseket. Az ötszáz évvel ezelőtt meghalt Kabír neve alatt például futnak vasúti utazásról szóló versek is. A posztkolóniális tudományok a filológiát fekete báránynak állították be, és az előadó a bául alelnök kérdését nem tartja témába vágónak.

Miniszterelnököt tanító nagymama

Febr. 6.

Reggel házigazdám elvisz a nyolcvanöt éves, volt szabadságharcos nagymamájához, Szandzsídá Khátunhoz. Házigazdám elmondja, hogy hét nagymamája van. A bengáli összetett családokban ugyanis a gyerek nem tesz különbséget a nagyanya és testvérei között. Szandzsídá Khátun azonban különleges. Ő is mint én, Sántinikétanban doktorált. Mivel részt vett a függetlenségi mozgalomban, felkerült a Pakisztán által meggyilkolandó értelmiségiek listájára. Az indiai követség figyelmeztette, és ő Indiába szökött. Száműzetésében Sántinikétanba ment, ahol Bengáli irodalomból doktorált.

A már felszabadult Bangladésbe visszatérve ő alapította meg a bengáli tanszéket a Dhakai Egyetemen, és ott még a későbbi miniszterelnök Sékh Haszínát is tanította. Mikor egyes értelmiségiek elégedetlenek a politikával, hozzá mennek panaszkodni, hogy szóljon tanítványának. Ő ezt sohasem teszi meg. Bár közeli kapcsolatot ápolt a Bangladés felszabadításáért küzdő, és most is kormányon levő szocialista párttal, egyszer komolyan szembeszállt vele. A hetvenes évek közepén Mudzsibur Rahman miniszterelnök szinte minden dolgozót egyetlen szakszervezetbe akart kényszeríteni, de ő nem lépett be. A kényszerszakszervezetesítés aztán oda vezetett, hogy a szabadsághős Mudzsibur Rahmant és szinte egész családját 1975-ben meggyilkolták.

Szandzsídá Khátunt többek között a modern bengáli költészet, és annak megzenésített formái érdeklik. Egymás után rakja elém az általa írt bengáli könyveket. Őt is, engem is érdekel a verstan. Ő azonban nemcsak a versformákról írt, hanem a versek hangzásáról is. Egyik könyvében a Tagore-dalok magánhangzóit elemzi statisztikailag. Felfigyelek rá, hogy az u-hangok aránya nagyon alacsony, míg az i-hangoké magas. Azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb az i-hangokat kiejteni, és az arány hozzájárul a versek barátságos hangzásához. Sántinikétanról beszélgetve sok közös ismerőst találunk. Olvasta a Bengáli tűzet is angol fordításban. Mivel az angol kiadásban megváltoztatták a neveket, nem tudta meg, hogy a könyvben szereplő, elnyugatiasodott bengáli költőt nem másról, mint a híres Amija Csakrabartiról formázta a szerző. Neki Csakrabarti volt a doktori opponense.

Bangladés és a pártok

A repülőtérről indulva, már az első kereszteződésben két hatalmas portré fogad, a miniszterelnök Sékh Haszináé (Shaikh Hasina) és apjáé, Sékh Mudzsibur Rahmáné (1920-1975), akit Bangladés alapítójaként tisztelnek. Ő volt az ország első elnöke, később pedig miniszterlenöke, akit a Bangabandhu „Bengál barátja” címmel illetnek. Bangladés, helyi kiejtésben Bánglá Dés „Bengálország”, 1971-ben lett független ország. Nevével ellentétben azonban ez nem a teljes Bengália, hanem csak annak muzulmán többségű keleti fele. Bengália a Delhi Szultanátus, Mogul Birodalom, majd Brit India része volt, hosszabb-rövidebb függetlenségi időszakokkal. A britek 1947-es kivonulása után a Kelet-Bengália a muszlim Pakisztán keleti része lett. Bár lakossága nagyobb volt, mint Pakisztán többi részéé együttvéve, mégis csak provinciaként kezelték. A pakisztáni urdú államnyelv forszírozása pedig a hatalmas kultúrával bíró bengáliak önérzetét sértette. 1952-ben február 21-én a pakisztáni rendőrség belelőtt bengáli nyelv jogaiért küzdő diákokba. A halottakat azóta nemzeti hősként tisztelik. A pakisztáni kormányzattal való feszültségek végül 1971-ben a függetlenségi háborúhoz vezettek, melyben indiai (és egy kis szovjet) segítséggel megszületett „Bengálország”. Az első bengáli kormány szocialista volt, és az állam hivatalos neve ma is Bangladési Népköztársaság.

Mudzsibur Rahmánnak csak két gyermeke maradt életben, és lánya, Sékh Haszíná örökölte a halászcsónak jelű párt vezetését. Az országban sokáig  két párt rendszerű váltógazdálkodás volt. Számiá szerint, mikor az ellenzéki, iszlámista Nemzeti Párt kerül hatalmonra, kidobja az alkotmányból, hogy Bangladés szekuláris köztársaság, és átnevezi a repülőteret. Mikor a jelenleg is kormányzó szocialista Avámí Liga visszajön, akkor visszaállítja az alkotmányt és a repülőtér nevét. Legutóbb azonban a repülőteret egy muszlim szentről nevezte el a Nemzeti Párt, és azóta nem lehet ahhoz a névhez hozzányúlni. A kétpártrendszer azonban megszűnőben. Az Avámí Liga mélyen mára már olyan mélyen beágyazta magát. Az ellenzéki vezető Khálédá Ziá pedig egyedül ül egy hatalmas központi börtönben, amelynek fala mellett én is elmegyek.

Egyeszer egy arabból lefordított könyvet kapok Sékh Haszínáról. Az egyiptomi szerző az Ízisz-Ozirisz mítosszal állítja párhuzamba az életét, mivel huszonháromszor próbálták már megölni, de mindig sikertelenül. Az arabul írt könyv amellett száll síkra, hogy Bangladés nem iszlámellenes, mint azt az arab országokban terjesztette Pakisztán propagandája.

Ausztráliából hazaköltözött házigazdám azt mondja, hogy a diktatúraízű demokráciával nem szeret együtt élni. Az egyetemen nem szabad tiltakozni az állam ellen, és ő sem emelheti fel a szavát, mikor tűntető fiatalokat ver a rendőrség.

A bengáli akadémia falán az 1952-es nyelvi tüntetésben elesett diákok képe a bhásá-sahíd „nyelv-mártír” felirattal. Ez egy egyedi bengáli összetett szó, mely tükrözi Bangladés kettős örökségét. A bhásá szanszkrit szó, nyelvet jelent, és az indiai szubkontinenshez való kötöttségre utal. A mártírt jelentő sahíd perzsa szó, és a mártírokat rendkívüli tiszteletben tartó iszlám örökségére utal. Bangladés kezdeményezésére az ENSZ február 21-ét az anyanyelv napjának nyilvánította. Még Angliában, én is kaptam egy meghívást a londoni bangladési követségről, hogy beszéljek az anyanyelv napján.

Az anyanyelv jelentőségét azonban az állam hangsúlyozza. Az emberek nem mindig követik. Az oktatás hatvanöt százaléka azonban már magánkézben van, és az elsősorban angolul történik.