Dháká

Alig több, mint két óra a repülőút India és Bangladés fővárosa között. Egy rangsorolás a 9-16-milliós Dhákát a világ 132 nagyvárosa közül a 131. helyre helyezi. Nincsenek kényelmi elvárásaim. A repülőtéren viszonylag könnyen kapok vízumot. Bankkártyát nem fogadnak el, de véletlenül épp elég indiai rúpia van a zsebemben. A repülőtéren a szállodám alkalmazottja vár. Ő csak engem fogadni és kísérni jött ide. Ő hívja ide az előre lefoglalt taxisofőrt. Odakint óriási a tömeg. Az utakon még inkább. Ennek ellenére négysávosnál szélesebb út nincs. Az egymást követő dugók miatt az egyébként fél órás repülőtéri utazás három órát vesz igénybe. A rendszámtáblák bengáliul vannak, a buszok és a riksák színesebbek, mint Indiában. A kozmopolita Kalkuttához képest itt világos a bengáli nyelv dominanciája. A sofőr közben mulattatásomra indiai filmzenét tesz be. Mikor megszólal az imára hívó müezzin, leállítja. Utána mobiltelefonján politikai híradásokat mutat az átnevelőtáborokba kényszerített ujgurokról Kínában, és az atombombáról. Emlegeti az üldözött burmai róhingjákat is.

Ausztráliai-bengáli házigazdám, Samia a helyi magánegyetemen tanít. Másnap ő kísér el az 1921-ben alapított Dhákái Egyetemre, hogy hindi kéziratok után kutassak. A bejutás nem olyan egyszerű. Az egyetem Amerikában doktoráló nyelvésze láttamozza, pecsételi és küldi tovább a levelemet a könyvtárigazgatónak. Az igazgató szobájában majd egy órát társalgunk a kéziratkutatás helyzetéről. Végül megmutatják a kéziratgyűjteményt és a katalógust is. Sajnos semmi számomra hasznosat nem találok benne.

Délután átmegyünk a Bengáli Akadémiára, aminek fiatal alelnökével régóta barátságban vagyok. Ő járt Erdélyben is a Bengáli Nyári Műhelyen. Ezekben a hetekben hatalmas fővárosi könyvvásárt szerveznek. Ő is azzal van elfoglalja. Szeretné, ha felszólalnék a könyvvásáron az írók között, mint bengáli művek magyar fordítója. Néhány telefonhívással mindent elintézni látszik. A végén azonban emlékeztetik, hogy a könyvvásáron csak bangladési írók szólalhatnak fel. Ehelyett átvisz az akadémia kéziratgyűjteményébe, ahol szintén belenézek a katalógusba, de ott sem találok semmi számomra fontos szöveget. Beülök egy a Szikandar Abu Zafar (1919-75) nevű költőről szóló előadásra. Amennyire az előadásból kiveszem, ő végigélte, és verseivel követte a bangladési függetlenségi mozgalmat. Az előadók néha verseket idéznek. A bengálinak gyönyörű szavaló hangvétele van. Nem a természetességre törekednek, hanem a hangzásra figyelnek. Végül az akadémia elnökénél kötünk ki, ahol az urdú irodalom történetéről való kutatásaimat ismertetem. A könyvvásáron tömeg, de viszonylag kevés ember kezében látok vásárolt könyveket. Én sem merek semmit sem venni, mert már így is nehéz a csomagom.

Én egy Dhánmandí, „Rizspiac” nevű városrészben lakom. Ezt a városrészt az ötvenesévekben alakították ki egyfajta értelmiségi központként, ahol a tanárok kedvezményesen kaptak telket. A pakisztáni kormány ahelyett, hogy lekötelezte volna az értelmiségieket, darázsfészket teremtett. Itt vert a leginkább gyökeret a független Bangladés elképzelése. Manapság azonban már egyetlen kertes házat sem látni errefelé. A tanárok leszármazottjai ugyanis az égbeszökő telekárak miatt építési befektetőknek adták el a telküket, akik aztán sokemeletes épületeket húztak fel rajtuk. Hihetetlenül hangzik, de Dháká központi kerületeiben a telekárak olyan magasak, mint Manhattanben, ezért most ott szinte mindenütt tíz-tizenöt emeletes házak vannak.

