Át Pakisztánba

Amritszar Satábdi Expresz, március 1.

Át Pakisztánba a magyar címe az egyik leghíresebb angol nyelvű regénynek az India és Pakisztán kettéosztását övező vérengzésekről: Khushwant Singh: Train to Pakistan. Most én vonatozom azegyik legnevesebb napi expresszvonaton a pakisztáni határ fele.

Indiában többen is figyelmeztettek, hogy jól gondoljam meg ezt az utat. Napok óta óriási a feszültség a két ország között. Két hete az indiai kasmírban egy öngyilkos merénylő felrobbantott vagy negyven katonát, és a robbantásért egy pakisztáni székhelyű terrorszervezet vállalta a felelősséget. Pár napja két indiai MIG-21 vadászgép behatolt Pakisztánba, és állítólag lebombázott egy terroristaképző központot. Pakisztán szerint azonban az indiaiakat pakisztáni F-16-os vadászgépek visszafordulásra kényszerítették, és azok egy alig lakott területen dobták le a bombáikat. Indiában tömegek ünnepelték a légicsapást. Tegnapelőtt pakisztáni és indiai gépek kölcsönösen behatoltak egymás területére, és közülük legalább egyet Pakisztán lelőtt. A katapultált pilótát aztán el is fogták, és mivel képe minden híradásban megjelent, Indiában hős lett belőle. Az indiai hírek azonban arról is szólnak, hogy nyolc indiai vadászgép visszafordulásra kényszerített huszonnégy pakisztáni gépet, és hogy egy pakisztáni vadászgép pakisztáni területen zuhant le. Mindkét harcoló fél természetesen a maga győzelmét ünnepli. Mindenesetre csak az egyetlen lelőtt indiai gép biztos. Ezt ugyanis mindkét fél elfogadja. A katapultált pilóta ejtőernyőjén ott volt az indiai zászló, és a helyiek már várták lent. A helyiek elmondása szerint, amikor megkérdezte, hogy milyen országban van, azt mondták neki, hogy Indiában. Erre elkezdte hangosan éltetni Indiát, ami dühbe hozta a helyieket. Köveket szórtak rá, ő pedig figyelmeztető lövéseket adott le a pisztolyával, és elfutott, de végül elfogták. Ekkor egyes nála lévő papírokat megpróbált lenyelni, de azokat elvették tőle. A nemzetközi híradásokba aztán előbb a bekötött szemű, megdobált, véres pilóta képe került be. Nemsokára azonban már megmosdottan teázás közben volt látható a bajuszműves indiai.

A politikailag középen mozgó, egykori oxfordi diák, majd krikettsztár pakisztáni miniszterelnöknek, Imran Khánnak különösen óvatosan kell kezelnie a helyzetet. Valóban vannak terrorista kiképzőközpontok országa területén, melyek hallgatólagosan a hadsereg védelme alatt állnak. Ha túl erős lépést tesz a Pakisztánban nagyon erős katonaság ellen, akkor puccsveszélynek teheti ki magát. Ő igyekezett a feszültséget kisebbnek bemutatni, mint ami, így a nép nem fordul a hadsereg fele ellencsapásért. Azt hiszem, hogy ő inkább a közlemények manipulálására játszik, mint valódi konfliktusra, ami a hadsereg malmára hajtaná a vizet. A feszültség különösen jól jön a muszlimellenes indiai kormánypártnak a közelgő választások előtt. Indiában ezért az felnagyítják. A feszültségről beszélnek az emberek, beleértve taxisaimat is, és az újságok ünneplő tömegekről adnak hírt. A Néhrú Egyetem bejáratánál azonban tegnap egy hatalmas, a légierőt és a miniszterelnököt éltető poszter fogadott. Az ijesztő inkább az, hogy még egy értelmes hindu tanár is azt próbálta magyarázni, hogy a pakisztánok muszlimok, és őket csak háborúval lehet legyőzni. Aztán emlékeztettem rá, hogy agresszív rezsimeket is le lehet győzni békés eszközökkel, mint történt az a Szovjetunió kifullasztásakor. Mikor a muszlim történészprofesszor Nadzsaf Hajdarnál ebédeltem, elsőosztályos kislánya elmondta, hogy osztálytársai éljen Indiát kiabáltak, de ketten éljen Pakisztánt. Apja nagyon határozottan a lelkére kötötte, hogy ő soha ne éltesse Pakisztánt. Egyébként az élet normálisan megy tovább Delhiben.

