Amartja Szén

Tavalyelőtt jelent meg egy sántinikétani német barátommal, Martin Kämpchennel közösen szerkesztett könyvem a Nobel-díjas bengáli költő Tagore nemzetközi fogadtatásáról. 2011-ben ünnepelte India Tagore születésének 150. évfordulóját, és világszerte Tagore-konferenciákat szponzorált. Az ünnepi év ürügyén számos cikket kértek tőlem, négy nemzetközi konferenciára hívtak meg, és ezen kívül én is szerveztem egy konferenciát Budapesten, társszervezője voltam egy OSZK-kiállításnak, és megjelent egy a bengáli irodalom magyar recepciójával foglalkozó könyvem. Annyit foglalkoztam Tagoréval, hogy a hindi kutatásaim háttérbe szorultak.

Legnagyobb figyelmet felkeltő művem a Martinnal közösen szerkesztett kötet, amibe harmincöt szigorú előadásoknak megfelelő cikket szerkesztettünk Tagore fogadtatásáról a világ egyes országaiban vagy egyes nyelvein. Vagy fél éven át kerestük a megfelelő Tagore-kutatókat. Egy részüket eleve ismertük, más részüket interneten kutattuk fel az alapján, hogy egy adott országban ki írt már cikket Tagoréról. A kötetben én a Közel- és Távol-Keletet, Kelet- és Közép-Európát, valamint Észak-Amerikát szerkesztettem. Martiné volt Dél-Ázsia, Nyugat-Európa és Latin Amerika. Általában eddig nyugati vagy magyar tudósokkal dolgoztam együtt. A könyv révén azonban betekintést kaptam sok más ország tudományos életébe és tudományos színvonalába is. Az arab fogadtatásról, melyben Tagorét, a szúfi misztikusokhoz hasonlították és egyisten-hívőségét hangsúlyozták, a palesztin média vezetője írta arabul, és lefordíttatta angolra. Az egyik kínai szerző pedig egy nyolcvanas éveiben járó indológus volt, aki fiatalkorában találkozott Tagoréval. Voltak szerzők, akik gyenge angolsággal, logikai ellentmondásokkal vagy hiányosságokkal teli cikket adtak le. Több szerző hiányos lábjegyzetekkel ellátott írást küldött. Az arab cikk első angol fordítása annyira érthetetlen volt, hogy a szerző egy újabb fordítást készíttetett egy Angliában tanult természettudóssal. Egy szerző egy bengáli kutató eddig publikálatlan cikkét lopta el. Voltak, akik nem értették, hogy miért nem jó a cikkük úgy, ahogy leadták. A kínai szerző például azt írta, hogy már fél az emailjeimtől, és átköltözik a túlvilágra, ha továbbra is javítgatni akarom a cikkét. Ettől én ijedtem meg. Így sem Csang Kaj-sek szerepét, sem a kínai kommunista fogadtatás ellentmondásait nem sikerült a cikkben teljes egészében tisztázni. De aztán eszembe jutott, hogy Kínában ma sincs sajtószabadság, és a tudományos szókimondással a mi szerzőnk kerülhet bajba. Messze több munkával, mint azt kezdetben gondoltuk végül sikerült egységes egésszé gyúrnunk a könyvet, mely bemutatja, hogy mit gondolt a világ India Nobel-díjas költőjéről az elmúlt száz évben.

Martin a kötetből adott egy példányt a telet Sántinikétanban töltő Nobel-díjas közgazdásznak, Amartja Szénnek, akinek annyira megtetszett könyv, hogy elfogadta, hogy nyilvánosan is beszél róla. A programra aztán bejelentkezett a német főkonzul és az egyetem rektora is.

Én Sántinikétanban Amartja Szén házától pár száz méterre laktam, de az utóbbi évekig nem tudtam, hogy Sántinikétan második Nobel-díjasa lakik abban a különösen nagy házban. Mostanában naponta elbiciklizek előtte, és látom, hogy egyfajta turista látványosság lett ez is, és a riksások ide is elhozzák a turistákat, akik mobiljukkal lefényképezik a házat, és bizonyára reménykednek, hogy előtűnik valahol a nagy közgazdász is.

Amartja Szén egyik központi tétele, hogy a szegénységet nemcsak a gazdasági mutatók jelzik, hanem az, hogy az ember szabadsága mennyire teljesedhet ki egy adott környezetben. Sokat írt nemcsak India és a fejlődő világ gazdaságáról, hanem India kultúrtörténetéről is. Az indiai sokszínűséggel és a másikat tiszteletben tartó évezredes vitatkozó hagyománnyal magyarázza például, hogy míg a legtöbb volt gyarmati ország sokáig diktatúrában élt vagy él még most is, addig Indiában egy rövid szükségállapottól eltekintve, működik a demokrácia. A Bizonytalan dicsőség című könyvében India mostani gazdasági növekedését vizsgálja és egyben annak hiányosságaira hívja fel a figyelmet. Arról is ír benne, hogy Indiában a gazdasági növekedés csak a függetlenség elérése után indult lassan be. A gyarmati uralom alatt nem volt. Manapság az újságok sóváran lesik minden megnyilatkozását, ő pedig magára vállalta a közéleti szereplő mivoltát. Mikor Kalkuttába érkeztem, az újságok azzal voltak tele, hogy Amartja Szén szerint a nemzetközi repülőjáratok megszűnése Kalkuttába a város gazdasági vissazesését mutatja. Ez teljes ellentétben áll a kalkuttai plakátkampánnyal, ami a kormányzó párt vezetőjének fényképével díszített grafikonokat ábrázolva mutatja be, hogy Bengál gyorsabban fejlődik, mint India egésze.