A város sok részén látok falra festett patkány- vagy csótányirtó reklámokat. Szerencsére az Ambrózia nevet viselő szállodámban néhány apróbb bogáron kívül semmi kellemetlen dolog nincs. Szobám kicsi ugyan, de tiszta. A szinte mindig jelen levő portás elmondja, hogy szállodájukba csak külföldiek jönnek.

Indiai kultúrában az embert társadalmi beágyazottságában fogadják el. Engem is szinte mindenki kérdez a családomról. A szálldaportás egy-két perc társalgás után már elő is húzza az otthon, falujában élő gyerekei képét. A lány-utazókat az indiaiak pillanatok alatt zavarba hozzák, mikor azt kezdik kérdezgetni tőlük, hogy miért nincsenek férjnél. Egyszer három fiatal, külföldön doktorált helyi tanárnővel vacsorázok, és ezt csodálkozva hallgatják. Ezek szerint nem nagyon állnak kapcsolatban a hagyományos kultúrát fenntartó helyiekkel. Másnap, óvárosi sétánkon aztán Számiá meg is tapasztalja ezt. Mikor szóba állunk egy nénivel, egyből azt kérdezi tőle, hogy két kísérője közül melyik a férje, és nagyon elcsodálkozik, hogy egyikünk sem. Látom Számia zavarát, és közbevágva én kezdem el kérdezni a nénit a családjáról.

Szinte mindenütt tömeg van. Az utcán koncentrált szegénység. A földön alvó vagy talán haldokló emberek, kicsavart végtagú gyerekek. Féllábú, félkezű, vak és ki tudja milyen koldusok az útszéleken és az útkereszteződésekben. A forgalmi dugókban szinte állandóak az árusok és a koldusok. Az emberek felhúzzák a kocsiablakokat. Indiával ellentétben az autóriksákat itt berácsozzák. Talán pont a kéretlen látogatók miatt. Egy járdaszéle két egymás mellé rakott, kicsavarodott végtagú kisgyereket látok. Kicsi az esélye, hogy egy családban két ilyen gyerek is szülessen. Gyanítom, hogy maffia futtatja őket. Másutt viszont nem tudom elképzelni a maffiát. Egyik este útikalauzom belerúg valamibe a járdán. Egy két apró gyerekkel ott alvó fiatalasszony kolduskosara volt. Bár óriási a szegénység, csak egyetlen egyszer adok koldusnak pénzt: egy özvegyasszonynak, akivel kicsit el is beszélgetünk. Számiával azt beszéljük, hogy sokkal jobb a szegényeket segítő intézményeknek adni a pénzt.

Eddig még sem nagy parkot, sem reprezentatív tágas városi teret nem láttam. A parkra leginkább hasonló rész egy holtág melletti sétány. keskeny járdák, utcán alvók és csatornatisztítók

A szállodában, és a Bengáli Akadémián is azt esszük, ami épp elérhető. A pincér elmondja, hogy mi van, és abból választunk. Mindkét helyen viszonylag kicsi a választék, de ezzel semmi gondom nincs.

Dhákái előadásomat a Szabad Művészetek Egyetemén több másfél méteres, és egy hatalmas két-három méteres poszter is hirdeti. Ekkora reklámot még sohasem kaptam. Előadásom egyik üzenete, hogy a szubkontinensen sokan alacsonyabb rendűnek tartják saját nyelvüket az angolnál. Európában még a kisebb nyelvek beszélőjének sem jut eszébe, hogy nyelvükön ne lehetne mindazt kifejezni, mint angolul, és világnyelvi státuszától eltekintve senki sem érzi az angolt anyanyelvénél felsőbbrendűnek. Ez itt egy elit magánegyetem, és a diákok mernek kérdéseket feltenni. Az egyik tanár kérdése tipikus, hindiellenes bengáli kérdés: „Mennyire mesterséges nyelv a hindi?” A kérdés arra vonatkozik, hogy a hindit sokan csak az urdú mesterségesen szanszkritizált változatának tartják. Elmondom, hogy minden kultúrnyelvben létezik nyelvművelés, mely segíti, hogy a nyelv lépést tartson a modern kultúrával. A hindi valóban szanszkritizált, de ez szükséges ahhoz, hogy a hindi a modern kultúra hordozója lehessen. A még erősebben szanszkritizált bengáliban senki sem érzi idegennek a szanszkrit szavakat.