Mivel az indiai pilóta visszaadása valóban az enyhülés irányába mutat, és mert a hétköznapi emberekre nem terjed ki a konfliktus, ezért nem félek a pakisztáni úttól.

A bengáli iskolák vége?

Feb. 24.

Egy tizedikes bengáli vizsgára készülő gyerekkel beszélgetek. Mikor mondja, hogy irodalmat tanul, megkérdezem, hogy mit tud Michael-ről. Bengálban ugyanis a leghíresebb írókat és költőket a „keresztnevükön” tartják számon. Senki sem mondja, hogy Tagore, hanem azt mondják, hogy Rabíndranáth. Hasonlóképpen, a legjelentősebb tizenkilencedik századi költőt, a keresztény hitre áttért Michael Madhuszúdan Dattot, mindenki csak Michaelként ismeri. Költészetében a nyugat eredményeivel igyekezett gazdagítani a bengáli irodalmat. Ő írt például először szonettet bengáliul.A fiúnak azonban kemény dió a kérdésem, és visszakérdez: Michael Jackson? Kiderül, hogy Michael Madhuszúdan Dattot nem is ismeri. Mikor a bengáli iskolák helyzetéről beszélgetek, szinte mindenki megerősít, hogy a tizedikesek közül sokan nem tudnak rendesen írni olvasni. Emögött az iskolarendszer gyengesége áll. A falusi iskolákba a tanárok gyakran nem is járnak be. Gyakori, hogy együtt, egy teremben kell tanítsák az első négy osztályt. Gyakoriak a 120 fős osztályok, ahol a tanár hangosbeszélőn keresztül tanít. Ilyen körülmények között az egyes gyermekek nem kapnak sok figyelmet, és sok is a sok a kimaradó diák. Fodrászom például elmondja, hogy mikor felesége meghalt, hetedikes lányát kivette az iskolából, mert valakinek otthon főznie kell a családra. Egy kimaradt fiú arról beszél, hogy elment a kedve, mert sohasem kapott jó jegyet. Az elmaradt tanítás azonban nemcsak az iskolákban probléma. Hasonló az egyetemi oktatás is. Mikor Tárak meglátogat, itt tanuló diákjaitól megtudom, hogy az aznapi négy órából csak egy-egy óra volt megtartva a különböző bölcsész-szakokon. Nem csoda, hogy egy másodéves franciaszakos hallgató nem tudott arra kérdésre válaszolni, hogy hol laksz. Ő elmondja, hogy kezdettől fogva nem tudja követni az egyetemi órákat. Az általános és középiskola mellé hatalmas korrepetálóipar fejlődött ki, és aki meg tudja fizetni, délutánonként a gyereke mellé felfogad egy tanárt vagy egy diákot. Az általános iskolai tanárok és a szülők közben egymásra mutogatnak. A tanár szerint a gyereknek otthon a szülővel kellene tanulnia, a szülő szerint az iskolában.

Megtudom azt is, hogy korábban voltak jó bengáli tannyelvű iskolák. A nyolcvanas évekig csak elvétve akadt Bengálban angol tannyelvű magániskola. Ott a külföldiekkel is kapcsolatban álló üzletemberek taníttatták a gyerekeiket. Mikor egyre több lett a magániskola, a kommunista bengáli kormány a nyolcvanas években kötelezővé tette a bengáli tannyelvű 1-4 osztályt minden iskolában.

Persze nemcsak az iskolák az oka a bengáli írás-olvasás sikertelenségének. Az erősen szanszkritizált, rendkívül elegáns bengálinak az egyik legnehezebb az írásrendszere. Ha olvasva tanulja valaki, mint én is, akkor könnyű, mint a francia, mert csak a betűk és betűkapcsolatok kiejtési szabályait kell megtanulni. Írni azonban sokkal nehezebb, mert hangrendszere a szanszkrithoz képest nagyban redukálódott. Egy-egy hangra így hagyományosan sok különböző betű használatos. Nincs például különbség hosszú és a rövid magánhangzók kiejtése vagy a kétféle szanszkrit „s” és a „sz” kiejtése között, és így három különböző betű is jelöli a „s”-hangot. A diákoknak egyenként kell megtanulniuk sok szanszkrit eredetű szó helyesírását. Többször is akarták megreformálni az írásrendszert és közel hozni a kiejtéshez, de a hosszú í és ú húsz évvel ezelőtti részleges eltörlésén túl nem sokra jutottak. Ráadásul az egyszerűsítés további bonyodalmakat okozott: minden magáhangzót rövidnek ejtenek ugyan, de a szanszkrit szavak helyesírásában megmaradtak az etimológikus hosszú hangok.

