Dháká

Alig több, mint két óra a repülőút India és Bangladés fővárosa között. Egy rangsorolás a 9-16-milliós Dhákát a világ 132 nagyvárosa közül a 131. helyre helyezi. Nincsenek kényelmi elvárásaim. A repülőtéren viszonylag könnyen kapok vízumot. Bankkártyát nem fogadnak el, de véletlenül épp elég indiai rúpia van a zsebemben. A repülőtéren a szállodám alkalmazottja vár. Ő csak engem fogadni és kísérni jött ide. Ő hívja ide az előre lefoglalt taxisofőrt. Odakint óriási a tömeg. Az utakon még inkább. Ennek ellenére négysávosnál szélesebb út nincs. Az egymást követő dugók miatt az egyébként fél órás repülőtéri utazás három órát vesz igénybe. A rendszámtáblák bengáliul vannak, a buszok és a riksák színesebbek, mint Indiában. A kozmopolita Kalkuttához képest itt világos a bengáli nyelv dominanciája. A sofőr közben mulattatásomra indiai filmzenét tesz be. Mikor megszólal az imára hívó müezzin, leállítja. Utána mobiltelefonján politikai híradásokat mutat az átnevelőtáborokba kényszerített ujgurokról Kínában, és az atombombáról. Emlegeti az üldözött burmai róhingjákat is.

Ausztráliai-bengáli házigazdám, Samia a helyi magánegyetemen tanít. Másnap ő kísér el az 1921-ben alapított Dhákái Egyetemre, hogy hindi kéziratok után kutassak. A bejutás nem olyan egyszerű. Az egyetem Amerikában doktoráló nyelvésze láttamozza, pecsételi és küldi tovább a levelemet a könyvtárigazgatónak. Az igazgató szobájában majd egy órát társalgunk a kéziratkutatás helyzetéről. Végül megmutatják a kéziratgyűjteményt és a katalógust is. Sajnos semmi számomra hasznosat nem találok benne.

Délután átmegyünk a Bengáli Akadémiára, aminek fiatal alelnökével régóta barátságban vagyok. Ő járt Erdélyben is a Bengáli Nyári Műhelyen. Ezekben a hetekben hatalmas fővárosi könyvvásárt szerveznek. Ő is azzal van elfoglalja. Szeretné, ha felszólalnék a könyvvásáron az írók között, mint bengáli művek magyar fordítója. Néhány telefonhívással mindent elintézni látszik. A végén azonban emlékeztetik, hogy a könyvvásáron csak bangladési írók szólalhatnak fel. Ehelyett átvisz az akadémia kéziratgyűjteményébe, ahol szintén belenézek a katalógusba, de ott sem találok semmi számomra fontos szöveget. Beülök egy a Szikandar Abu Zafar (1919-75) nevű költőről szóló előadásra. Amennyire az előadásból kiveszem, ő végigélte, és verseivel követte a bangladési függetlenségi mozgalmat. Az előadók néha verseket idéznek. A bengálinak gyönyörű szavaló hangvétele van. Nem a természetességre törekednek, hanem a hangzásra figyelnek. Végül az akadémia elnökénél kötünk ki, ahol az urdú irodalom történetéről való kutatásaimat ismertetem. A könyvvásáron tömeg, de viszonylag kevés ember kezében látok vásárolt könyveket. Én sem merek semmit sem venni, mert már így is nehéz a csomagom.

Én egy Dhánmandí, „Rizspiac” nevű városrészben lakom. Ezt a városrészt az ötvenesévekben alakították ki egyfajta értelmiségi központként, ahol a tanárok kedvezményesen kaptak telket. A pakisztáni kormány ahelyett, hogy lekötelezte volna az értelmiségieket, darázsfészket teremtett. Itt vert a leginkább gyökeret a független Bangladés elképzelése. Manapság azonban már egyetlen kertes házat sem látni errefelé. A tanárok leszármazottjai ugyanis az égbeszökő telekárak miatt építési befektetőknek adták el a telküket, akik aztán sokemeletes épületeket húztak fel rajtuk. Hihetetlenül hangzik, de Dháká központi kerületeiben a telekárak olyan magasak, mint Manhattanben, ezért most ott szinte mindenütt tíz-tizenöt emeletes házak vannak.

A város sok részén látok falra festett patkány- vagy csótányirtó reklámokat. Szerencsére az Ambrózia nevet viselő szállodámban néhány apróbb bogáron kívül semmi kellemetlen dolog nincs. Szobám kicsi ugyan, de tiszta. A szinte mindig jelen levő portás elmondja, hogy szállodájukba csak külföldiek jönnek.