Másnap egy szövegolvasóműhelyt tartunk. Az egyik posztkoloniális ideológiát valló előadó arról beszél, hogy Lálan Fakír (1772-1890) költészete is közvetlen kapcsolatban állt a gyarmatosító hatalommal, mivel használt néhány angol szót. Be is mutatja a vonatkozó verseket. A Bengáli Akadémia bául alelnöke közbevágva kérdez rá, hogy honnét vette az előadó a például szolgáló verset. Az általában ismert, és a legrégebbi kéziratokban fennmaradt versek ilyesmit nem ismernek. Az indiai szájhagyomány annyira kreatív, hogy úgy alakítja a verset, ahogy éppen szeretné. Ezen túl pedig gyakran tulajdonít régi költőknek új verseket. Az ötszáz évvel ezelőtt meghalt Kabír neve alatt például futnak vasúti utazásról szóló versek is. A posztkolóniális tudományok a filológiát fekete báránynak állították be, és az előadó a bául alelnök kérdését nem tartja témába vágónak.

Miniszterelnököt tanító nagymama

Febr. 6.

Reggel házigazdám elvisz a nyolcvanöt éves, volt szabadságharcos nagymamájához, Szandzsídá Khátunhoz. Házigazdám elmondja, hogy hét nagymamája van. A bengáli összetett családokban ugyanis a gyerek nem tesz különbséget a nagyanya és testvérei között. Szandzsídá Khátun azonban különleges. Ő is mint én, Sántinikétanban doktorált. Mivel részt vett a függetlenségi mozgalomban, felkerült a Pakisztán által meggyilkolandó értelmiségiek listájára. Az indiai követség figyelmeztette, és ő Indiába szökött. Száműzetésében Sántinikétanba ment, ahol Bengáli irodalomból doktorált.

A már felszabadult Bangladésbe visszatérve ő alapította meg a bengáli tanszéket a Dhakai Egyetemen, és ott még a későbbi miniszterelnök Sékh Haszínát is tanította. Mikor egyes értelmiségiek elégedetlenek a politikával, hozzá mennek panaszkodni, hogy szóljon tanítványának. Ő ezt sohasem teszi meg. Bár közeli kapcsolatot ápolt a Bangladés felszabadításáért küzdő, és most is kormányon levő szocialista párttal, egyszer komolyan szembeszállt vele. A hetvenes évek közepén Mudzsibur Rahman miniszterelnök szinte minden dolgozót egyetlen szakszervezetbe akart kényszeríteni, de ő nem lépett be. A kényszerszakszervezetesítés aztán oda vezetett, hogy a szabadsághős Mudzsibur Rahmant és szinte egész családját 1975-ben meggyilkolták.

Szandzsídá Khátunt többek között a modern bengáli költészet, és annak megzenésített formái érdeklik. Egymás után rakja elém az általa írt bengáli könyveket. Őt is, engem is érdekel a verstan. Ő azonban nemcsak a versformákról írt, hanem a versek hangzásáról is. Egyik könyvében a Tagore-dalok magánhangzóit elemzi statisztikailag. Felfigyelek rá, hogy az u-hangok aránya nagyon alacsony, míg az i-hangoké magas. Azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb az i-hangokat kiejteni, és az arány hozzájárul a versek barátságos hangzásához. Sántinikétanról beszélgetve sok közös ismerőst találunk. Olvasta a Bengáli tűzet is angol fordításban. Mivel az angol kiadásban megváltoztatták a neveket, nem tudta meg, hogy a könyvben szereplő, elnyugatiasodott bengáli költőt nem másról, mint a híres Amija Csakrabartiról formázta a szerző. Neki Csakrabarti volt a doktori opponense.