A kalkuttai vonaton találkozok régi barátommal, az újságárus Ganésával. Gyerekkora óta ismerem. Most harminc fele járhat, de már szinte ráncosodik. Ő ismer meg, mikor kérdezem a nevét. Hatalmas mosolyra fakad, és szinte a nyakamba ugrik. Kopaszra nyírt fejéről látom, hogy gyászol. Zavart mosollyal mondja, hogy apja egy hete felkötötte magát egy lámpára. Zavartan mesél, de hadaró beszédét a zakatoló vonton nem igazán értem. Talán azt mondja, hogy az apját sokat ütötték. Ahogy robogunk kifele Bólpurból, megmutatja a távolban a házát. Veszek tőle egy bengáli napilapot, és útjára engedem.

Az újságban a kasmíri feszültségekről olvasok. India további tízezer katonát küld Kasmírba. A miniszterelnök Módí azt mondja, hogy nem a Kasmíriak ellen, hanem a kasmíriakért harcol. Közben itt mindenki Pakisztánt vádolja a kasmíri terrorizmus pártolásával. Az ellenzék vezetője Ráhul Gándhí azt mondja Módíról, hogy Módi egy dolgot nem érzett soha: szeretetet.

Ugyanebből az újságból tudom meg, hogy a bengáli kormány felavatta az első államilag fenntartott angolnyelvű középiskolát, és hogy eddig már száz angolnyelvű általános iskolát nyitottak. Az oktatási miniszter elmondja, hogy az előző, kommunista kormány elhanyagolta az angol oktatását, és ők most ezt hozzák helyre. Azt mondja, hogy így a szegény származású okos gyerekeknek is jut majd angol iskola. Egy másik mondatából azonban kitűnik, hogy nem mindenki lesz benne szegény származású. Nekem nem világos, hogy az okos gyerekeknek miért kell angol iskolába járniuk. Ahaná és Szadzsal barátaimtól tudom, hogy az ő gyerekkorukban voltak nagyszerű bengáli tannyelvű iskolák is. Bennük az angoloktatás olyan jó volt, hogy Szadzsal egyben angol verseskötetet is meg tudott jelentetni. Másrészt a mi generációnk esetében az angol tannyelvű iskolákban is jó volt a bengáli oktatás. A festőnő Rasmí angolukl tanult, de ugyanolyan jól tudja kommentálni a legbonyolultabb bengáli verseket is, mint a doktoráló bengáli diák, akivel néhány éve végigolvastam néhány Tagore verset.

Ahaná egy főiskolán tanít bengáli irodalmat, ahova neki két óra az út oda is vissza is. Elmondja, hogy a diákok alulmotiváltak, mivel azért választják a bengáli szakot, mert félnek, hogy máshova nem jutnának be. Ráadásul a főiskola nem a diákok elsődleges választása. Jórészt a környező falvakból kerültek ide a diákok. A falusi oktatás rendkívül gyenge. Van egy olyan sejtésem, hogy a kormány a a bengáli nyelvű iskolák alacsony színvonalán kíván javítani azáltal, hogy angolra váltatja őket. A gond azonban az, hogy a jó bengáli iskolákat változtatják át angol nyelvűre, és ma már innét nem nagy valószínűséggel jön majd ki bengáli irodalmat szerető értelmes diák. A helyi tanárokat paranccsal irányítják át angol nyelvű tanításra. Nem tudom, hogy ez mennyire hatásos, hiszen egy egész életében bengáliul tanító tanár nem biztos, hogy könnyen tud a tárgyáról angolul beszélni, még akkor is, ha annak idején elvileg angolul végezte az egyetemet.

Ahaná szerint a bengáliak mindig az árral haladnak, mikor kellett buddhisták voltak, aztán nyom nélkül hinduk, majd muzulmánok lettek. Tíz évvel ezelőtt mindenki a kommunistákra szavazott, ma már mindenki a Trinamul „gyökérből felnövő” Kongresszus Pártra. Az egyszerű, írástudatlan  embereknek elmagyarázták az aktivisták, hogy a sarló és kalapács helyett a virágokra kell szavaznia. A párt most már mélyen beágyazta magát, és minden utcasarkon a pártvezető Mamatá Banerdzsí képe látható, akit mindenki csak dídínek, azaz nővérünknek hív. Hatalmas poszterek hirdetik Bengál fejlődését. Ahaná elmondja, hogy „nővérünk” kedvenc színei a kék és a fehér, és ezért az iskolákat és a közintézményeket most olyan színűre festik.