Indiai kultúrában az embert társadalmi beágyazottságában fogadják el. Engem is szinte mindenki kérdez a családomról. A szálldaportás egy-két perc társalgás után már elő is húzza az otthon, falujában élő gyerekei képét. A lány-utazókat az indiaiak pillanatok alatt zavarba hozzák, mikor azt kezdik kérdezgetni tőlük, hogy miért nincsenek férjnél. Egyszer három fiatal, külföldön doktorált helyi tanárnővel vacsorázok, és ezt csodálkozva hallgatják. Ezek szerint nem nagyon állnak kapcsolatban a hagyományos kultúrát fenntartó helyiekkel. Másnap, óvárosi sétánkon aztán Számiá meg is tapasztalja ezt. Mikor szóba állunk egy nénivel, egyből azt kérdezi tőle, hogy két kísérője közül melyik a férje, és nagyon elcsodálkozik, hogy egyikünk sem. Látom Számia zavarát, és közbevágva én kezdem el kérdezni a nénit a családjáról.

Szinte mindenütt tömeg van. Az utcán koncentrált szegénység. A földön alvó vagy talán haldokló emberek, kicsavart végtagú gyerekek. Féllábú, félkezű, vak és ki tudja milyen koldusok az útszéleken és az útkereszteződésekben. A forgalmi dugókban szinte állandóak az árusok és a koldusok. Az emberek felhúzzák a kocsiablakokat. Indiával ellentétben az autóriksákat itt berácsozzák. Talán pont a kéretlen látogatók miatt. Egy járdaszéle két egymás mellé rakott, kicsavarodott végtagú kisgyereket látok. Kicsi az esélye, hogy egy családban két ilyen gyerek is szülessen. Gyanítom, hogy maffia futtatja őket. Másutt viszont nem tudom elképzelni a maffiát. Egyik este útikalauzom belerúg valamibe a járdán. Egy két apró gyerekkel ott alvó fiatalasszony kolduskosara volt. Bár óriási a szegénység, csak egyetlen egyszer adok koldusnak pénzt: egy özvegyasszonynak, akivel kicsit el is beszélgetünk. Számiával azt beszéljük, hogy sokkal jobb a szegényeket segítő intézményeknek adni a pénzt.

Eddig még sem nagy parkot, sem reprezentatív tágas városi teret nem láttam. A parkra leginkább hasonló rész egy holtág melletti sétány. keskeny járdák, utcán alvók és csatornatisztítók

A szállodában, és a Bengáli Akadémián is azt esszük, ami épp elérhető. A pincér elmondja, hogy mi van, és abból választunk. Mindkét helyen viszonylag kicsi a választék, de ezzel semmi gondom nincs.

Dhákái előadásomat a Szabad Művészetek Egyetemén több másfél méteres, és egy hatalmas két-három méteres poszter is hirdeti. Ekkora reklámot még sohasem kaptam. Előadásom egyik üzenete, hogy a szubkontinensen sokan alacsonyabb rendűnek tartják saját nyelvüket az angolnál. Európában még a kisebb nyelvek beszélőjének sem jut eszébe, hogy nyelvükön ne lehetne mindazt kifejezni, mint angolul, és világnyelvi státuszától eltekintve senki sem érzi az angolt anyanyelvénél felsőbbrendűnek. Ez itt egy elit magánegyetem, és a diákok mernek kérdéseket feltenni. Az egyik tanár kérdése tipikus, hindiellenes bengáli kérdés: „Mennyire mesterséges nyelv a hindi?” A kérdés arra vonatkozik, hogy a hindit sokan csak az urdú mesterségesen szanszkritizált változatának tartják. Elmondom, hogy minden kultúrnyelvben létezik nyelvművelés, mely segíti, hogy a nyelv lépést tartson a modern kultúrával. A hindi valóban szanszkritizált, de ez szükséges ahhoz, hogy a hindi a modern kultúra hordozója lehessen. A még erősebben szanszkritizált bengáliban senki sem érzi idegennek a szanszkrit szavakat.

Másnap egy szövegolvasóműhelyt tartunk. Az egyik posztkoloniális ideológiát valló előadó arról beszél, hogy Lálan Fakír (1772-1890) költészete is közvetlen kapcsolatban állt a gyarmatosító hatalommal, mivel használt néhány angol szót. Be is mutatja a vonatkozó verseket. A Bengáli Akadémia bául alelnöke közbevágva kérdez rá, hogy honnét vette az előadó a például szolgáló verset. Az általában ismert, és a legrégebbi kéziratokban fennmaradt versek ilyesmit nem ismernek. Az indiai szájhagyomány annyira kreatív, hogy úgy alakítja a verset, ahogy éppen szeretné. Ezen túl pedig gyakran tulajdonít régi költőknek új verseket. Az ötszáz évvel ezelőtt meghalt Kabír neve alatt például futnak vasúti utazásról szóló versek is. A posztkolóniális tudományok a filológiát fekete báránynak állították be, és az előadó a bául alelnök kérdését nem tartja témába vágónak.