Bangladés és a pártok

A repülőtérről indulva, már az első kereszteződésben két hatalmas portré fogad, a miniszterelnök Sékh Haszináé (Shaikh Hasina) és apjáé, Sékh Mudzsibur Rahmáné (1920-1975), akit Bangladés alapítójaként tisztelnek. Ő volt az ország első elnöke, később pedig miniszterlenöke, akit a Bangabandhu „Bengál barátja” címmel illetnek. Bangladés, helyi kiejtésben Bánglá Dés „Bengálország”, 1971-ben lett független ország. Nevével ellentétben azonban ez nem a teljes Bengália, hanem csak annak muzulmán többségű keleti fele. Bengália a Delhi Szultanátus, Mogul Birodalom, majd Brit India része volt, hosszabb-rövidebb függetlenségi időszakokkal. A britek 1947-es kivonulása után a Kelet-Bengália a muszlim Pakisztán keleti része lett. Bár lakossága nagyobb volt, mint Pakisztán többi részéé együttvéve, mégis csak provinciaként kezelték. A pakisztáni urdú államnyelv forszírozása pedig a hatalmas kultúrával bíró bengáliak önérzetét sértette. 1952-ben február 21-én a pakisztáni rendőrség belelőtt bengáli nyelv jogaiért küzdő diákokba. A halottakat azóta nemzeti hősként tisztelik. A pakisztáni kormányzattal való feszültségek végül 1971-ben a függetlenségi háborúhoz vezettek, melyben indiai (és egy kis szovjet) segítséggel megszületett „Bengálország”. Az első bengáli kormány szocialista volt, és az állam hivatalos neve ma is Bangladési Népköztársaság.

Mudzsibur Rahmánnak csak két gyermeke maradt életben, és lánya, Sékh Haszíná örökölte a halászcsónak jelű párt vezetését. Az országban sokáig  két párt rendszerű váltógazdálkodás volt. Számiá szerint, mikor az ellenzéki, iszlámista Nemzeti Párt kerül hatalmonra, kidobja az alkotmányból, hogy Bangladés szekuláris köztársaság, és átnevezi a repülőteret. Mikor a jelenleg is kormányzó szocialista Avámí Liga visszajön, akkor visszaállítja az alkotmányt és a repülőtér nevét. Legutóbb azonban a repülőteret egy muszlim szentről nevezte el a Nemzeti Párt, és azóta nem lehet ahhoz a névhez hozzányúlni. A kétpártrendszer azonban megszűnőben. Az Avámí Liga mélyen mára már olyan mélyen beágyazta magát. Az ellenzéki vezető Khálédá Ziá pedig egyedül ül egy hatalmas központi börtönben, amelynek fala mellett én is elmegyek.

Egyeszer egy arabból lefordított könyvet kapok Sékh Haszínáról. Az egyiptomi szerző az Ízisz-Ozirisz mítosszal állítja párhuzamba az életét, mivel huszonháromszor próbálták már megölni, de mindig sikertelenül. Az arabul írt könyv amellett száll síkra, hogy Bangladés nem iszlámellenes, mint azt az arab országokban terjesztette Pakisztán propagandája.

Ausztráliából hazaköltözött házigazdám azt mondja, hogy a diktatúraízű demokráciával nem szeret együtt élni. Az egyetemen nem szabad tiltakozni az állam ellen, és ő sem emelheti fel a szavát, mikor tűntető fiatalokat ver a rendőrség.

A bengáli akadémia falán az 1952-es nyelvi tüntetésben elesett diákok képe a bhásá-sahíd „nyelv-mártír” felirattal. Ez egy egyedi bengáli összetett szó, mely tükrözi Bangladés kettős örökségét. A bhásá szanszkrit szó, nyelvet jelent, és az indiai szubkontinenshez való kötöttségre utal. A mártírt jelentő sahíd perzsa szó, és a mártírokat rendkívüli tiszteletben tartó iszlám örökségére utal. Bangladés kezdeményezésére az ENSZ február 21-ét az anyanyelv napjának nyilvánította. Még Angliában, én is kaptam egy meghívást a londoni bangladési követségről, hogy beszéljek az anyanyelv napján.

Az anyanyelv jelentőségét azonban az állam hangsúlyozza. Az emberek nem mindig követik. Az oktatás hatvanöt százaléka azonban már magánkézben van, és az elsősorban angolul történik.

