A hercegnő riksása

A sivatagos Bíkánér a függetlenség 1957-es elnyerése előtt majd ötszáz évig az egyik legnagyobb kiterjedésű  rádzsput állam volt egy maharadzsa-dinasztia uralma alatt. Bár alig ezer hindi művet tartalmaz, régisége révén a királyi Anup Sanskrit Library az egyik legjobb kéziratos könyvtár Indiában. Emellett még két kiemelkedő gyűjtemény van a városban, a néhai tudós Agarcsand Náhtá százezres magánkönyvtára, és a néhány különleges magánadományból és vásárolt anyagból összeálló, mintegy huszonkilencezres állami gyűjtemény a Rádzsasztháni Keletkutató Intézetben. Ezelőtt már kétszer is jártam Bíkánérben, de csak a Náhtá könyvtárban tudtam dolgozni. A másik kettőbe előzetes bejelentkezés nélkül nem engedtek be. Most jobban felkészültem, és az állami gyűjteménybe is, és az Anup könyvtárba is küldtem levelet. Mivel az Anup könyvtár továbbra is a maharadzsa-dinasztia tulajdona, ezért az egyik bíkanéri hercegnőnek, Rádzsjasrí Kumárínak írtam a levelet, akinek címét egy amerikai kollégám megadta. Egy londoni kutató-kolléga szintén üzente, hogy majd értesíti a hercegnőt. Az amerikai tudós nem volt túl lelkes a királyi családot illetően. Gondolom, nem sikerült megkapnia a kívánt kéziratokat.

Hat-hétórás taxizás végén, éjfél után ködben és hidegben érkezünk meg a bíkanéri Kalinga szállodába. Másnap reggel meleg sapkával a fején, pokrócba burkolva, megfázással küzdve, de hatalmas mosollyal megjelenik a szállodában régi autóriksás barátom, Ghansjám. Őt vagy húsz éve ismertem meg, mikor doktori kutatásom először vetett Bíkánérbe. Akkor vonattal érkeztem, és látva, hogy külföldi vagyok, az állomáson indiai szokás szerint megrohamoztak a riksások, hogy felajánlják szolgálatukat. Bár egyre idegesebben, de a rohamot visszavertem, és úgy jutottam ki az az állomásról, hogy mindenkit visszautasítottam. Jobban szeretem a kint békésen várakozó sofőröket. Ezúttal azonban megjártam, mert kint nem volt senki. Ekkor szólított meg Ghansjám, aki megértette, hogy mi a helyzet. Meglepetésemre, azt mondta, hogy mivel nem lenézően és idegesen utasítottam vissza, ezért hajlandó vinni. És akkor egész nap riksázott velem egyik gyűjteményből a másikba. Hatalmas csodálkozásomra, rendkívül sokat tudott a gyűjteményekről és a királyi családról. A legjobb idegenvezetőnek bizonyult. Elutazásom után, bár elvesztettük a kapcsolatot, gyakran eszembe jutott, hogy ilyen tájékozott riksással soha nem találkoztam. Második utamon, 2008-ban már nyugodtabban utasítottam vissza a riksás próbálkozásokat az állomáson. Kiérve az egyik riksástól megkérdeztem, hogy ismeri-e Ghansjámot, és nagy szerencsémre nemcsak ismerte, hanem az azóta elterjedt mobiltelefonok segítségével pár perc alatt össze is hozott vele. Ugyanolyan segítőkész volt, mint egy évtizeddel azelőtt. Most már okultam a dolgokból, és elkértem minden elérhetőségét.

A Bíkanéri kéziratvadászatra elkísért Vadódarái kollégám, Daksá is, aki jelenleg az ottani egyetem hindi tanszékének vezetője. Megfázásom miatt egy héttel elhalasztottuk az utat Indiának ebbe a viszonylag hideg részébe, ahol a fűtést nem ismerik. Első utunk az állami gyűjteménybe vezetett, ahol levelem hatására már elő is készítették a szükséges kéziratok elektronikus képeit. Az utóbbi években digitalizálták szinte az egész állami gyűjteményt, és eredeti kéziratot a kezünkbe sem adnak. A fényképek általában jók, és a marginália is szerepel rajtuk annak rendje-módja szerint. Így aztán sokat nem veszítek az új rendszerrel, mivel engem elsősorban a szöveg érdekel. Egy-két órás társalgás, adminisztráció és informatikai körülményeskedés után már kezünkben is van a kért kéziratos anyagot tartalmazó CD. Így aztán délután már át is mehetünk az óvárosi Náhtá-gyűjteménybe.

Óvárosi sikátor

Édességárus

Egy havéli előtt

Az óváros tele van szorosan egymás mellé épült régi és új kereskedőpalotával, havélível és utcai bazárral. Sok ház javításra szorul, mások romosak. Igazi patriarchális világ: a férfiak az utcára kitett hatalmas faágyakon kártyáznak vagy egy-egy teaárusnál cseverésznek. Nőt alig látni idekint. Ghansjám a keskeny sikátorokban kerülgeti a kóbor teheneket a riksával. A legtöbb ember itt gyalog vagy motorbiciklin közlekedik. Az egyik sikátorban azonban egy pótkocsis traktor jön velünk szembe, és mi visszahúzódunk, míg valahogy el nem férünk egymás mellett. A dzsaina templommal szemközti Náhtá-gyűjtemény zárva, de a szomszédok mondják, hogy a könyvtáros ebédelni van, és nemsokára visszajön. A gazdag Náhtá-kereskedőcsalád már nem itt lakik, és egy könyvtárost foglalkoztat a kölcsönzések lebonyolítására, és a kéziratok további katalogizálására. 2008-ban még viszonylag új volt ez a rendszer. A gyűjtemény mintegy felét még régebben katalogizálták nagy kéziratos füzetekbe. A katalógusokhoz mutató nincs, úgyhogy akkor mind az ötvenezer bejegyzést végignéztem. Most reméltem, hogy az elmúlt nyolc évben sikerült előrehaladni. Sajnos sokat nem. További három, sokkal kisebb méretű füzet készült el egy-két ezer új bejegyzéssel. Sajnos a könyvelő végzettségű új könyvtáros nem nagyon ért a katalogizáláshoz.Csak a kéziratok katalógusszámát, címét és nyelvét jegyzi le. A szerző, a másolási hely és idő, az írásmód és a beszerzési hely homályban. Míg 2008-ban hatalmas „zsákmánnyal” tértem vissza, most semmi számomra fontos új anyagot nem találok. Daksá a rend kedvéért másolatot rendel egy-két kevésbé fontos könyvről.