Ahaná ki is küld hozzám egy kalkuttai újságírót az egyik legnagyobb terjesztésű kalkuttai napilaptól az Ánandabázár patrikától, hogy beszéljek neki arról, hogy én hogyan látom a nyelvi helyzetet. Elmondom neki, hogy mennyire féltem az indiai helyi nyelveket, mivel az angol iránti elfogultság miatt egyre jobban elhanyagolják őket. Pedig igazán az anyanyelvében van otthon az ember. Martin is készít velem egy interjút a vezető kalkuttai angolnyelvű lapba.

Igyekszem még jobban belelátni a helyzetbe, és adatot gyűjteni az angol mellett és ellen is. Az angol mellett emel szót egy delhiben tanító bengáli történész ismerősöm. Nemrég egy tanszéki értekezleten vetődött fel a kérdés, hogy elfogadjanak-e hindi nyelvű szemináriumi dolgozatot. Ő nagyon ellene van, mivel nem tud olyan jól hindiül, hogy azt osztályozni tudja. Persze volna erre is megoldás. Az ilyen dolgozatot egy hindiül jól tudó kollégának át lehetne adni. Ráadásul történelemről van szó, és egy hindi tanítási nyelvű iskolából érkezett diák természetesen jobb dolgozatot tud írni hindiül, mint angolul.

Egy kísérleti szantál iskolát igazgató szobrász barátom, Szanjászí elmondja, hogy anyanyelvükön a kisgyerekek szabadabbak, és gyorsabban tanulnak. Sokkal sikeresebbek, ha fokozatosan vezetik őket be az államilag elfogadott bengáli nyelvű oktatásba.

A Hindi Palotában és a Bengáli Tanszéken

Feb. 15-6

Két előadást is tartok a „Hindi Palotában”. Itt mintha semmi sem változott volna az elmúlt húsz év alatt. Bár vezetőtanárom már 2000-ben rég nyugdíjba ment, a jelenleg tanító tizenegy tanár legtöbbjét ismerem. Az utóbbi években különösen jó kapcsolatom alakult ki az óhindit kutató, halkszavú Rámésvar Misrával, aki a sántinikétani tudós Ksitimóhan Szén és Tagore szerepét vizsgálta meg Kabír modernkori megismerésében. Tagore ugyanis Szén kiadásából vett száz verset fordított le angolra, és az Indián túli világ ez alapján ismerte meg először Kabírt. Szén és Tagore a hindu egyistenhívő reformiskolához, a Brahmo Szamádzshoz tartoztak. A Brahmo Szamádzsot a tizenkilencedik század első felében alapította Rámmóhan Ráj Kalkuttában. Ráj jól ismerte az iszlámot és a kereszténységet, és egyistenhívő tanításában elsősorban az ősrégi upanisadok tanítását igyekezett alapul venni. Az upanisadok és a jelenkor között azonban óriási az időbeli távolság, és a brahmók a közbeeső hindu hagyományban is megkeresték az egyistenhívőket. Ráj Kabírt nem ismerte ugyan, de a Kabírhoz hasonló nézeteket valló Dádú Dajál költészetét igen. A század végétől azonban a brahmók többször is kiadták Kabír verseit.

A Palota előcsarnokát a magasban freskók díszítik az óhindi irodalom legkimagaslóbb alakjaival: a legfontosabb, a bejárattal szemközti panelen Kabír és a hozzá hasonlóan a leírhatatlan Istent imádó költők láthatók hallgatóságuk társaságában, Egy másikon a Ráma-imádó Tulszídászt látogatja meg Akbar császár, a harmadikon pedig a Krisnát imádó vak Szúrdász, és az ő iskolája látható. A freskókat a negyvenes években itt tanító kitűnő Kabír-tudós, Hazárípraszád Dvivédí ösztönzésére készítette a Képzőművészeti Tanszék egy tanára és diákjai. Ritka Indiában ennyire szép modern ábrázolását látni a régi hindi irodalomnak.