Az indiaiak odafigyelnek rá. Nemcsak Indiának, de az egész Keletnek, Japántól az arab világig az egyik sajátossága a tekintély tisztelete. A „Keletről” manapság nem lehet egységesen beszélni, hiszen az beláthatatlanul sokszínű. A tekintélytiszetelet azonban Japántól az arab világig mindenütt erősebb, mint „Nyugaton.” India Amartja Szénben megtalálta a tekintélyt, akire figyeljen.

A programunkat nem nagyon hirdetik. Én még meghívót sem kapok. Az egyik főszervező az utolsó napig úgy tudja, hogy Szén lemondta a részvételt. Én csak arról tudok, hogy az egyetem az alkalmazottaknak kiküldött egy meghívót, amelyben megemlíti, hogy Amartja Szén „méltóságteljes jelenlétével” (graceful presence) fogja megtisztelni az eseményt. Angliában az ilyen kifejezésen elmosolyodnak. Nekem a program előtt az egyik problémám, hogy milyen ruhát vegyek fel. Zakót az indiai úton nem hordok magammal. Sántinikétanban nem hiszem, hogy lehet venni vagy csináltatni. Kalkuttába nem akarok megint elmenni. Martin egy színes indiai kurtát ad kölcsön, mert ő is olyat fog viselni. Végül aztán csak egy jobbfajta európai ing mellett döntök.

Eddig csak egy Nobel-díjassal találkoztam, Teréz Anyával Kalkuttában, aki a magyarországi nővérekre vonatkozó kérdésével annak idején zavarba hozott, mert alig valamit tudtam róluk. A programra menet biciklizve az jár a fejemben, hogy a legjobb lett volna, ha nicns is ez a program. Szén professzor mellett mindnyájan elszürkülünk, de a legjobban én. Fél órával a program előtt már a helyszínen vagyunk. Csak most van időm a beszédem vázlatát papírra vetni. Aztán lassan szivárognak az emberek, köztük az előadók is megérkeznek. Annak rendje-módja szerint Martin engem is bemutat mindegyiknek. Szén professzort fényképészek és operatőrök hada veszi körül. Vele aztán csak egy mondatot tudok váltani. Azzal köszönt, hogy olyan a nevem mint egy indiaié.

A színpadon megint megijedek. Nekem is jó lett volna olyan írott beszéddel készülnöm, mint az alapos német Martin. Ha elkezdek izgulni, belezavarodok. Istenem, most segíts meg! Az ilyen félelmek és nyugalmak akaratomon kívül állnak. Nem törődök velük. Látom, hogy Szén is ugyanolyan kicsi papíron tartja a jegyzeteit, mint én. A többieknek mind írott előadása van. Igyekszem rövid lenni. Én kissé provokatív szöveggel készültem. Arról beszélek, hogy éltem Sántinikétanban, és látom Tagorét a bengáliak szemével, akik őt „az egész világ költőjének”, visvakavinak mondják, és Bengálban ma is páratlan tisztelet övezi. De szembe kell nézni a ténnyel, hogy a világ elfelejtette. Vezető értelmiségiek ma már nem beszélnek róla. Mai nemzetközi jelenléte egyrészt a világban szétszóródott bengáliaknak, az indiai állam által a Tagore ünneplésébe pumpált pénzeknek és a bengálival foglalkozó indológusoknak köszönhető. Tagore bengáli költészete gyönyörű, de ma alig jut el a világba. Amartja Szén is hasonló dolgokról beszél, és elmondja, hogy ideje, hogy Tagorét kritizáljuk, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne tiszteljük többé.

Az utolsó szónok a rektor, aki beszédje elején egy eddig angolra le nem fordított visszaemlékezést olvas fel Tagorétól. Arról, hogy mennyire izgult, mikor Londonban egy este egy vezető szobrász meghívta, hogy T. S. Eliot és más vezető értelmiségiek előtt olvassa fel a verseit. Ő felolvasta a verseket, és az angolok csendben végighallgatták. Mikor hazament, az járt a fejében, hogy teljes kudarccal végződött az est. Másnap aztán elragadtatott levelek érkeztek. Eliot előszót írt a versek angol kiadásához, ami alapján a következő évben Nobel díjat kapott a költő. Mivel öt beszélő van, mindegyikünknek rövidnek kellene lennie, de a rektor beszéde kissé hosszú. Szén professzor a mobilján matat közben. A programot a sántinikétani „himnusz” zárja, amit mindenki állva énekel. Szén professzor azonban a himnusz megkezdése előtt mond valamit Martinnak, és elmegy. Míg mindenki állva a himnuszt énekli Szén professzor kamerák kereszttüzében kivonul az előadóteremből. Én azt gondolom, hogy a rektor elhúzódó beszéde irritálta, de a himnusz egy-két percét nyugodtan megvárhatta volna, hiszen ez sértés az egyetem felé. Martin később elmeséli, hogy azt mondta, hogy egy hívást várt telefonon, és azért kellett elmennie. Ő az idős emberek idegességével magyarázza, hogy nem várta ki a himnuszt, ami persze nem nemzeti himnusz.

A másnapi sajtó Amartja Szénről ír. Rólunk alig esik szó. De ez várható volt, és nem is bánjuk.