A Csarjágíti és a báulok

Febr. 7.Ma egy szövegolvasási nap volt az egyetemen. Javasoltam Számiának, hogy hozzuk össze azokat a kutatókat, akik régi bengáli szövegeken dolgoznak. Az első előadó aztán én voltam. A következő a jelenleg digitális bölcsészettel foglalkozó Mámun or-Rasíd. Tőle egy egészen új felfedezésről hallottam. Nepálban több kéziratát is felfedezte a mintegy ezeréves buddhista előbengáli dalgyűjteménynek, a Csarjágítinek. Ez buddhista ezoterikus dalok gyűjteménye abból az időből, mikor még a bengáli nem vált külön közeli rokonnyelveitől. Eddig csak egyetlen, száz évvel ezelőtt megismert kéziratból ismerjük. Egyetemista koromban én is olvastam jónéhányat ezekből a dalokból Bethlenfalvy Géza tanárommal. Ő a dalokhoz írt tibeti kommentárt és a szanszkrit fordítást is behozta az órára. Most újra előkerülnek ugyanazok a szövegek. Az első dal megközelítő fordítása így szól:

A test egy hatalmas fa öt ággal.

A mozgó elmébe behatolt a halál.

Mérd fel a mozdulatlan örömöt.

Lui szól: a gurut kérdezd a tudásról.

Mit tesz, ha meditálsz?

Az örömök és fájdalmak közt biztos a halál.

Kerüld el, hogy vágyaid vagy tetteid lekössenek.

Fordulj az üresség felé!

Lui mondja, mélyemben megláttam:

Kilégzés-belégzés, mind ott van a testben.

A tantrikus mestereknek tulajdonított dalok a beteljesedést kereső lélekről szólnak kódolt nyelven, paradoxonokban. Mámun or-Rasíd azt mutatja be, hogy a daloknak nemcsak egy értelmezése lehetséges, és a különböző tudósok más-más értelmet tulajdonítottak egy-egy mára már használatból kiveszett szónak. Az általa felfedezett, papírra vagy pálmalevélre írt kéziratokban a dalok ugyanazok, mint a száz évvel ezelőtt közzétett könyvben, de egyes szavak mások benne. Mivel a dalok ugyanazok, arra lehet következtetni, hogy a dalgyűjtemény kanonikus tiszteletnek örvendett, és a későbbi hagyományozás sem hozzátenni, se elvenni belőle nem akart.

Ezt az előadást egy kisebb koncert követi, melyben a csarjá-dalokat modern bengáli fordításban adják elő Sílá Málik és Antar Szarkár és további bául énekesek. Az egyik dal refrénjét sokan együtt éneklik:

E lét-folyó ugyan hova visz gyors sodrásával?

Indiában a báulok távolságtartóak. Itt viszont rendkívül barátságosak, és hatalmas mosollyal beszélgetnek. Azon viccelnek, hogy Sílá Málik tízezres tömegnek énekel falvakon, és ötszáz dollár tiszteletdíjat kap. A csodálatos hangú Sílá elmondja, hogy végigénekli az egész éjszakát, és nem fárad el. Az igazán extatikus dalokat az éjszaka végére hagyja, és a közönség valóban extázisba jön.

Elbeszélgetek Szridzsaníval, a mindig mosolygó bául énekesnővel, aki lemondja, hogy minden nap imádkozik, dalokkal és egyéb gyakorlatokkal. Azt mondja, hogy két percig is tud kagylókürtöt fújni, és a gyerekkorától rendszeres légzésgyakorlatok által, az emberekbe is belelát valamennyire. Telefont nem használ, és tévét nem néz. Házasságáig egy falun élt, és gyermekkorában az udvaron kifeküdt nagyanyjával a csillagos ég alá, és a nagyanya mesélt. A fiatal Szájmon a Bengáli Akadémia alelnöke, és egyben beavatott bául, akit már most több bául is a gurujának tart. Bangladés őt küldte az UNESCO-ba, hogy segítse a bául hagyomány világörökségbe való felvételét. Elmondja, hogy beavatása előtt bául gyülekezetbe járt, és mikor kérte a beavatását, kapott egy kérdést, amire egy éve volt válaszolnia. A kérdés az volt, hogy mi az ember. Egy év múlva visszament, és csak annyit mondott, hogy nem tudja a választ. Erre egy másik kérdést kapott: „Mi volt, amikor nem volt ember?” Erre azt válaszolt, hogy Isten. Ezután azt kérdezték, hova lett Isten, mikor megszületett az ember?. Ő erre: „Az emberbe költözött.” Szájmon első kérdésre adott válasza emlékeztet Tagorééra. Ő halála előtt néhány nappal szerezte utolsó versét:

Az első virradat napja

a lét új megnyilatkozásakor

megkérdezett:

"Ki vagy?"

