Fekete tea

Sántinikétan, február 16

Általában sok teát iszom a reggeli mellé, de erre tegnap nem volt időm. Tizenhárom látogatóm volt. Reggel ötkor érkeztek az éjszakai vonattal a Himalája alól, Dardzsiling közeléből, és este tizenegykor indultak vissza. Duzzogtam, hogy még mindig küzdök a megfázással, és kialvatlan, és  egy percet sem tudok vasárnap pihenni. A szervezőnek, Tárak barátommal ezért azt beszéltem meg, hogy a vendégház éttermében találkozzunk fél nyolckor. Amint megláttam a társaságot minden duzzogásom elmúlt. Jórészt másod-harmadéves egyetemista lányok, akik legtöbbje életében most utazott először vonaton. A kicsi, tizennégy-tizenöt-évesnek látszó fiatalok azonban fő munkaidőben teaültetvényeken dolgozó munkások, és emellett tanulnak. A beszédes-tréfás Tárak pillanatok alatt feloldotta az idegenségből adódó távolságot, és aztán egész nap a legnagyobb beszélgettünk. Az egyik kísérő fiú, Szúradzs, mesterit végez. Annyira tetszenek neki a sima aszfaltozott utak, hogy kölcsönadom neki a biciklimet, hogy hadd járjon egyet vele az egyetemen.

Sántinikétanban az általános iskolai órákat a szabadban tartják, ahol a tanár egy kis kőemelvényen ül, a gyerekek meg előtte félkörben. Mi is beültünk egy ilyen tanterembe és tartottunk rendhagyó órát. Mindenki feltett nekem egy kérdést és én is egyet mindenkinek. A lányok általában India iránti érdeklődésemre meg a nyelvtudásomra voltak kíváncsiak, én meg a világról alkotott elképzeléseiket fürkésztem. Volt, aki elmondta, hogy nem szereti a helyet, ahol él, de a családja miatt csakis ott tudja elképzelni az életét. Legtöbbjüknek nem volt elképzelésük a jövőjükről, annyira újszerű, ami velük történik. Volt, aki elmondta, hogy Sántinikétan a legszebb hely, ahol valaha is járt. Mikor arról kérdeztük, hogy azok között a helyek között, amit tévében vagy a neten látott, mi a legszebb, csak annyit válaszolt, hogy a város, mert ott sok a lehetőség. Volt aki elmondta, hogy azt szereti a falujában, hogy minden zöld ott.

A társaság a dardzsilingi ültetvényekhez tartozó, ám már a bhutáni határ menti Métlíből (angolosan Meteli), és a környező falvakból jött. A mintegy kétszázötven mai teaültetvényt a britek telepítették, és manapság indiai magán vagy társasági kézben vannak. A Gangesztő délre eső Cshótá Nágpurból és más szegényebb vidékekről telepítettek ide jórészt törzsi munkásokat. Látogatóim között több lány neve is elárulja, hogy az óráón törzsből származnak. A nyelvet már nem tudják, hanem otthon a Nágpur-vidék közvetítőnyelvét, a sádrít beszélik. Ezt én a hindi és a maráthi keverékének érzem, de nem tudom követni. Tárak később elmondja, hogy minden látogatóm törzsi. Napi nyolc óra munkáért 125 rúpia azaz másfél-két eurónak megfelelő fizetséget kapnak. Vannak olyan emberek is, aki naponta két műszakot is bevállalnak. Bár a Darjeeling teát az egész világ fogyasztja, a vidék kívül esik a közfigyelmen, és kevesen munkálkodnak a helyi állapotok javításán.