A legfontosabb munka az Anup Könyvtárban lesz. Levelem hatására valószínűleg engednek majd olvasni, de ha nem akarok heteket itt tölteni, akkor másolatokat kell szereznem a kívánt, legfontosabb kéziratokról. Erre azonban a viszonylag nyitott Keletkutató Intézettel és a Náhtá Gyűjteménnyel ellentétben nem a könyvtárostól, hanem csakis a tulajdonostól, azaz valamelyik hercegnőtő kaphatok engedélyt. Indiában a legtöbb királyi család tagjai évtizedekig húzódzó pereskedésekben veszekednek a vagyonon. Bíkánérben két hercegnő áll haragban egymással, a fiatal Sziddhi Kumárí, és nagynénje, Rádzsjasrí Kumárí. Ghansjám, mint sok más helyi, jól ismeri a királyi család dolgait, és elmondja, hogy jól ismeri Sziddhi Kumárít, aki a helyi parlamenti képviselő a kormányzó hinduista párt színeiben. Mielőtt politikára adta volna a fejét, ő is történelmet és muzeológiát tanult, és továbbra is érdeklik a tudományos kérdések. Felajánlja, hogy összehoz vele. Én eredetileg a nagynéninek írtam levelet, de fogalmam sincs, hogy kinek a kezében a döntés, és most ez tűnik járható útnak.

Ghansjám elmondja, hogy esténként a Dzsúnágarh, Óvár, nevű palota irodájában szokta a hercegnő intézni a paloták adminisztrációját. Erről nem sokan tudnak, és a legtöbben a képviselői irodájában keresik fel. Uralkodása ötszáz éve a alatt a dinasztia öt-hat új királyi lakhelyet épített, és ezek közül a Dzsúnágarh az egyik legszebb. Napközben hatalmas turista-tömeg látogatja, de négy óra után már nincsenek külföldiek. Most viszont, mivel szerda van, az egyik hatalmas kapu alatt megbúvó kis Ganésa-templomhoz igyekszik hatalmas tömeg. A szerda ugyanis az elefántfejű Ganésa-istenség tiszteletének a napja. Miután átkeveredünk a Ganésát megpillantani áhító hívek tömegén, egy szinte teljesen elhagyatott, hatalmas palotaudvarra érünk. Ghansjám elmondja, hogy mivel még nincs itt a hercegnő autója, várnunk kell, és egy félreeső szögletben egy kerti kávézóba visz. Én két forró levest rendelek magamnak.

 

Várakozás közben Ghansjámot faggatjuk. Ő végig hatalmas mosollyal, lelkesen beszél. Elmondja, bátyja egy egyetemen történelmet tanít. Ő orvostanhallgató volt, de anyagi nehézségek miatt abba kellett, hagynia tanulmányait. Ekkor egy bankban autóriksa-kölcsönért folyamodott, és úgy tűnik, képesítéseire való tekintettel rendkívül könnyen meg is kapta azt. Jól tud angolul, és gyakran fuvaroz külföldi turistákat. Idővel kiterjedt kapcsolatrendszerre tett szert, számos német és francia baráttal. Ma már sok nemzetközi utazási iroda ismeri, és küld hozzá magánturistákat. Elmondja, hogy több európai útikönyvben is név szerint szerepel. Ahogyan az írók írói álneveket vesznek fel, ő is használ munkanevet, amit a külföldiek könnyeben ki tudnak ejteni. Elmeséli egy német fiú esetét, aki szegényesen utazgatott Indiában. Egy nap Ghansjám riksáztatta, és elmondta, hogy otthon nincs munkája. Ghansjám beajánlotta egy német utazási irodánál, és már vagy nyolc éve idegenvezetőként dolgozik náluk. Hálából most meghívta Ghansjámot Németországba. Májusban fog utazni, és ellátogat Franciaországba is az ottani barátaihoz.

 

Ahogy várakozunk, a lemenő nap egyre változatosabb színekbe öltözteti a sárga és vörös kőpalotát és a körülötte levő épületeket. Én körüljárok fényképezni. Ahogy sötétedik, nemcsak a fények lesznek egyre változatosabbak, hanem hatalmas galambrajok kezdenek röpködni az épületek fölött. Ghansjám elmondja, hogy a legjobb a palotát esős évszakban, eső után fényképezni, mert akkor nem borítja madárpiszok a hatalmas párkányokat. Egyik visszatérő vendége egy hivatásos francia fényképész. Mikor utaztatja, asszisztensként is működik mellette.

Bíkánér viszonylag messze esik a fő rádzsasztháni utakból, és a repülőtere csak most készül. Gyakran taxival jönnek a turisták. Ám a nagy távolsági kocsik nem alkalmasak a városnézésre. Ilyenkor jön jól Ghansjám riksája. Elmondja, hogy óvárosi kiruccanásaira a Sziddhi Kumárí is riksával jár titkárja kíséretében, és ilyenkor ő a sofőrje.