Nem jött válasz.

Évek múltak.

A nyugati óceán partjain

lenyugvó késői nap

a néma szürkületben

utoljára kérdezett:

"Ki vagy?"

Nem kapott választ

Szájmon az UNESCO-ban amellett érvelt, hogy nem a bául énekeket kell felvenni a világörökségbe, hanem a bául életmódot, hiszen az tartja élve az énekeket.

Bangladés

Dháká, febr. 4-6

Alig több, mint két óra a repülőút India és Bangladés fővárosa között. Egy rangsorolás a 9-16-milliós Dhákát a világ 132 nagyvárosa közül a 132. helyre helyezi. Nincsenek kényelmi elvárásaim. A repülőtéren viszonylag könnyen kapok vízumot. Bankkártyát nem fogadnak el, de véletlenül épp elég indiai rúpia van a zsebemben. A repülőtéren a szállodám alkalmazottja vár. Ő csak engem fogadni és kísérni jött ide. Ő hívja ide az előre lefoglalt taxisofőrt. Odakint óriási a tömeg. Az utakon még inkább. Ennek ellenére négysávosnál szélesebb út nincs. Az egymást követő dugók miatt az egyébként fél órás repülőtéri utazás három órát vesz igénybe. A rendszámtáblák bengáliul vannak, a  buszpok és a riksák színesebbek, mint Indiában. A kozmopolita Kalkuttához képest itt világos a bengáli nyelv dominanciája. A sofőr közben mulattatásomra indiai filmzenét tesz be. Utána mobiltelefonján politikai híradásokat mutat az átnevelőtáborokba kényszerített ujgurokról Kínában, és az atombombáról. Emlegeti az üldözött burmai róhingjákat is.

Ausztráliai-bengáli házigazdám, Samia a helyi magánegyetemen tanít. Másnap ő kísér el az 1921-ben alapított Dhákái Egyetemre, hogy hindi kéziratok után kutassak. A bejutás nem olyan egyszerű. Az egyetem Amerikában doktoráló nyelvésze láttamozza, pecsételi és küldi tovább a levelemet a könyvtárigazgatónak. Az igazgató szobájában majd egy órát társalgunk a kéziratkutatás helyzetéről. Végül megmutatják a kéziratgyűjteményt és a katalógust is. Sajnos semmi számomra hasznosat nem találok benne.

Délután átmegyünk a Bengáli Akadémiára, aminek fiatal alelnökével régóta barátságban vagyok. Ő járt Erdélyben is a Bengáli Nyári Műhelyen. Ezekben a hetekben hatalmas fővárosi könyvvásárt szerveznek. Ő is azzal van elfoglalja. Szeretné, ha felszólalnék a könyvvásáron az írók között, mint bengáli művek magyar fordítója. Néhány telefonhívással mindent elintézni látszik. A végén azonban emlékeztetik, hogy a könyvvásáron csak bangladési írók szólalhatnak fel. Ehelyett átvisz az akadémia kéziratgyűjteményébe, ahol szintén belenézek a katalógusba, de ott sem találok semmi számomra fontos szöveget. Beülök egy a Szikandar Abu Zafar (1919-75) nevű költőről szóló előadásra. Amennyire az előadásból kiveszem, ő végigélte, és verseivel követte a bangladési függetlenségi mozgalmat. Az előadók néha verseket idéznek. A bengálinak gyönyörű szavaló hangvétele van. Nem a természetességre törekednek, hanem a hangzásra figyelnek. Végül az akadémia elnökénél kötünk ki, ahol az urdú irodalom történetéről való kutatásaimat ismertetem. A könyvvásáron tömeg, de viszonylag kevés ember kezében látok vásárolt könyveket. Én sem merek semmit sem venni, mert már így is nehéz a csomagom.

Én egy Dhánmandí, „Rizspiac” nevű városrészben lakom. Ezt a városrészt az ötvenesévekben alakították ki egyfajta értelmiségi központként, ahol a tanárok kedvezményesen kaptak telket. A pakisztáni kormány ahelyett, hogy lekötelezte volna az értelmiségieket, darázsfészket teremtett. Itt vert a leginkább gyökeret a független Bangladés elképzelése. Manapság azonban már egyetlen kertes házat sem látni errefelé. A tanárok leszármazottjai ugyanis az égbeszökő telekárak miatt építési befektetőknek adták el a telküket, akik aztán sokemeletes házakat húztak fel rajtuk.