A férfiak gyakran alkoholisták lesznek. Mindenki szeretne elmenni, de sok lehetőség nincs. Időnként jönnek ügynökök, akik munkát közvetítenek India más vidékeire. Gyakran egyéves fizetség a díjuk. Mikor aztán lejár az egy év, új helyre teszik a munkásokat, akik így alig tudnak valamit is félretenni. A lányoknak is dolgoznak így rokonaik, de pénzt nem küldenek haza. Ha túl sokat van valaki távol, elidegenedik a családtól. Vannak ügynökök, akik a lányoknak ígérnek háztartási munkát Észak-Nyugat-Indiában. Mobiltelefonjukat elveszik, és utána csak az ügynök telefonján keresztül szólhatnak haza. Sokan végleg eltűnnek. A lányokat gyakran átcsempészik Bangladésbe, ahonnét könnyebb továbbcsempészni őket az Arab-öböl menti országokba. csak ezt megtudva értettem meg Tárak szavait, mikor egy rá nem figyelő lányt azzal fenyegetett, hogy „becsomagollak, és küldelek Bangladésbe!”

Tárak főállásban egy a németetek által finanszírozott jótékonysági szervezet irodájában foglalkozik ifjúságszervezéssel. Emellett két alulról kezdeményezett szervezet vezetői között van. A Koshish azaz „Próbálkozás” a lányok érdekvédelmével és taníttatásával foglalkozik. Igyekszik leállítani az emberkereskedelmet, és megszervezni a lányok iskoláztatását. A napi keresetből ugyanis a szülők nem tudják azt finanszírozni. Gyakran tanulmányaikat félbehagyó gyerekeket vezet vissza az iskolába. A lányokkal több sikere van, mint a fiúkkal. Nemrég öt fiút küldött mesterizni egy közeli egyetemre, de már csak kettő van ott belőlük. A Black Tea, „Fekete tea” szervezet a bentlakásos iskolába küldött lányokat finanszírozza. Munkanapja reggel hattól éjfélig tart. Szt mondja, mindig is ilyen munkáról álmodott.  Az emberkereskedelem elleni szervezkedés részeként mobiltelefonon értesítik, ha valahol ügynököt vélnek felfedezni, és akkor ő személyesen, közösségi vagy rendőrségi szinten intézkedik. Az eltűnt lányokat igyekszik felkutatni. Sokszor a családnak eszébe sem jut, hogy feljelentést tegyen. Bár a rendőrség korrupt is lehet, ő azt mondja, hogy általában együttműködnek vele, bár nem tetszik nekik, hogy túl sok feljelentést tesz. A helyiek örülnek a munkájának, és nagyon sok lány csatlakozott a Koshish-hoz, de kapott fenyegetést is. A csoportban az egyik legbeszédesebb lány, a Koshish pénztárosa elmondja, hogy nővéréről négy évig nem tudtak semmit, és azért csatlakozott, hogy az emberkeresekedelem ellen küzdjön.

Az „egyetem”, ahol a lányok tanulnak csak részben működik, bár a tandíjat beszedi, és vizsgáztat, az órákat nem tartja meg. A lányok be sem járnak. Esténként Tárak próbálja a főbb tárgyakból felkészíteni őket a vizsgákra. A lányok számára ez kitörési lehetőség. Az egyik végzős látogató a guváháti (Guwahati) Indian Institute of Technology-ba, az ország egyik legrangosabb intézményébe felvételizik mesterizni.

A Himalája előhegyeinek nagy részét dzsungel borítja, ahol gyakoriak a vadállatok. A legvadabb az elefánt. Este Tárak elmondja, hogy az erdei utakon motorozva gyakran lát párducot, de az általában nem bántja az embert. Viszont mikor egyszer egy rossz úton meglátott egy elefántot, akkor a motrot hátrahagyva elfutott. Az internet tele van hírekkel elefántok által megölt emberekről. Az elefántok néha bejönnek a falvakba, és megeszik vagy széttapossák a termést, volt úgy, hogy egy vályogház éléstárát dúlták fel. Nemrég a közeli városba, Siliguriba is ellátogatott négy vadelefánt. Mivel védett állat, ezért nem tehetnek ellene semmit, bár tudni róla hogy egy faluban megöltek és megettek egy elefántot. A dzsungelen keresztülvezető vasúton a vonatok nem mehetnek 20 km/h-nál nagyobb sebességgel, nehogy véletlenül is nekimenjenek egy a síneken álldogáló állatnak. Mint Székelyföldön sok embernek van története a medvéről, az ottani hegyekben szinte mindenki tud mesélni az elefántokkal való közei találkozásról. 