A „Hindi Palota” változatlanságának nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Nagyszerű megtalálni a régi világot, de mindez egyre jobban kizárja a tudományból az itt dolgozókat. Egyes órák a fák alatt, a kertben vannak, de például az előadásaimhoz nincs projektor, és wifi is csak egy teremben van.

A hindivel ellentétben a Bengáli Tanszék teljesen megváltozott. Egy modern épületbe költözött a többi nyelvvel együtt. Húsz évvel ezelőtti tanáraimból senki sincs már ott. Viszont nekik van már vetítőjük. A fiatal tanári karból Manabéndrát már korábbról ismerem, és most a jelenlegi tanszékvezetővel, Abhrával is összebarátkozom. Fel sem merül a kérdés, hogy ne bengáliul tartsam az előadást. Nyökögök ugyan, de a vetítés kisegít. Az egyetlen hísz évvel ezelőtti különlegesség, ami megmaradt. hogy levett cipővel megyünk be a tanterembe, és a diákok még manapság is a földön ülnek.

Ajésá Khátun

Tárakhoz hasonlóan sokan vannak, akik az iskoláztatásban látják a szegények felemelését. Feb. 15-én este vacsorára voltam hivatalos az elegáns Park Guest House-ba. Martin elmondja, hogy nem szereti a nagyobb társaságokat, mert ott nem lehet minőségi beszélgetést folytatni. Én szeretnék néhány régi ismerősömmel találkozni, ezért elmegyek. Először egy tengerész mellé kerülök, aki minden kérdésemre kitérő választ ad, és egy idő után ki is fogyok a kérdésekből. Mikor a tengerész elmegy, egy erős szemüveges hölgy ül le mellém. Nevéből látom, hogy muszlim. Elmondja, hogy nem tud jól angolul, és nagyon örül, hogy bengáliul beszélek vele. Megtudom tőle, hogy „eladósorú”, azaz 14-15 éves falusi muszlim lányoknak tart fenn iskolát, és szembeszáll a családjukkal, ami minél előbb ki akarja őket házasítani. Munkája során már több, mint hússzor megverték, és ezért rossz most a szeme is. Ő is igyekszik egyetemre küldeni a diákjait. Azoknak a lányoknak egyetemi ösztöndíjat ad, akik elvállalják, hogy tanítják a környék óvodáskorú gyerekekeit. Kiderül azonban, hogy nemcsak muszlim lányoknak segít, hanem szantál-anyanyelvű iskolákat is indított. Megtanult szantáliul, és maga írt hozzá bengáli írással tankönyveket. Érdekes módon a szantáliak által egyre szélesebb körben elfogadott alcsiki írást nem tanulta meg. Mára már mintegy ötven faliuban vannak jelen, és mintegy háromezer gyerek ment át a keze között. Jótékonysági szervezete a Mohammad Bazar Backward Classes Development Society (http://www.mbbcds.in/), azaz Társaság Mohammadbázár Alacsony Kasztjainak Felemelésére. A kuratórium nagyrészt társadalmi munkásokból, tanárokból és földművesekből áll. Amerikai, ír és indiai szervezetek finanszírozzák. Az állami pénzeket nem szereti, mert nagyon lekötik adminisztrációval, és nagy körülöttük a korrupció. Azt mondja, hogy az ilyen pénzek harminc-negyven százalékát visszakérik a korrupt hivatalnokok.

Amikor indulnék haza, becipzározom, és felveszem a hátizsákomat. A pulóveremet hoztam csak benne, amit felvettem ugyan, de nem volt rá szükségem, és visszatettem. A zsák mégis nehéz. Megtapogatom, és érzem, hogy valami mozog benne. Félve nyitom ki, nehogy kígyó legyen. Ahogy leemelem a pulóveremet, egy riadt fekete kiscica néz rám: zsákbamacska.

Egyszemélyes főiskola a teaültetvényeken

18 Feb.

Tárak ismét meglátogat vagy másfél tucatnyi fiatallal a Himalája teültetvényeiről. Elmondja, hogy az ültetvények világa zárt világ, ahonnét nehéz kikerülni. A lányok és az asszonyok általában tealeveleket szednek, a férfiak az üzemekben dolgozzák fel azokat. Napi keresetük nem sokkal több, mint másfélszáz rúpia, azaz mintegy nyolcszáz forint, ami épp hogy csak a megélhetésre elég. Házat a teaültetvény ad nekik, és mivel saját házra sohasem fog telni, mindvégig ide vannak kötve. Az ültetvényeken mintegy tíz százalék az adminisztratív személyzet, és ugyanennyi a szakszervezetis. Az adminsiztratív személyzet különösen jól él. A szakszervezetek tehetetlenek.