Szinte mindenütt tömeg van. Az utcán koncentrált szegénység. A földön alvó vagy talán haldokló emberek, kicsavart végtagú gyerekek. Féllábú, félkezű koldusok az útkereszteződésekben. Eddig még sem nagy parkot, sem reprezentatív tágas városi teret nem láttam. A parkra leginkább hasonló rész egy holtág melletti sétány.

A szállodában, és a Bengáli Akadémián is azt esszük, ami épp elérhető. A pincér elmondja, hogy mi van, és abból választunk. Mindkét helyen viszonylag kicsi a választék, de ezzel semmi gondom nincs.

Gándhí anyanyelve

Vadódará, február 2.

Házigazdám nővére, Anítá 58 évesen nyugdíjba ment. Szanszkrittanár volt, de bezárt az iskolája, és így korán elmehetett. A család elmondása szerint évente ötszáz gudzsaráti nyelvű iskola zár be. Helyüket angol nyelvű iskolák veszik át. Az állam is támogatja most már az angol nyelvű oktatást. Néhány tízezer iskola lehet Gudzsarátban, de ilyen ütemben egy évtizeden belül vége a negyvenmilliós gudzsaráti nyelven való oktatásnak.

Pedig a gudzsaráti nemcsak a jelenlegi miniszterelnöknek, hanem még Gándhínak is az anyanyelve. Nem sokan tudják, hogy magyarul is elérhető önéletrajzát Gándhí nem angolul, hanem gudzsarátiul írta. Ez a nyelv az indiai kultúra egyik leggazdagabb nyelve. Már a tizenkettedik századból maradtak fenn hosszabb szövegek ógudzsarátiul, és azóta folyamatos rajta az irodalom. A legelső verses történetek dzsaina elbeszélések különféle hősök kalandjairól, akik az életük végén megtérnek a dzsaina hitre, lemondanak a világról, és önsanyargatás által elérik a megvilágosodást. A kora-újkori gudzsaráti irodalom a Krisna-kultuszból merít, és gyönyörű dalszövegekkel dicséri a pásztoristent. A modern irodalom néhány novelláját már az ötvenes években lefordították angolból magyarra. Én is készítettem néhány fordítást az eredetiből, és néhány szöveg pedig ott van a gépemen, hogy amikor lesz időm, majd lefordítom.

A helyi nyelveket az indiaiak az elmaradottság hordozójának gondolják, míg az angol egyfelől a világra nyitottság és a nagy lehetőségek nyelve, másfelől pedig a társadalmi rangé. A legmagasabb szintű értelmiségi munkát és a tevékenységek egyre tágabb körét angolul végzik Indiában. Az angol ezekbe a felsőbb körökbe teszi lehetővé a bejutást. Emellett az indiai társadalom sokat ad arra, hogy ki tartozik felsőbb, és ki alacsonyabb rétegekbe. Az angollal az emberek a felsőbb rétegekhez tartozásukat tudják igazolni. Sokan zavarba jönnek, amikor, én a külföldi, akinek elvileg a legmagasabb rétegekhez illene tartoznia, megszólal hindiül vagy más helyi nyelven. Mindenképpen angolul akarnak társalogni, hogy társadalmi súlyukat megmutassák, és udvariassági gesztus helyett, szinte sértésnek veszik, hogy ezen az alacsonyrendű nyelven szólítom meg őket. Mintha azt feltételezném, hogy nem tudnak angolul.

Egy ünnepi hindi összejövetelen én is beszédet mondok, és felhívom a helyi nyelvek visszaszorulására a figyelmet. A leegyszerűsített példa, Írország, ahol 1750-ben még ír nyelven beszélt a többség, 1900-ban viszont már angolul. Manapság csak mintegy nyolcvanezer ember beszéli anyanyelvként ezt a nagymúltú nyelvet. Lehetne a csángókat is említeni, akik a kötelező román iskoláztatás hatására lettek egy-két generáció alatt román nyelvűek. Világos, hogy egy értelmiséginek manapság Indiában tudnia kell angolul. A gond ott van, hogy az angol nyelv megszerzése az anyanyelvi tudás meggyengülésével, és hosszú távon annak elvesztésével jár. Az indiaiak hevesen tagadják, hogy baj lenne, és felhívják rá a figyelmet, hogy a szociális médiában angol betűkkel milyen sokan használják az indiai nyelveket. Arról szeretnének inkább hallani, hogy egyre több egyetemen tanítják a hindit külföldön.