A vacsorára várakozva a házasságról beszélgetünk. Míg Indiában a házasságok nagy részét a szülők hozzák össze, az ültetvényeken dolgozók általában szerelmi házasságot kötnek. A lány mellé nem nagyon kérnek hozományt. A síkvidéken elképzelhetetlen módon gyakori, hogy házasságkötés nélkül is együtt élnek a párok, és akár több gyerekük is lehet. Sokan a házasságot kitörési lehetőségnek vélik, és vannak akik a törvény ellenére már kamaszkorban összeházasodnak. A Koshishos lányok között van, aki nem akar megházasodni, mert az túlságosan megkötné.

Zajok

Február 15

A házon thaiföldi albérlő diákokkal osztozom, akik aktív éjszakai éltet élnek. Időnként a kertben rendeznek bulit, időnként a felettem levő szobában kurjongatnak. Néha olyan fáradt vagyok, hogy még a zajongás megkezdése előtt este tíz fele elalszom, máskor meg csak forgolódok vagy olvasgatok. Most már megengedőbb lettem, mint kezdetben, és éjfél után igyekszem leállítani őket. Van mikor többször is ki kell mennem hozzájuk. Reggel öt-hat fele itt megindul az élet, és én is gyakran felébredek vagy a szolgáló  Szukhi mozgására vagy más zajokra.

Különösen örültem egyik este a zuhogó esőnek, mert az nem engedte meg a kinti bulizást,  és a monoton zaj felfogta a hangjukat. Néhány napja az egyikük elment, és megörültem, hogy így nagyobb lesz  a csend. De most másfelől jött a zaj, és az számomra leállíthatatlan volt. Február tizennegyedike Szaraszvatínak, a tudás istennőjének, és így a tanároknak is az ünnepe. Már az ünnepet megelőző napokon felállítják a Szaraszvatí-szobrokat a díszes útszéli sátrakban, és reggeltől estig bömbölő zene hirdeti, hogy merre van az alkalmi szentély. Több ilyen is van a közelemben és csak este tizenegy után áll le a zene, és lehet elaludni. A szentélyeket 15-én este számolják fel, és a szobrokat hangszórós zenekíséretben riksán elszállítják a közeli tóhoz, a Kálá Szájarhoz, azaz a „Fekete tengerhez” és ott a vízbe eresztik őket.

Mindennapok

Febr 7, Sántinikétan

Úgy-ahogy berendezkedtem Sántinikétanban, és tudok is dolgozni. Két napig a felgyűlt adminisztrációt intéztem, de most már hozzáláttam a könyvemhez is. Még mindig az angol verzióval vacakolok, de ez szükséges a hindi fordításhoz.

A régi lakhelyemen lakom egy szobában. A nappaliban berendezkedett a szolgáló, egy Szukhí nevű szantál nő, akinek az a dolga, hogy  esténként idejárjon aludni.

A kertbe is jár egy kertész, de nem sok látszatja van. A szemetet nem hajlandó összeszedni. égül ma én szedtem össze, az albérlők által szétdobált papírzascskókat. Nincs szemételszállítás, és bizonyára égetik, de már jó ideje nem csinálják. Majd megbeszélem a házúrral, Vidzsajjal, hogy mit csináljunk. A ház kissé lerobbant, mert a lakók halála óta nem újították fel, és egy kicsit így táborozás-érzésem van.

Néhány napja az albérlők bulit rendeztek, de fél tíz fele leállítottam őket. Azóta csendben vannak. Reggelente valahonnan hangosbeszélőn hindu recitálás hallatszik, meg muszlim imahívás. Ha viszont csend van, akkor egész nap tücsökciripelést és madárdalt hallok, mivel a buja kerti növényzet tele van egzotikus madárral. Kár, hogy nem tudok kiülni olvasni, mert fázok. Reggelente még messziről is idehallatszik a biciklis halárus orrhangú kiáltása: mácsh-mácsh, „Halat! Halat!”