A most hozzám látogató diáktársaság más mint a három évvel ezelőtti. Nekik már nem Sántinikétan az első utazás. Bár van köztük két általános iskolás is, a legtöbben egyetemisták a helyi Indirá Gándhí Nyilvános Egyetemen. Itt hétvégente van tanítás, de sokszor nem éri meg elmenni a városba miatta. Tárak tanítja a fiatalokat délelőttönként. Minden nap két másfél órás órát ad. Az elsőt tizenkettedikeseknek, hogy felkészítse őket az egyetemre, a másodikat vizsgára készülő egyetemistáknak. Azt mondja, hogy ezek alatt az évek alatt nagyjából megismerte az egyetemi tantervet, és tudja, hogy miből kell a diákokat felkészíteni. Utána a jelenlevők ebédet kapnak. Vagy kéttucatnyi embernek készül Táraknál ebéd. Azt mondja, ezt havi tízezer rúpiából oldja meg. Ez Angliában három-négy éttermi vacsora árának felel meg. Az év egyik nagy kihívása a végzős középiskolások egyetemre küldése. Bár igyekszik ösztöndíjas helyekre küldeni a fiatalokat, a felvételikhez nagy pénzek kellenek. Mivel a diákok a hátrányos helyzetű kasztokhoz tartoznak, ezért a számukra fenntartott egyetemi helyekre viszonylag könnyen bejutnak. Fontos azonban olyan egyetemet találni nekik, ahol színvonalas a tanítás is, mint például a Tata intézetek Gauhátíban, Mumbaiban és Mangalúruban. Jelenleg Tárak mintegy százhúsz diákot segít, és nagyon büszke rá, hogy van végzett diákja, aki havonta hetvenezer rúpiát, azaz három-négyszázezer forintot keres. Ez a tudat a többi diáknak is óriási ösztönzést ad.

Délután Tárak általában terepre jár ki. Ha emberkereskedelemről számolnak neki be, akkor igyekszik a rendőrséggel azt megakadályozni. Mindig akad alkalmi tennivaló. Elmondja, hogy egyszer egy egyhetes csecsemőt vivő tizenöt-tizenhat éves lánnyal találkozott az úton. Megtudta tőle, hogy évekig Delhiben dolgoztatták, de mikor terhes lett, elbocsátották. Hazajött a szüleihez, de ők nem fogadták be. Most éppen úton van, hogy talán valamelyik nagybátyja befogadja. Mivel napok óta alig evett valamit, végül Táraknál kötött ki egy normális étkezésre.

Az általa tanított diákokat Tárak igyekszik társadalmi munkára fogni. Indiában alig van szemételtakarítás, és a települések környéke általában szeméttel teli. Három szeméttel elborított területből a diákok parkokat csináltak, amit a helyiek aztán értékeltek is. Diákjaival Tárak igyekszik a lézengő gyerekeket újraiskolázni több-kevesebb sikerrel. Sok gyerek sikerélmény hiányában kimarad az iskolából. A tanárok is gyakran hiányoznak, és az órák el-elmaradnak. További munka az öregek gondozása, amit a diákok ádzsádzsínak, azaz néni-bácsinak hívnak. Vasárnaponként elmennek nagyon beteg emberekhez, megfürdetik őket, és kitakarítják a házukat.

Kalkuttai vasárnap

február 10

Kalkuttában megállok egy utcai cipőtisztítónál. Elmondja, hogy Bihárból jött ide ötven évvel ezelőtt, és kéthavonta hazajár. Fia meghalt, de van vagy öt unokája, akiket a család taníttat, és ő is viszi nekik haza a pénzt. Azt akarja, hogy mindegyikük végezzen legalább tizenkét osztályt. Egyik unokája egyetemet végzett, és manapság korrepetálással keresi a kenyerét. Egy másik vasutas. Azt mondja, hogy az jut az embernek, amit Isten rendel neki. Úgy beszél Istenről, hogy először nem tudom megállapítani, hogy ő maga hindu-e vagy muzulmán. Aztán szóhasználata elárulja, hogy muszlim. Többen mondták, hogy milyen kicsi Indiában a társadalmi felemelkedés lehetősége. A cipőtisztító esete azonban azt mutatja, hogy ez lehetséges.