Hüllővédelem

Dzsajpur, január 28.

2009 óta több ember él városon, mint falun, és ezáltal csökken a természetközeli élet megtapasztalása. A veszélyeztetett fajok védelmében India az európai modellt követi. Természetvédelmi körzeteket állít fel. Az indiai tigrisvédelem rendkívül sok figyelmet kap. Itt több pénzt költenek a tigris kihalása elleni küzdelemre, mint az összes többi veszélyeztetett állatéra együttvéve.

Egy Rom Whitekar nevű herpetológus, azaz kígyószakértő Dél-Indiában telepedett le, és feleségével többek között egy 2500 krokodilos farmot felügyel. Elmondja, hogy vannak helyek, ahol sok a krokodiltámadás. India egyes részein azonban az emberek együtt élnek a krokodilokkal, és nyugodtan bemennek a vízbe fürdeni még akkor is, mikor a krokodil a parton van. Ezt a jelenséget senki kívülálló sem tudta még megmagyarázni. Bár kicsi az agya, a krokodil ugyanúgy idomítható, mint egy kutya, bár az arckifejezés hiánya az ember számára idegenné teszi azt. Ráadásul egy-két idomított krokodil mintáját a többi is elkezdi követni emberi beavatkozás nélkül.

Whitekar az ötméteresre is megnövő királykobra védelmének sikeréről beszél. Bár évente mintegy ötvenezer ember hal meg kígyómarásban, és ezek nagy része Indiában. Első királykobráját meg is fogta. Először csak annyit látott belőle, hogy egy hosszú farok húzódik be a bokrok közé. Visszahúzta a kígyót a farkánál fogva, kikerülte a támadását, és mivel épp csak egy hálózsák volt nála, abba gyömöszölte bele. Az indiaiak jelentős része megtanult együtt élni a kígyókkal. Csak akkor ijednek meg, ha a kígyó bemegy a házba. A kígyó sosem támad provokáció nélkül. A kígyó jobban fél. Képzeljük el az ő helyzetét. Ő a földön csúszik, az ember föléje magasló óriás. Ha tud, elmenekül. Egyszer azonban Whitekar is zavarba jött, mikor provokáció nélkül indult meg feléje egy kobra. Terpeszállásba állt, és a kígyó átmászott a lába között. Mögötte volt ugyanis a fészke.

Kígyóátvevőhely (kép az internetről)

Azt tanácsolja, hogy ha látunk egy kígyót, csak sétáljunk tovább. Ha megmart, akkor irány a kórház, mert csak ott van ellenméreg. Jó tudni miféle kígyó mart meg, mert annak az ellenmérgével kezelnek, bár ma már van kombinált ellenméreg is, mely egyszerre több kígyómarás ellen is hatásos.

A dél-indiai kígyófogók a legjobbak a világon. Egyfelől az emberek közé keveredett kígyókat távolítják el, másfelől pedig kígyóméreg-gyűjtő állomásokon adják le őket, hogy a leszívott mérgükből gyógyszert csináljanak. Egyszer elvitt Floridába kettőt közülük, hogy fogják be a szabadon engedett burmai pitonokat. Ezek a hüllők háziállatként kerültek Floridába és ma már tízezres nagyságrendben elszaporodtak. A helyi kígyászok terepjáróvar járják környéket, és akkor fognak el egyet, ha azt meglátják a kocsiból. Az indiai kígyászok megkeresték a pitonok nyomait, azonosították útvonalukat és fészküket. Ebben az esetben az indiaiak szakértelme messze felette volt az amerikaiakénak.

Arról beszélnek a panelben, hogy ember és állat között csak az agy tesz különbséget. Aztán a közönségből egy kérdező sarokba szorítja őket: „Milyen jogon tart az ember fogva állatokat?”