A tavasz is kezd megjönni. Megérkezésemkor nagyon hideg volt, és mondták, hogy az előző napok még hidegebbek voltak. Most már egyre kellemesebb az idő. Délben már csak ingben biciklizek.

A hindi-tanszéken nagy tisztelettel fogadtak, és rávettek egy előadásra. Készülő könyvem témájáról, a hindi irodalom kezdeteiről fogok beszélni, és így a téma bennem is jobban tisztul. Kedden Kalkuttában tartok majd előadást. Oda egy tanárom miatt megyek, és remélem, hogy az előadás előtt tudok majd szöveget olvasni vele.

Az élő soknyelvűséget különösen szeretem. Tegnap a maráthi-tanárt keresve belebotlottam egy orijá-tanárba, aki megismert húsz évvel ezelőttről. Emlékezett rá, hogy orijául tanultam, és ezért orijául beszélt hozzám. Én orijá-bengáli keveréknyelven próbáltam válaszolgatni. Ma pedig be akartam kéredzkedni egy bengáli órára, hogy élőben hallgassak előadást. Erre a tanszékvezető rávett, hogy én tartsam meg az órát bengáliul. Bár időnként hibásan beszélek, és ezért bocsánatot is kértem, megtartottam az órát.

Amartja Szén

Tavalyelőtt jelent meg egy sántinikétani német barátommal, Martin Kämpchennel közösen szerkesztett könyvem a Nobel-díjas bengáli költő Tagore nemzetközi fogadtatásáról. 2011-ben ünnepelte India Tagore születésének 150. évfordulóját, és világszerte Tagore-konferenciákat szponzorált. Az ünnepi év ürügyén számos cikket kértek tőlem, négy nemzetközi konferenciára hívtak meg, és ezen kívül én is szerveztem egy konferenciát Budapesten, társszervezője voltam egy OSZK-kiállításnak, és megjelent egy a bengáli irodalom magyar recepciójával foglalkozó könyvem. Annyit foglalkoztam Tagoréval, hogy a hindi kutatásaim háttérbe szorultak.

Legnagyobb figyelmet felkeltő művem a Martinnal közösen szerkesztett kötet, amibe harmincöt szigorú előadásoknak megfelelő cikket szerkesztettünk Tagore fogadtatásáról a világ egyes országaiban vagy egyes nyelvein. Vagy fél éven át kerestük a megfelelő Tagore-kutatókat. Egy részüket eleve ismertük, más részüket interneten kutattuk fel az alapján, hogy egy adott országban ki írt már cikket Tagoréról. A kötetben én a Közel- és Távol-Keletet, Kelet- és Közép-Európát, valamint Észak-Amerikát szerkesztettem. Martiné volt Dél-Ázsia, Nyugat-Európa és Latin Amerika. Általában eddig nyugati vagy magyar tudósokkal dolgoztam együtt. A könyv révén azonban betekintést kaptam sok más ország tudományos életébe és tudományos színvonalába is. Az arab fogadtatásról, melyben Tagorét, a szúfi misztikusokhoz hasonlították és egyisten-hívőségét hangsúlyozták, a palesztin média vezetője írta arabul, és lefordíttatta angolra. Az egyik kínai szerző pedig egy nyolcvanas éveiben járó indológus volt, aki fiatalkorában találkozott Tagoréval. Voltak szerzők, akik gyenge angolsággal, logikai ellentmondásokkal vagy hiányosságokkal teli cikket adtak le. Több szerző hiányos lábjegyzetekkel ellátott írást küldött. Az arab cikk első angol fordítása annyira érthetetlen volt, hogy a szerző egy újabb fordítást készíttetett egy Angliában tanult természettudóssal. Egy szerző egy bengáli kutató eddig publikálatlan cikkét lopta el. Voltak, akik nem értették, hogy miért nem jó a cikkük úgy, ahogy leadták. A kínai szerző például azt írta, hogy már fél az emailjeimtől, és átköltözik a túlvilágra, ha továbbra is javítgatni akarom a cikkét. Ettől én ijedtem meg. Így sem Csang Kaj-sek szerepét, sem a kínai kommunista fogadtatás ellentmondásait nem sikerült a cikkben teljes egészében tisztázni. De aztán eszembe jutott, hogy Kínában ma sincs sajtószabadság, és a tudományos szókimondással a mi szerzőnk kerülhet bajba. Messze több munkával, mint azt kezdetben gondoltuk végül sikerült egységes egésszé gyúrnunk a könyvet, mely bemutatja, hogy mit gondolt a világ India Nobel-díjas költőjéről az elmúlt száz évben.