Váltok néhány szót két az útszélen várakozó riksahúzóval. Olyan tisztán mosolyognak, hogy le akarom őket fényképezni, de erre pénzt akarnak kérni, mert azt hiszik, hogy mint a turisták, a riksájukért akarom őket fényképezni. Nem jut eszembe mondani, hogy nem a riksájukat, hanem a mosolyukat akartam.

Elmegyek az Ásálajamba is, ahol ismét a „régi” Matthew Atya az igazgató. Szerinte a cipőtisztító esete inkább kivételes, mint rendszerszerű. Ráadásul az iskolák olyan alacsony színvonalúak, hogy gyakran még tizedikesek sem igazán tudnak írni. Panaszkodik, hogy a kasztrendszer megöli a mobilitást. A pária még a jó munkahelyen is pária marad kollégái körében.

Az Ásálajam most hatszáz helyett csak négyszáz gyereknek ad otthont. Az igazgató panaszkodik a megnövekedett bürokráciára és a korábbihoz képest részletes szabályozásra. Az eredetileg többé-kevésbé spontánul vezetett intézet egyre inkább nyugati típusú otthonokra hasonlít.

Míg a gyerekek dolgoznak, elbeszélgetek a már tizennyolc éve itt élő francia önkéntessel, Cristoph-fal check. Ő erddetileg asztalos, de annyira megszerette az Ásálajamot, hogy itt telepedett le, és nekik dolgozik. A 11-12 osztályt vagy egyetemet végző gyerekek otthonát vezeti. Szeretne minél több gyereket eljuttatni egyetemre. Az Ásálajam nagyban függ az európai szponzoroktól. Franciaországban az adományozók korábban le tudták vonatni az adójukból az ide küldendő pénzt. A gazdasági válság azonban visszavetette az adományozást. Ráadásul India is szigorúbb szabályozást vezetett be a külföldi adományokra vonatkozólag. Szerinte most is ugyanannyi gyereknek lenne szüksége az Ásálajamra, mint korábban, és most is kevés az igazán hasznos otthon Kalkuttában, de a megcsappant adományok miatt az Ásálajamnak is össze kellett húzódnia.

A gyerekek közül egy-kettő emlékszik rám tíz évvel ezelőttről. Én már alig. Van két Odiszából származó fiú, de az egyikük egy törzsi nyelvet beszél, a másik pedig már elfelejtette anyanyelvét. A jövő héten vizsgáznak a tizedikesek. Nagyon félnek a vizsgától, mert ettől függ hogy továbbtanulhatnak-e.

Minden kalkuttai utamon elmegyek Teréz Anya sírjához. Ahogy belépek a központi épületbe, az udvar egyik sarkában szembejön velem az emlék: teljesen váratlanul itt jelent meg előttem Teréz Anya és kérdezett a budapesti nővérekről. Nehéz elhinni, hogy nincs közöttünk, és nem jelenik meg ismét ugyanolyan váratlanul, és hogy most már ugyanúgy szentként tiszteljük, mint Szent Pétert vagy Szent Ferencet. A sírnál megoldhatónak tűnik a világ minden problémája.

A Mogul Dháká

Febr. 8-9

A formatervező Kháléd megmutatja, hogy olyan éttermet terveztek, ahol nem kell légkondicionálás a melegben sem, ugyanis a kert felől állandóan friss levegő árad be. Arról is beszél, hogy a tálak és csészék formatervezésében japán mintákat követ. A mai embernek jobb kisebb tállal és kevesebb étellel megelégednie, és így nem hízik el. Pénteken délelőtt ő visz el várost nézni. Dhánmandí elit városrész. Az óvárosban ehhez képest keskeny utcák, és erős szagok fogadnak. Először egy teljesen eldugott hindu templomban kötünk ki. A boltíves, festett üveggel díszített, bengáli stílusú templomépület kétszáz éves lehet. Érdekes módon emeletnyi magason van. Talán egy még régebbi templom romjaira épült. Ezt tűnik megerősíteni egy ott a falnak támasztott különleges Siva-szobor. A hagyományos ábrázolásokkal ellentétben a Siva nyakát ékesítő kígyó itt a tizenkét karú Siva kezében van. A templom központi istensége ma már nem Siva, hanem Ráma. A falon a Kálí-imádó bengáli misztikus, Rámakrisna, és két ismeretlen ember képe van. A templomot rendben tartó asszony elmondja, hogy a két számomra ismeretlen kép a fiáé, aki egyetemet végzett, de lemondott a világról, hogy szerzetes legyen, ám végül öngyilkos lett.