Martin a kötetből adott egy példányt a telet Sántinikétanban töltő Nobel-díjas közgazdásznak, Amartja Szénnek, akinek annyira megtetszett könyv, hogy elfogadta, hogy nyilvánosan is beszél róla. A programra aztán bejelentkezett a német főkonzul és az egyetem rektora is.

Én Sántinikétanban Amartja Szén házától pár száz méterre laktam, de az utóbbi évekig nem tudtam, hogy Sántinikétan második Nobel-díjasa lakik abban a különösen nagy házban. Mostanában naponta elbiciklizek előtte, és látom, hogy egyfajta turista látványosság lett ez is, és a riksások ide is elhozzák a turistákat, akik mobiljukkal lefényképezik a házat, és bizonyára reménykednek, hogy előtűnik valahol a nagy közgazdász is.

Amartja Szén egyik központi tétele, hogy a szegénységet nemcsak a gazdasági mutatók jelzik, hanem az, hogy az ember szabadsága mennyire teljesedhet ki egy adott környezetben. Sokat írt nemcsak India és a fejlődő világ gazdaságáról, hanem India kultúrtörténetéről is. Az indiai sokszínűséggel és a másikat tiszteletben tartó évezredes vitatkozó hagyománnyal magyarázza például, hogy míg a legtöbb volt gyarmati ország sokáig diktatúrában élt vagy él még most is, addig Indiában egy rövid szükségállapottól eltekintve, működik a demokrácia. A Bizonytalan dicsőség című könyvében India mostani gazdasági növekedését vizsgálja és egyben annak hiányosságaira hívja fel a figyelmet. Arról is ír benne, hogy Indiában a gazdasági növekedés csak a függetlenség elérése után indult lassan be. A gyarmati uralom alatt nem volt. Manapság az újságok sóváran lesik minden megnyilatkozását, ő pedig magára vállalta a közéleti szereplő mivoltát. Mikor Kalkuttába érkeztem, az újságok azzal voltak tele, hogy Amartja Szén szerint a nemzetközi repülőjáratok megszűnése Kalkuttába a város gazdasági vissazesését mutatja. Ez teljes ellentétben áll a kalkuttai plakátkampánnyal, ami a kormányzó párt vezetőjének fényképével díszített grafikonokat ábrázolva mutatja be, hogy Bengál gyorsabban fejlődik, mint India egésze.

Az indiaiak odafigyelnek rá. Nemcsak Indiának, de az egész Keletnek, Japántól az arab világig az egyik sajátossága a tekintély tisztelete. A „Keletről” manapság nem lehet egységesen beszélni, hiszen az beláthatatlanul sokszínű. A tekintélytiszetelet azonban Japántól az arab világig mindenütt erősebb, mint „Nyugaton.” India Amartja Szénben megtalálta a tekintélyt, akire figyeljen.

A programunkat nem nagyon hirdetik. Én még meghívót sem kapok. Az egyik főszervező az utolsó napig úgy tudja, hogy Szén lemondta a részvételt. Én csak arról tudok, hogy az egyetem az alkalmazottaknak kiküldött egy meghívót, amelyben megemlíti, hogy Amartja Szén „méltóságteljes jelenlétével” (graceful presence) fogja megtisztelni az eseményt. Angliában az ilyen kifejezésen elmosolyodnak. Nekem a program előtt az egyik problémám, hogy milyen ruhát vegyek fel. Zakót az indiai úton nem hordok magammal. Sántinikétanban nem hiszem, hogy lehet venni vagy csináltatni. Kalkuttába nem akarok megint elmenni. Martin egy színes indiai kurtát ad kölcsön, mert ő is olyat fog viselni. Végül aztán csak egy jobbfajta európai ing mellett döntök.

Eddig csak egy Nobel-díjassal találkoztam, Teréz Anyával Kalkuttában, aki a magyarországi nővérekre vonatkozó kérdésével annak idején zavarba hozott, mert alig valamit tudtam róluk. A programra menet biciklizve az jár a fejemben, hogy a legjobb lett volna, ha nicns is ez a program. Szén professzor mellett mindnyájan elszürkülünk, de a legjobban én. Fél órával a program előtt már a helyszínen vagyunk. Csak most van időm a beszédem vázlatát papírra vetni. Aztán lassan szivárognak az emberek, köztük az előadók is megérkeznek. Annak rendje-módja szerint Martin engem is bemutat mindegyiknek. Szén professzort fényképészek és operatőrök hada veszi körül. Vele aztán csak egy mondatot tudok váltani. Azzal köszönt, hogy olyan a nevem mint egy indiaié.

A színpadon megint megijedek. Nekem is jó lett volna olyan írott beszéddel készülnöm, mint az alapos német Martin. Ha elkezdek izgulni, belezavarodok. Istenem, most segíts meg! Az ilyen félelmek és nyugalmak akaratomon kívül állnak. Nem törődök velük. Látom, hogy Szén is ugyanolyan kicsi papíron tartja a jegyzeteit, mint én. A többieknek mind írott előadása van. Igyekszem rövid lenni. Én kissé provokatív szöveggel készültem. Arról beszélek, hogy éltem Sántinikétanban, és látom Tagorét a bengáliak szemével, akik őt „az egész világ költőjének”, visvakavinak mondják, és Bengálban ma is páratlan tisztelet övezi. De szembe kell nézni a ténnyel, hogy a világ elfelejtette. Vezető értelmiségiek ma már nem beszélnek róla. Mai nemzetközi jelenléte egyrészt a világban szétszóródott bengáliaknak, az indiai állam által a Tagore ünneplésébe pumpált pénzeknek és a bengálival foglalkozó indológusoknak köszönhető. Tagore bengáli költészete gyönyörű, de ma alig jut el a világba. Amartja Szén is hasonló dolgokról beszél, és elmondja, hogy ideje, hogy Tagorét kritizáljuk, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne tiszteljük többé.

Az utolsó szónok a rektor, aki beszédje elején egy eddig angolra le nem fordított visszaemlékezést olvas fel Tagorétól. Arról, hogy mennyire izgult, mikor Londonban egy este egy vezető szobrász meghívta, hogy T. S. Eliot és más vezető értelmiségiek előtt olvassa fel a verseit. Ő felolvasta a verseket, és az angolok csendben végighallgatták. Mikor hazament, az járt a fejében, hogy teljes kudarccal végződött az est. Másnap aztán elragadtatott levelek érkeztek. Eliot előszót írt a versek angol kiadásához, ami alapján a következő évben Nobel díjat kapott a költő. Mivel öt beszélő van, mindegyikünknek rövidnek kellene lennie, de a rektor beszéde kissé hosszú. Szén professzor a mobilján matat közben. A programot a sántinikétani „himnusz” zárja, amit mindenki állva énekel. Szén professzor azonban a himnusz megkezdése előtt mond valamit Martinnak, és elmegy. Míg mindenki állva a himnuszt énekli Szén professzor kamerák kereszttüzében kivonul az előadóteremből. Én azt gondolom, hogy a rektor elhúzódó beszéde irritálta, de a himnusz egy-két percét nyugodtan megvárhatta volna, hiszen ez sértés az egyetem felé. Martin később elmeséli, hogy azt mondta, hogy egy hívást várt telefonon, és azért kellett elmennie. Ő az idős emberek idegességével magyarázza, hogy nem várta ki a himnuszt, ami persze nem nemzeti himnusz.

A másnapi sajtó Amartja Szénről ír. Rólunk alig esik szó. De ez várható volt, és nem is bánjuk.