Igazi úticélunk azonban a Lálbágh Erőd, melyet a mogul helytartó herceg Ázam Sáh kezdett el építeni, de aztán félbehagyott. Aztán ötven évvel később a nagy építkező helytartó Sáisztá Khán fejeze be. Ez ugyanaz a Sáisztá Khán, akit Sivádzsí Mahárástrában legyőzött. Az erődben a külső falakon kívül nincs semmi erődszerű. Egy mecset, egy nyilvános fogadóterem, fürdő, és egy hatalmas síremlék van benne. A hatalmas terület többi része ma már park. A síremlék állítólag Sáisztá Khán egyik lányának a sírja. A mogul építészet egyik jellemzője, hogy vörös követ csak a nagymogul uralkodó és családja használhatott építkezésre. Bengálban nincs vörös kő. Iszlám Sáh téglával építkezett, és vörösre meszeltette az erődöt. Sáisztá Khán, aki nem tartozott a királyi családhoz, folytatta a vörösre meszelt téglaépületek sorát. Úgy tűnik, hogy Álamgír nagymogul elnézte neki.

Utolsó napomon délelőtt sétálunk egyet a tizenhetedik századi mogul emlékművek között Dhánmandí környékén. Meglátogatunk egy lezárt ídgáhot. Ezt a díszkapuval ellátott, hatalmas udvarral rendelkező mecsetet a muzulmánok a két íd ünnep imájára használják. Az ídgáh név annyit tesz, hogy „íd-udvar”. Több ezer ember elfér benne a közös imára. Ezt a szintén vörösre meszelt íd-udvart 1640-ben építette az akkor helytartó Súdzsá herceg. Súdzsát az indiai történelemből ismerem. Mikor 1656-ban kitört a trónvillongás, és a mogul hercegek egymást kezdték gyilkolni, Súdzsá a Bengállal szomszédos burmai Arakkanba menekült, ahol ismeretlen körülmények között őt is meggyilkolták. Az íd-udvaron kis krikettpályát látunk, de se látogató, se karbantartó nem jelenik meg.

A közelben van egy különleges, hétkupolás mecset. Ezt a bengáli motívumokat is magába foglaló mecsetet megint csak Sáisztá Khán emelte. A hagyományos modul mecseten három kupola van. Egy nagy középen, és mellette két kisebb. Ennek a mecsetnek minden kupolája egyforma. Megvan a három központi kupolája, és emellett a négy sarkán négy további kupola van. Sáisztá Khán ezt is vörösre meszeltette, ugyanúgy, mint a mecset közelében lévő kisebb síremléket, melyet Sáisztá Khán egy másik lányáénak tartanak, és manapság szerelemlakatok vannak rajta. Samia elmondja, hogy Dháká tele van régi női síremlékekkel. A Mogul Birodalomban a Núr Dzsahán részére emelt Tádzs Mahalon kívül azonban viszonylag ritka az ilyesmi. Az összes mogul műemlék sokemeletes házak között fekszik. Nem lehet őket úgy lefényképezni, hogy egyik vagy másik jellegtelen modern épület meg ne jelenjen a háttérben.

Bár Bangladés muszlim ország, ambivalens a viszonya a szintén muzulmán mogul múlthoz. Szobra és emlékműve csak az 1952-es nyelvmozgalomnak, az 1971-es szabadságharcnak van. Ami azelőtt történt, azt nem ünnepli az ország. Valószínűleg túl erős a párhuzam az elnyomásnak érzett pakisztáni uralommal. A Delhi Szultanátus (1206-1526) majd a Mogul Birodalom (1526-1857) uralma idején Bengália egy Nyugat-Indiából kormányzott hatalom egyik keleti tartománya volt. Közvetlenül a birodalmak előtt pedig buddhista és hindu, azaz nem-muszlim  dinasztiák uralták a független Bengáliát. A Szultanátus, és a Mogul birodalom meggyengülése idején azonban kétszer létezett hosszabb ideig muszlim uralom alatt álló független bengáli állam. Érdekes módon Bangladés ezekkel sem fejez ki közeli azonosságot.